Felhővilág

Aotearoa, felhők játéka,
álom-hómezők képzelt hava,
csalafinta formák,
szemet bűvölő lankák.

Angyalok szőtte tünemény,
napsugarakat csapdába ejtő,
ég áltat ihletett, bút száműző.

Az ember csak néz, néz felülről,
elvarázsolja e titokzatos világ,
mely oly igazinak tűnik,
nem képlékeny illónak csupán.

Tekintetem rajta soká időz(ik),
elmém belefeledkezik,
s értem, érzem az ősi nevet,
mellyel ez ország büszkélkedik.

2011. Február 2. – útban (út felett) New Plymouth felé

Blenheim újra – érkezés Christchurch érintésével

A Déli Szigetre tett utazásunk részletei (repülőút, esős christchurchi kódorgás, kocsival hazafelé) kevésbé izgalmasak és látványosak, ezért azokról viszonylag kevés szót ejtek.

Pakoláskor a jelek szerint Bence úgy gondolta, ha törik ha szakad ő velünk jön:

Reggel 9-kor indult a repülőnk (Air NZ, nem más, a Jetstar járata már az indulásnál késett…), f11 körül már a Chch terminál lila ülésein olvasgattunk. 11 tájban érkeztek Balázsék egy sikeres Microsoft vizsgát követően. Sajnos az eső alaposan rákezdett, úgyhogy némi kavargás után inkább felhagytunk a városnézés reményével és irány Blenheim!

Idő- és útközben a napocska is le-lemosolygott ránk, pl. Kaikoura környékén lementünk a partra és a közeli-távoli hegyek délnyugati lankái már verőfényben fürödtek. A közeli fókáknak még nem volt ilyen szerencséjük:

Aztán még egy vízeséshez is elsétáltunk, ahol én jó magasra felmásztam, a végén már szó szerint. Felfelé nem volt gond, lefelé már nehezen találtam a kapaszkodókat és a lendületet sem engedhettem szabadon. De nagyon élveztem. Innentől már viszonylag hamar Blenheimbe érkeztünk, dupla szivárvány kíséretében. Noha a másodpéldány elég fakó volt, a fő verziót szépen sikerült lencsevégre kapni:

Másnap szerencsére jó idő ígérkezett, úgyhogy kirándulást terveztünk, ennek részleteiről a következő bejegyzésben olvashattok!

New Plymouth “airbus”

A múlt héten a már szokásossá vált módon New Plymouthba vezetett utam – a repülőgép ülésében való elmélázásról meséltem is néhány napja – ami ez alkalommal nem a legszebb orcáját mutatta felém: zajosan kopogó eső az irodabódé tetején, ködbe burkolózó Taranaki, borongós hangulatú ég. De mivel hideg nem volt egyáltalán, igazából nem zavart egyik sem. Másnap – csütörtökön – a helyzet hasonló volt, aminek főképp az esti hazautam kapcsán tudtam kevésébé örülni. Előző este ugyanis egy kolléga nem tudott Wellingtonba visszarepülni, én pedig nem akartam hasonlóan járni Aucklandet illetően.

5:10-kor vett fel a taxi, f6-ra már a reptéren voltunk. Már a bejelentkezésnél sanszos volt, hogy a 6:05-ös gép ma nem száll fel, mert a hölgy nem is nyomtatott beszállókártyát senkinek, mondván hogy az a járat valószínűleg nem indul az időjárás miatt. Mivel ez egy 20-személyes gépmadaracska lett volna, reménykedtem abban, hogy a későbbi, f8-as, nagyobb gép már esélyesebben induljon. Kb. 1 órás várakozás előzte meg a bejelentést, hogy ma már semmi nem száll fel itt. “No, akkor itt maradok még egy éjszakát, remélhetőleg fizeti a cég .”- gondoltam.

Az Air NZ két lehetőséget ajánlott fel a hoppon maradt utasoknak: indítanak egy kb. 50 személyes buszt, amire mindenki azért nem fér fel, illetve másnapra át lehet iratni a jegyet (díjmentesen). Igazából az utóbbit részesítettem volna előnyben, de mikor kiderült, hogy a legkorábbi gép, amin hely van pénteken, az du. 1-kor indul, akkor inkább meggondoltam magam és a buszosok listájára iratkoztam fel. Most már azt hiszem, a másik megoldást választanám, de akkor nagyon igyekeztem volna Haza. Persze az ezután is fontos lenne, de felborította az ébrenléti ritmust.

