Helyzetjelentés

Nem tűntem el (de igen), és bár fontolgattam hogy hagyom a blogírást a fenébe jövőbe, rájöttem hogy nekem is jó ha megörökítem magunknak a történéseket, ha meg Nektek is ezt kellemes olvasni, hát még jobb.

Szóval az elmúlt hetek-hónapok történései dióhéjban:

  • Sok a munka, többek között mert telhetetlenek az ügyfelek, illetve benne vagyok a “több felelősség, jaj ez mennyire jó az önbecsülésemnek” mókuskerékben, amiről a jelek szerint tudom ám hogy mókuskerék, mégis csak szaladok benne mint a kék, punk sündisznóval (igen, Bence egyik kedvence mostanság a Sonic Generations) keresztezett mókus. Ennek ellenére, vagy pont ezért a munkával töltött idő jelentős részét élvezem. Amit nem, hogy amikor a North Shore északi csücskéből a város déli részeibe kell járnom, akkor az irodában reggel még nincs senki mikor lerakom a motort és busszal/taxival megyek tovább, illetve délután/estefelé már nincs senki mikor visszaváltok a motorra. Jobban kedvelem a későn kezdek-korán végzek verziót, de az ritkábban jön össze. Viszont már egész jól beszélek MDX-ül (ha nem tudjátok mi ez, ne nézzetek utána, nem érdemes 🙂) és elkezdek a közeljövőben egy ToastMasters kurzust, aminek a végén nem a kenyérpirítói tudásomról kapok majd oklevelet hanem ha minden jól megy, megtanulok nyilvánosság előtt jól beszélni, de legalábbis hozzászokom ahhoz hogy sokan figyelnek miközben szövegelek.
  • Más jellegű időrabló tevékenységem, hogy felelevenítettem ’90-es évekbeli kosárlabda iránti érdeklődésémet (ami akkor is és most is főképp TV közreműködésével nyilvánult meg), és ugyan csak egy csapat meccseit nézegetem (NBA iránt érdeklődőkkel szívesen cseverészek e témáról ;-)), a mostani zsúfolt szezonban ez heti 4-5 meccset jelent, szóval ez az idő nem blogírásra fordítódik. Ami egyfelől nem baj, mert szeretem nézni, másfelől sok időbe tellik.
  • Elkezdtem venni játékokat Steamen keresztül, és ha eljutok odáig hogy esténként beindítok egyet (miközben Gabi a TV-s sorozatok áttekinthetetlen szövevényeibe ássa bele magát), akkor az szintén azzal jár, hogy semmi másra nem szánok időt aznapra. A mostani favorit a Deus Ex – Human Revolutions ami jó. Mármint nem feltételnül az a jó hogy játszom vele, hanem maga a játék. Amúgy pedig a R.U.S.E. az aktuális favorit stratégiai téren.
  • A hétvégék elröppennek könnyen, tekintve hogy lusta vagyok korán felkelni (pedig ha a hétköznapokhoz hasonlóan 5-6 felé kipattannék az ágyból, mennyivel több időt tudnék hasznos dolgokra fordítani! – de mivel tudom hogy nem azokra fordítanám, miért is erőltessem ;-)) aztán meg nagy körre viszem Barnit, majd szép idő esetén elmegyünk valahova családostul élvezni a napsütést, tengert, akármit, rossz időben pedig benti játszótéren nyomulunk a kisemberrel.
  • A motorozás megy, már több mint egy éve gördülök 2 keréken dolgozni és nagyon megszerettem. Eljutottam addig az érzékeny pontig, amikor az ember rutinból azt gondolná hogy már mindenre képes, de ilyenkor kell önfegyelmet gyakorolni (ha már eljut idáig az ember hogy ennek tudatában van, szerintem már egy komoly lépés a biztonságos(abb) motorozás felé). Viszont akik azt híresztelik hogy “ne lakj a ‘Shore-on mert a híd az halálos”, nos eme véleményük nem feltétlenül a valóságot tükrözi. Noha nagyjából igazuk van, az állítás ki nem mondott része mintha arra utalna hogy más helyekről bejutni a városba egyszerűbb. No, Ellersliebe meg Manukauba sokat járva én azt mondom hogy az SH1-nek a hídtól/belvárostól délre eső szakasza motorral sokkal keményebb