Az “airbus” (mert ez igazán az volt :D) f8 tájban gördült ki a reptérről. A mellettem ülő hölgy próbált olvasni, de mivel a reptér fényeit magunk mögött hagyva erre nem igazán volt lehetőség (az ülés feletti kislámpák nem működtek), inkább abbahagyta. Én felajánlottam neki, hogy mozizhat velem, de sem az Ace Ventura sem az Apocalypto nem keltette fel az érdeklődését (előbbit meg tudom érteni ;-)) Én azért jókedvűen elröhögcséltem magamban Jim Carrey állatságain (szerencsére 80% feletti volt az aksi töltöttsége a “felszálláskor”), majd próbáltam kicsit játszani a Jewel Quest nevű logikai aprósággal, de buszon olvasni sem tudok fejfájás nélkül, úgyhogy ez sem ment. Nem beszélve arról, hogy oltári kanyargós utakon haladtunk, tele 35-40-es sebességkorlátozásokkal, ami a busznál akár majdnem állóra lassulást is jelentett.

Én már épp az Apocalyptot néztem, mikor megálltunk egy McCafe-nál, hogy kicsit ki tudjuk nyújtóztatni tagjainkat, illetve akinek szüksége van rá, el tudjon menni WC-re (no meg hogy szaporodjon a meki bevétele). Ekkor f11-11 felé járhatott. 10 perc várakozás után indultunk tovább. Ez egészen pontosan Te Kuitiben volt. No nem mintha annyira figyeltem volna a táblákat a sötétben, de megkérdeztem a mellettem ülőt. Ő pedig tudta, sőt ettől kezdve elég sokat beszélgettünk (a fránya légkondi folyamatosan nyomta a szememre a kellemetlen szelet, ami a fáradtsággal együtt kellemetlenül kiszárította, úgyhogy inkább csukott szemmel üldögéltem nagyrészt). Ő a férjével Christchurchből költözött Aucklandbe kb. 3 évvel ezelőtt, HR-es (seniorokat szokott interjúztatni), úgyhogy ez a téma sűrűn szóba került, örültem hogy beszélhetek valakivel a “helyzet másik oldaláról”. Fantasy könyveket is szereti, erről is egy darabig ment a téma. A végén már nagyobb szünetekkel társalogtunk, mert egyikünk sem egy éjszakai típus (én az voltam, de mostanság már nem esik jól).

Éjfél körül már Auckland külvárosain gördültünk keresztül, és egy rádióadó révén “örülhettünk” neki, hogy élőben, valós időben éljük át a GST emelést! Hurrá! Persze ezért nem igazán érte meg fennmaradni. Pláne, hogy emiatt a taxim a reptértől hazáig még drágább lett. (Amúgy sem olcsó, a 4 páfrányos éjszakai szállásom NP-ban alig drágább pár dolcsival.)

0:20-kor indultam el taxira vadászni. No nem önmagában a taxitalálás a nehéz a nemzetközi reptéren, de szerettem volna olyat találni, amiben nem indiai vagy arab a sofőr. Nem azért, mert bajom van a bevándorló népek ezen csoportjával, de taxisofőrként eléggé sivár a társaságuk. NP-ban mindig kiwi/európai sofőröm volt, illetve szerdán a reptérre is egy ex-brit fickó vitt ki, velük kellemesen el lehet beszélgetni (alapból is beszédesebbek, illetve én is könnyen értem amit mondanak meg fordítva is). Az indiaiak némelyikénél azt is nehezén hámozom ki, hogy mit kérdeznek.

Fél 2 tájban értem haza, a lányok még ébren vártak, rövid élménybeszámolók után tértünk 2 után aludni, úgyhogy előre sejtettem, reggel nem fogok f7-kor felkelni, és a munkát is inkább itthonról végzem majd… (így is lett ;-))

Mint a madár… mégis emberként

Érdekes dolog repülni (mint ahogy számomra kézzel írni is), nem is csak maga a repülés tényét illetően, hanem aszerint is, mit jelent ez manapság az embereknek. Vagyis inkább hogy mit nem jelent… már.

Most épp egy kisebbfajta gépen ücsörögve szelem a felhőket New Plymouth felé tartva (immár 4. alkalommal), végre a bal oldalon, az ablak mellett ülve, hogy ne csak a tenger végtelen kékjét lássam, hanem a szárazföld girbe-gurba útjait s az össze-vissza dombocskákat.

Épp végtelen hőmezőkhöz hasonló felhőréteg terül el Aotearoa ezen tája felett, amely engem mindig az általam még soha nem látott, skandináv, hóborította fennsíkokra “emlékeztet”.

Hajdanán, évszázadokkal ezelőtt, mikor a földműves családokban a “szórakozás” egyik fő formája a hideg téli estéken a tűz körül mesélt történetek hallgatása lehetett, egy-egy álmodozó kedvű ifjú minden bizonnyal gondolt arra olykor-olykor, a madarak röptét figyelve, hogy mily furcsa és csodás érzés lehet hozzájuk hasonlóan a szelek szárnyán utazni… aztán elhessegette a “légből kapott” fantáziát, s inkább “maradt a földön”.