mint a híd és a North Shore. Egyrészt mert keskenyebbek a sávok, a forgalom mindig nagy, valamint az autósok kevésbé együttműködőek, talán még némelyik be is kíván tartani mikor látja a tükörben hogy indexelve kerülgetem a kocsikat. Az északi részen már végigmegyek az Oteha Valley felhajtótól egészen a hídig a sorok között viszonylag zökkenőmentesen, de másutt ezt nem mindig sikerül megjátszani még délidőben sem. A motorosok egymással egész előzékenyek, csak nagyon ritkán fordul elő hogy nem húzodom udvarisasan félre a mögöttem, a sorok között gyorsabban szambázó “sporttárs” elől (ha neki nem elég az 50-60 kmh hadd menjen), meg fordítva sem szokott gond lenni, bár múlt héten volt egy figura aki 20-30-cal totyogott, ami önmagában nem baj, csak egyrészt össze-vissza lassított-gyorsított illetve nem volt benne annyi hogy elengedjen még akkor sem, mikor már jóideje ott mentem mögötte, kíváncsian hogy mit lép. Nem lépett semmit, úgyhogy átmentem másik két sáv közé és úgy előztem meg.)
  • A Coromandel félszigetet is meglátogattuk 4 gyönyörű nap idejére (abban az időszakban szerintem hetek (hónapok?) óta az volt egy egyetlen 4-napos periódus, amikor végig sütött a nap), és azt kell hogy mondjam: Coromandel gyönyörű, még a mi Új-Zélandon csodás tájaihoz szokott szemünknek is. Néhány kép ízelítőül Cathedral Cove környékéről alant (ami engem még jobban megragadott mint a forróvizes partszakasz, ami viszont a klassz hullámzással nyújt maradandó fürdési élményt):
  • képek
  • Bence cseperedik felfelé, október környékén iskolás lesz, most meg az oviban tanítják okosságokra: számolás, betűzés, játék kifulladásig a friss levegőn, szocializálódás a többi gyerkőccel (ez az, amit nem lehet otthon sehogyan sem), és viszonylag elégedettek vagyunk az ovónőkkel illetve magával az intézménnyel. Most már heti 5 napot jár, időnként nem szereti de olyan azt hiszem csak egyszer volt, mikor megkérdeztem délután hogy “Jó volt az oviban?” – és nem a szokásos igent kaptam válaszul.
  • Bence mostanában boldog, múltkor újrakezdte a LEGO Star Wars III-at, és szerette volna ha Boba meg Jango Fett illetve Darth Vader is játszhatóak lennének, amit általában kódokkal oldottunk meg korábban is. No, elintézem neki hogy Darth Vaderrel is lehessen, utána közölte velünk hogy boldog lett ettől 🙂 Azóta boldog mikor játszótérre megyünk, mikor beszerzek neki egy új rajzfilmet, kap valami finomat, stb. Tegnap azért is boldog volt, mert mi vagyunk a szülei! Mikor keresztkérdésként rákérdeztem hogy mi lenne ha nem mi lennénk a szülei, rögtön lefelé görbült a szája és nem akarta, szóval jól értette mindkét kérdést!
  • Rebi is jól elvan, nagyon szépen fest és rajzol, gondoltam hogy egyszer rászabadítom a motoromra hogy fessen rá valami jót. Az itteni suliját egész megszerette, és bár küzd a kamaszkor szokásos nyűgjeivel (pl. hogy az elképzelési és a gyakorlat az én megítélésem szerint nem feltétlenül fedi egymást, de ez az amit nem lehet megmagyarázni egy tizenévesnek, hanem a saját bőrén kell a horzsolásokat megtapasztalni – ki nem emlékszik erre a saját életéből? ;-)), de azért összességében szeretem ahogy áll a dolgokhoz.
  • Reggelente futok, ami jólesik, bár fél 6-kor még bazi sötét tud lenni a fák között és főképp Barni fehéren villogó fara mutatja hogy merre kell menni hogy ne essek be a bokrok közé.

És akkor a beígért képek:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Esetleg érdemes megkérdeznem, hogy melyik témakör vált ki nagyobb érdeklődést az Olvasóközönségből a fentiek közül?

/Azt hiszem merném borítékolni hogy a PC-s gammák meg a kosárlabda nem sok szavazatot fog kapni szemben pl. Coromandellel, de ezen az volna a csodálkoznivaló ha csodálkoznék!/

Reklámok

Gondolatok az iskolai rendszerről szülői tapasztalat alapján

Már régóta adós vagyok ezzel a bejegyzéssel, de ma reggel sikerült megírnom a vázlatot, aztán “lektoráltatni”, most pedig “leközölni” 🙂 Biztosan felszínre hoz véleménykülönbségeket, szívesen fogadom akár a hasonló, akár a gyökeresen eltérő megfigyeléseket, örömmel ki is egészítem a bejegyzést az építő szándékú hozzászólások tartalmával.

Amit az itteni és a magyar oktatásról leírok, az személyes élményeken, tapasztalatokon alapuló vélemény, s bár igyekszem tárgyilagosságra törekedni, alapvetően szubjektív vélemény lesz belőle. A magyar oktatásról (legalábbis 10 évvel ezelőtti formájáról) első kézből származó tapasztalataim vannak (mind a három fázisról: általános-, közép- és felsőfokú oktatás), illetve Rebi révén közvetettek is, a helyiről pedig már csak az ifjú hölgy helyzetén keresztül vontam le következtetéseket. Ezenkívül az alábbi gondolatmenetre hatással van az életkorom és a szakmám is (utóbbinak főképp az a vonása, hogy igencsak technikai vonalon mozgok és gondolkodom).

Sokan azt mondják – szerintem leginkább félinformációkra, szóbeszédre alapozva – hogy az itteni oktatás ratyi (csúnyább kifejezéseket hallottam inkább, de ez is megteszi most). Az indoklás nem szokott részletekbe menő lenni, a legelterjedtebb kifogások a megtanult anyag mennyiségére, a házi feladatok hiányára és a túlzott szabadságra vonatkoznak.

Mielőtt a részletekbe mennék, néhány tény:

  • Rebi szinte minden délután, gyakran hétvégén is készül a következő iskolai napra, és nem azért mert nincs elég sütnivalója, hanem inkább mert van.
  • Való igaz hogy nem kell statikus adattömeget a fejükbe erőltetni.
  • Gyakorlatiasabb tárgyak is vannak, nem kizárólag elméleti síkon tanítják őket, mint az oly gyakori a magyar gimnáziumokban.

Az én iskolábajárásom idején nagyon nagy mennyiségű adatot kellett kívülről fújnom (legjobb példa erre a történelmi évszámok, de a verseket vagy képleteket is említhetném). Ennek egyfelől volt értelme, másfelől már akkor sem, de most méginkább érvényét vesztette szerintem.

Ha egy konkrét példát nézünk: a Stephenson féle gőzmozdony feltalálása/üzembe állítása az első megnyitott vasútvonalon 1825-ben volt. Tegyük fel hogy elfeledtem a pontos évszámot (mint ahogy a teljes dátumot nem is tudom), és csak azt tudom belőni hogy XIX. század, vagy hogy 1820-as évek. Emellett nagyjából tudom, hogy a gőzgép megépítése utáni században vagyunk, valamint hogy az akkori Angliában egyre nagyobb igény volt a nagy tömegű, viszonylag gyors áruszállításra és az emberek is többet utaztak volna a megfelelő lehetőségek fennállása esetén.

1.       Számítana, ha nem tudnám hogy 1825, hanem csak hogy az 1820-as évek?

2.       Ha szükségem lenne a pontos évszámra, interneten mennyi idő alatt találnám meg? (nekem néhány percre volt most szükségem, és azért ilyen sokra mert noha nem ez volt az első mozdony, de ez közlekedett az első vasútvonalon, rendszeresen)

Ezen gondolatmenet alapján a mai „google-világban” nincs igazán értelme bemagolni az információkat, hiszen ha a mindennapok során van rá szükségünk (nem pedig egy dolgozatírás izolált körülményei között), akkor ott van a lehetőség, hogy gyorsan, egyszerűen és hatékonyan utánanézzünk. Hogy az összefüggéseket látjuk-e a tények között, az szerintem sokkal többet jelent, valamint később is sokkal inkább hasznosítható gondolati folyamatok, módszerek kialakulásához vezet az agyban.

Emlékszem, hogy mikor középsuliban irodalmat és történelmet tanultunk, a legritkább esetben vontunk párhuzamot a kettő között, nemhogy összehangolták volna a leadott anyagot! Pedig sokszor komoly kapcsolatban állt egymással a kettő: a művészeket nem lehet függetleníteni attól a korszaktól, országtól amiben éltek.

(Én napi szinten, nem is tudom hány alkalommal nézek utána online a szakmai dolgoknak, egyrészt mert papír alapú könyvben sokkal nehézkesebb a keresés, másrészt online sokkal nagyobb tömegű információ érhető el az adattárházakról és az SQL Serverről, mint máshogyan. Már a Microsoft is rendszeresen a BooksOnline-ra hivatkozik manualként és pl. az Office help is alapból online…)

Szóval én úgy vélem, hogy a nagy mennyiségű információ agyba töltésének korszaka lejárt (még eljöhet újra, jós nem vagyok), egyszerűen nem hatékony. A rendelkezésre álló információ rendszerezése, annak hasznosítása, a lényeges adatok elkülönítése és a nem fontosak kiszűrése sokkal nagyobb jelentőségű, mint valaha. (Ha meggondoljuk hogy egy átlagos email fiókban pár év alatt simán összegyűlik jópár ezer levél, már ezt is nehéz kezelni, és ez a mindennapoknak csak kicsiny része.)

Egy barátom felesége Budapesten tanít középiskolában, és érettségiket is szokott javítani (magyar-töri szakos), az ő elmondása alapján úgy tudom, hogy már Magyarországon is inkább az összefüggések felismerésére, a rendelkezésre bocsátott adathalmaz megértésére, rendszerezésére fektetik a hangsúly… kevés sikerrel. Lehet vitatkozni hogy ez jó-e vagy sem, mindenesetre arra a tényezőre már nem nagyon érdemes hivatkozni, hogy ennyivel meg annyival jobb a hagyományos magyar iskolarendszer, mert az eltűnőfélben van, és a jelenlegi hibrid egyáltalán nem biztos, hogy hatékonyabb vagy eredményesebb lenne a diákok számára.

Egy másik érdekes és gyakorlatiasabb vetülete az angolszász oktatásnak, hogy sokkal inkább előtérbe kerül a nebulók közösségbe való beilleszkedése. Mivel Rebi eléggé visszahúzódó fajta, erről inkább csak sejtéseim vannak, de megfigyelésem alapján nagy teret engednek annak, hogy a diákok minél többféle módon megismerkedjenek, együtt dolgozzanak és sok sikerélményük legyen ebből fakadóan, előkészítendő őket arra, hogy majd a mindennapi munka során is kamatoztatni tudják ezen szociális képességeket.

Ezenkívül vannak gyakorlatias tárgyak is, aminek eredményét már én magam is élvezhettem: pl. Rebi food technology órán megtanult csokis kekszet sütni, amit már otthon is kamatoztatott, és bár elsőre túl sok cukrot tett bele, a második alkalomtól már igazán finomak lettek a sütikék. Varrógépet használni is tud, hogy milyen szinten azt én meg nem állapítom, de lett neki egy otthon is, a suliban pedig rendszeresen varrnak félig-meddig saját tervezésű ruhát!

A Long Bay College (LBC) eléggé puccos sulinak számíthat, Magyarországon ez simán gimnázium lenne, sok-sok elméleti oktatással. Itt van arra lehetőség, hogy szakmát tanuljanak a diákok, és évente egyszer van egy-egy „állásbörze” jellegű rendezvény, amikor különböző cégek képviseltetik magukat, akikhez lehet jelentkezni gyakornoknak (pl. autószerelő), közben pedig ahhoz passzoló elméleti és gyakorlati tárgyakat felvenni, és ha az illető nem kíván továbbtanulni, akkor jó esélye van az adott pályán elhelyezkedni, hiszen van elméleti háttere és szakmai gyakorlata, illetve utóbbiból fakadóan már némi ismeretsége is.

Rebi mostanság sok jó eredményt hoz haza (4-5-ösöket magyar osztályzás szerint), olyan tárgyakból is, amelyek korábban nem feküdtek neki, sőt még matek versenyre is jár, pedig a természettudományos tárgyaktól nagyon irtózott korábban. Azt a nézetet én is osztom azonban, hogy itteni iskolával magyar egyetemre nem nagyon lehetne bejutni, de ez nem az említett felsőoktatási rendszert dicséri, hanem inkább a követelmények ésszerűtlenségét /hangsúlyozom, hogy ez simán lehet elavult információ, ami a saját felvételim emlékein alapul, akkor elég sok, szerintem felesleges dolgot kellett tudni a bekerüléshez/.

Más országok egyetemeire viszont lehet esélye bejutni, bár őszintén szólva ezt a kérdést még nem jártam teljesen körbe. Majd jövőre.

Tudom, hogy a bejegyzés tartalma meglehetősen szubjektív, de szerintem azt a következtetést simán levonhatom, hogy az általános vélekedés, miszerint “az új-zélandi oktatás rossz, a magyar sokkal jobb” ma egyáltalán nem állja meg a helyét általánosan, és én abban sem vagyok biztos, hogy korábban ez így volt. A kép ennél sokkal árnyaltabb, valamint minden diák esetében más a végeredmény aszerint, hogy ki-ki mennyire tudja hasznosítani amit itt vagy ott tanult.

Sulifeladat – matstat

Erről a témáról eddig nem nagyon írtam, de valamikor ezt is el kell kezdeni. Rebi a héten kezdte meg tanulmányait a Long Bay College-ban, ami eddig a legjobbnak tűnik a számára az eddigiek közül. Természetesen ez csak szubjektív, diákszempontú, és rövid tapasztalaton alapuló vélemény, de én nagyon örülök neki és remélem kitart.

Hogy az oktatás minősége, színvonala milyen NZ-n a magyarhoz viszonyítva, az külön bejegyzést is megér (régóta tervezem, talán egyszer eljutok oda, hogy megírjam), úgyhogy ezen jellegű megjegyzéseim nélkül osztom meg Veletek a tegnapi matekpélda érdekességeit.

Először is itt a 9. évfolyam matek anyagába a statisztika is beletartozik. Lehet szeretni vagy nem szeretni, én úgy vélem nem árt egy kicsi. Pláne, mivel a statisztikai feladatokat nehéz ész nélkül megoldani, ha nem érti a nebuló hogy miről van szó, bizony legkésőbb az eredmények kiértékelésénél elvérzik.

Tegnap a kisasszony a segítségemet kérte a következő feladathoz:

Az alábbi adatok alapján állapítsuk meg, hogy az adott TV csatornán reggel vagy este hosszabbak-e a reklámok.

A mellékelt adatok 35-35 reklám másodpercben mért hosszát jelentik.

Egy kevéssé használható módon más formába átírt számsorozatból kellett kiindulniuk, de ezt már órán elvégezték. A lényeg, hogy a következő módon kellett megoldani a feladatot:

  • kiszámolni az alábbi mutatószámokat mindkét időszakra vonatkozóan: max/min értékek, medián, alsó és felső kvartilis (kellett egy Excel súgó-bepillantás, hogy felelevenítsem a kvartilis fogalmát /netünk épp nem volt szolgáltató-váltás miatt/)
  • a kapott értékek alapján készíteni kellett egy box and whisker grafikont,
  • a grafikon alapján szövegesen megfogalmazni, hogy miért hosszabbak ekkor vagy akkor a reklámok (javasolták még az átlag és a szórás használatát is, mint lehetőséget).

Én jól elvoltam a feladattal, és szerintem ötletes dolog, mert gondolkodni is kell hozzá a megtanult képletek, számítási módszerek alkalmazása mellett.

A következő, kétfős csoportokban megoldandó feladatuk pedig az lesz, hogy kiválasztanak csapatonként egy-egy témát (pl. üdítőitalok cukortartalma) és az alábbi részfeladatokat otthon kidolgozzák:

  • hipotézis felállítása (pl. az üdítőitalok nagy része 10%-nál több cukrot tartalmaz), amelyet a végén cáfolnak vagy igazolnak,
  • adatgyűjtési módszer felvázolása (nem írok kidolgozást, mert annyira azért nem komoly),
  • adatgyűjtés,
  • adattisztítás (majdnem leestem a székről, amikor erről olvastam, hiszen ez az én munkámnak is része! 🙂 az adatminőség (Data Quality) nagyon fontos nálunk is),
  • adatok rendszerezése, elemzése,
  • adatvizualizáció (magyarán szólva a táblázatos formából valami pöpec grafikont érdemes készíteni),
  • következtetések levonása és alátámasztása,
  • az egész cucc ismertetése (hogy a tanárnak vagy az egész osztálynak, az nem derült ki a leírásból).

Nekem ez is tetszik, mert egy kis találékonyságot is kíván, utánajárást, otthoni munkát, valamint talán érdekesebb lehet a diákoknak, pláne hogy párban csinálják.

Engedélyből (Permit) vízum (Visa)

Anno mikor Rebinek töltögettük ki a student permit/visa igényléshez az űrlapot, tudatában voltunk, hogy biztosan fog Magyarországra utazni, ezért vízumot kértünk neki. Legalábbis ez állt szándékunkban. A Student Permit és a Student Visa $200-ba került, úgy gondoltuk, kihagyjuk a Permit részt, jöhet rögtön a vízum (a kettő között annyi a különbség, hogy előbbi érvényét veszti amint a tulajdonosa elhagyja az országot, míg a másik birtokában az érvényességi időn belül tetszőlegesen lehet utazgatni külföldre).

Biztos vagyok benne – ez persze korántsem jelent 100%-ot – hogy megfelelő helyen x-eltünk a nyomtatványon, és mivel a fizetett összeg stimmelt, feléje sem néztem. Egészen szerda estig, Györgyi rákérdezése kapcsán. Ekkor jött a meglepi, hogy ez bizony csak permit. Na, jött a fejvakarás, hogy most mi legyen, hiszen a kisasszony csütörtök este már repülőn fog ülni. A felelősök, hibaokozók keresése helyett inkább arra összpontosítottunk, miként lehet megoldani a szerencsésnek korántsem nevezhető helyzetet.

2 lehetőség állt előttünk (majdnem 3):

  1. Másnap benézek az Immihez, mivel itt Wellingtonban Student Permit/Visa dolgokat lehet személyesen is intézni, aztán reménykedem, hogy megkapjuk $200 leszurkolása ellenében a vízumot. Balázs javaslatára egy levelet is írtam az indoklással (elismerve a hibámat), hogy ha kell, akkor legyen.
  2. Ha nem lehet a fenti módon elintézni, akkor is repül, bukjuk a permitjét, mikor visszajön akkor igényel a határon visitor’s permit-et (bocsánat a sok angol szó használatáért, a kategóriák pontos megfeleltetése miatt ragaszkodom hozzá), aztán gyorsan elvisszük orvosi vizsgálatra, újraigényeljük a student akármit, aztán folytatódik minden a megszokott mederben, jövőre pedig már talán PR-ral jöhet-mehet.
  3. A 2-es változat azon változata, amiben nem igényeltünk volna a visitor’s permit után studentet, hanem megvárjuk a PR eredményét, de akkor nem járhatott volna szabályosan iskolába, ami akkor is rossz ha egyáltalán nem járhat, még rosszabb pedig ha utólag kiderül, szóval ezt szinte felmerülése pillanatában elsüllyesztettük.

Nosza másnap keltem is jó korán, elvittem Barnit sétálni a sötétben, öltöny fel, mert ma reggel még ügyfélhez is kell majd menni, aztán irány a busz. A szokottnál fél órával korábban mentem, azonban a közösségi közlekedés következetlensége következtében (ezt az alliterálást!) a 30 perc 20-ra olvadt mire beértem a városba, amit kis kocogással ellensúlyoztam. Az irodában gyorsan kinyomtattam a levelet, írtam egy cetlit Mike-nak, hogy halaszthatatlan dolgom van, de igyekszem vissza és loholtam az Immihez. Szerencsére a belváros kellemesen bejárható gyalog is (pláne az én sebességemmel), így 5-6 perccel nyitás előtt már ott is voltam.

Másodikként léptem be az ügyféltérbe, húztam sorszámot, majd kb. 5-10 perces várakozást követően egy maori ügyintézővel szemben telepedtem le. /Őt már mindkét előző alkalommal is néztem/néztük hogy milyen rokonszenves és segítőkész figura, csak akkor nem hozzá, hanem másik segítőkész emberekhez kerültünk./

Elregéltem neki a helyzetet, mosolygott, megkérdezte, hogy most akarok-e Student Visa-t kérni, aztán már tolta is elém a kártyaolvasót, én meg ütöttem be a pin-kódot, és 200 dolcsival könnyebben, de egy matricával nehezebben távoztam fél 10 előtt néhány perccel! 🙂

Az ügyintézés leghosszabb részfolyamata az volt, mikor a fickó elment lapot hozni a nyomtatóba, mert az kifogyott 🙂 Amíg azonban ott ült és ügyintézett előttem, néhány kérdést is volt alkalmam feltenni a permit/visa dolgokat illetően. Imigyen tudtam megvilágosulni, hogy a permit minden esetben a vízum előfeltétele. Amíg nincs permit, nincs visa. Oké, lehet nem kérni a permit matricát, de az árát ki kell fizetni, szóval akkor is megkapod hivatalosan a permitet, csak nem ragasztják be. Tehát semmiképp sem lehetett volna meg Rebi esetében $200-ból az egész, és nem igazán mi töltöttünk ki rosszul – bár az ügyintéző szólhatott volna, meg a profi személy akinek feladata lett volna erről felvilágosítani -, csak most kissé kutyafuttában sikeredett a végére.

De a lényeg hogy meglett, gyanítom még a teljesen szabályosnál egy “árnyalattal” egyszerűbben is, Rebi meg azóta már valahol Európa/Ázsia környékén szeli a felhőket (remélem csak közvetve, és nem a saját bőrén érezve a menetszelet).

Repülünk!

Ahogy említettem, a Blenheimben töltött hétvégét egy sétarepüléssel koronáztuk meg. Balázs említette, hogy látott a helyi újságban egy hirdetést, miszerint $10 engedménnyel lehet szálldosni egyet a városka felett, ha bemutatjuk a reklámfecnit. Viszont az csak kétszemélyes gép, de felhívtam őket, és meg lehet oldani valahogy. A lényeg ugyanis az volt, hogy Bence felszállhasson, de csak úgy egyedül, a pilóta társaságában biztosan félt volna.

4-re érkeztünk meg az Omaka reptérre. Először a repcsi-múzeumhoz kanyarodtunk be tévedésből, ami abból a szempontból nagy élmény volt, hogy amint Bence meglátta a legnagyobb, régi típusú repcsit, olyan aranyosan kiáltott fel éljenezve, hogy azóta is a fülemben cseng!

Pár perc késéssel gurultunk be aztán a Marlborough Aero Club parkolójába, ahol Travis (a pilóta) már várt minket. Gyors megbeszélés után átnyergeltünk egy 4-személyes gépre (sajnos a típusát nem jegyeztem meg), amibe mindannyian befértünk. Rebi amikor meglátta ezeket az égi lélekvesztőket, kijelentette, hogy ő ugyan be nem ül egy ilyenbe 🙂

Aztán mégis! A beszállás pillanatai

image

Travis nagyon rokonszenves és türelmes fickó volt. Bence is nyugisan viselkedett elöl, az ölemben:

image

Láthatjátok a kétszarvú botkormányt közvetlenül előttünk, Travis még azt is megengedte, hogy amíg a földön gurultunk a leszállópálya eleje felé, addig Bence nyugodtan játsszon vele, tekergette is a kis ember boldogan, nagy lendülettel.

Mikor felröppentünk, akkor kicsit megszeppent, de hiszti egy szem sem volt, és mindannyian nagyon élveztük a repülést. Azért más egy ilyen kisgéppel, mint a batár nagy utasszállítókkal. Igazából most éreztem először úgy, hogy repülök, de legalábbis most ment igazán élményszámba: lehetett érezni a szelet, alacsony magasságból láthattuk az alattunk elsuhanó háztetőket, autókat, utakat, szőlőket, pincészeteket…

image image

és a távolban a Marlborough Sounds erdő borította, zöldellő hegyeit.

image

MIndegyikőnk csak nézett, mint a moziban, illetve még annál is jobban. Ez igazi 3D volt! :o)

image

Ha lesz rá lehetőségem és alkalmasságom, el fogok végezni egy pilótasulit, úgy vélem megéri. Az más kérdés, hogy Wellingtonban ez milyen, de ha itt helytállok az oltári nagy szélben, akkor másutt sem lenne problémám a kisgépekkel!

Nagyon szép megkoronázása volt ez az élmény a hosszú hétvégénknek!

Rebi suliban

Mint arról volt szó 2-vel korábban, sikerült megszereznünk Rebinek a diákvízumot, úgyhogy járhat suliba. A sulival is megbeszéltem, hogy hétfőn benézhetünk, ez sikerült is.

Első meglepetés: Charlie Lee-vel beszéltem meg emailben a dolgokat (az aláírásában szerepelt a Dean /dékán/ szócska). Név és előzetes elképzelés alapján egy ázsiai, öltönyös (vagy valami hasonló) fickóra számítottunk. Ehelyett egy fehér, fameros-tornacipős nő/csaj fogadott minket!

Nagyon segítőkésznek és rokonszenvesnek bizonyult, sikerült megoldani, hogy Rebi a maradék 2hét és 2napos időszakot az egyik 9. osztályban tölthesse. Legalább lesz egy kis próbaideje, mikor február 2-án élesben kezdi majd a 9.-et. (Magyarországon még a 6.-at fejezte be, úgyhogy most jól előrelépett időben).

Bemutattak minket a jelenlegi 9.-es dékánnak meg annak is, aki jövőre lesz. Utóbbi nagyon rokonszenves fickó volt, előbbi pedig megkérdezte Rebitől, hogy “How is your English?” /kb. Hogy megy az angol?/ Rebi meg csak nézett rám, hogy mit akar ez most, ami egyfelől a legtalálóbb válasz volt a kérdésre 🙂

Mire minden papírmunkát sikerült lerendezni (nem volt sok, csak kicsit készületlen volt Charlie, érzésem szerint), kb. f10 felé járt az idő. 10-kor nyitott az egyenruha bolt, azt én már nem vártam meg, a lányokra (meg Bencére) hagytam, helyette irány dolgozni.

Sikerült is megvenniük majdnem mindent (amit muszáj volt erre a 2 hétre), és nem volt olcsó, ráadásul minőségben sem az igazi, de legalább tankönyvekre nem nagyon kell költeni. A kötelező “adomány”-ról még nem esett szó, gondolom majd amikor már rendesen kezd.

Az viszont biztos, hogy maradunk Wainuiomataban, ha már ennyit ráköltöttünk a sulira 🙂

A suli jól néz ki, rendezett, hangulatos. Nincs egy emeletes épület sem, földszintes házak vannak szerteszórva egy elég nagy területen.

Az első nap le is zárult nagyjából ennyivel.

————————————————-

Kedden a kisasszony már rendesen, 8:40-re mehetett, új ruhában, suliviseletben. Én ugye nem kísértem el, mert már 8 előtt indulnom kellett, hogy elérjem a különleges buszjáratot.

Gabi ma még elvitte kocsival, hogy együtt találják meg Charliet, aki megmutatja az osztályát. Rögtön jóban is lett két lánnyal is (Wendy-vel, akinek nevét wellingtoni egyszerűséggel csak Vindinek mondják, ami akár utalhatna is a helyi szélre, de szerintem nem meg Tony-val, aki ilyen névvel szintén lány, de Charlie után ezen már nem lepődtünk meg). Az év vége felé már nem nagyon tanultak (majd meglátjuk fognak-e jövőre), szóval Rebi jól érezte magát. Sokmindent nem értett meg élőszóból (amit nem is csodálok, ahogy itt a diákok beszélnek, azt nehéz is), de akkor átfogalmazták, leírták papírra, szóval lelkesen próbáltak dűlőre jutni vele.

Szerintem hamar bele fog jönni, és ami nagyon fontos és külön örülünk neki, hogy élvezte az első igazi napját. Remélem ez meg is marad, ha nem is minden napra, de általánosságban.

Messzire kellett eljönnie a kisasszonynak, hogy élvezze a sulit, de ha tényleg így lesz, akkor neki is igazán megérte.