Akik megengedhették, hogy pusztán kedvtelésből időt szánjanak holmi regények olvasására (úri sarjak, gazdag polgárok elkényeztetett gyermekei, …) szintén képzelődhettek naphosszat a repülésről, vágyakozva a felhők közé, órákon át ugyanazon az oldalon nyitott könyvvel az ölükben.

… s íme itt vagyok én, a modern (vagyis most annak tűnő) kor egyik hellyel-közzel átlagos embere, aki viszonylag rendszeresen repül egy gépmadár gyomrában. A leszállás/felszállás még érdekes, de aztán sokszor a magammal hozott könyv betűire tapad inkább tekintetem, hisz “oly kevés az időm olvasni”. Általában nem is érzékeljük az ehhez hasonló helyzetekben megbúvó iróniát, hogy mily érdekes fintora a Sorsnak, mindennapossá vált amire anno csak álmodozva, lehetetlenségként gondoltunk, s eközben mégis inkább arra fordítunk időt, ami azok csinálhattak, akik erre vágytak.

Attilával beszélgettünk nemrég, hogy változik a kor, a technika halad (menekül?) előre, de a fejlődés ténye kérdéses. Az ember pedig lépést is tart vele, önmagával, de mintha másfelől nem is nagyon változna. A mozgatórugók nagyjából ugyanazok, leginkább a megvalósítás eszközei (nem is igazán a módszerei) változnak. (Pl. szgépes játékok: az alapelv sokszor ugyanaz, “csak” most 1600×900 képpontban és 16 millió színben látom azt, amit 15 éve 320×200-ban és 256 színben… és nem mondhatnám egyértelműen, hogy akkor, azt (a Tie Fightert) nem élveztem legalább ugyanennyire.)

így halad hát előre(?) a világ, s marad az ember benne – főképp – változatlan. Vagy nem.

Gondolatokat a gondolataimról szívesen olvasok a kedves Olvasóktól!

Repcsik

Mivel a múltkori Omaka repülés Blenheim felett oly szuperül sikerült, nézegettem a wellingtoni hasonló klub oldalát is, ahol megtaláltam a március 27-ei nyílt nap ajánlóját. Nosza, nem is hagytuk ki, az időjárás is kegyes volt hozzánk, mert verőfény volt végig.

A parkolás nehézkes volt, mert általában nem szokott ennyi látogatója lenni a klubnak, úgyhogy csak picit messzebb tudtuk letenni Albertet. Mikor sétáltunk visszafelé a bejárathoz, egy kerítésen keresztül már lehetett látni a repcsiket, Bence rohant is arrafelé, lelkes felkiáltásokkal, aztán nagyon elkenődött, hogy mégsem arra megyünk, aztán valahogy megértette, hogy az a végcél, csak más útirányon át 🙂

Beérve láttunk sok-sok régi típusú repülőt, egy- és kétfedelűt vegyesen, volt egy felhajtható szárnyú is! Meg gyroplane is, aminek nem tudom a magyar megfelelőjét, de olyan mint egy helikopter és egy repülő keveréke, élményben pedig állítólag egy motorhoz hasonlít, amivel 3D-ben lehet mozogni.

A legtöbb járműbe be lehetett ülni, kipróbálni a pilótafülkét, az üléseket, néhány repülőtéri munkagépet szintén. Be is ültünk, amibe csak tudtunk, nagyon jó volt. Megerősödött az elhatározásom, hogy nagyon érdemes lesz egyszer elsajátítani (akárcsak alapfokon is) a repülés tudományát.

Hangulatosak ezek a régi gépek, sokkal inkább mint a mostani, modern utasszállítók. Persze egy Budapest-Wellington távolságra vagy alkalmatlanok, vagy csak oltári sokáig tartana, de sílusukban, hangulatukban magasan a legjobbak a levegőben közlekedést tekintve.

A végére pedig egy kis gépgaléria:

Repülünk!

Ahogy említettem, a Blenheimben töltött hétvégét egy sétarepüléssel koronáztuk meg. Balázs említette, hogy látott a helyi újságban egy hirdetést, miszerint $10 engedménnyel lehet szálldosni egyet a városka felett, ha bemutatjuk a reklámfecnit. Viszont az csak kétszemélyes gép, de felhívtam őket, és meg lehet oldani valahogy. A lényeg ugyanis az volt, hogy Bence felszállhasson, de csak úgy egyedül, a pilóta társaságában biztosan félt volna.

4-re érkeztünk meg az Omaka reptérre. Először a repcsi-múzeumhoz kanyarodtunk be tévedésből, ami abból a szempontból nagy élmény volt, hogy amint Bence meglátta a legnagyobb, régi típusú repcsit, olyan aranyosan kiáltott fel éljenezve, hogy azóta is a fülemben cseng!

Pár perc késéssel gurultunk be aztán a Marlborough Aero Club parkolójába, ahol Travis (a pilóta) már várt minket. Gyors megbeszélés után átnyergeltünk egy 4-személyes gépre (sajnos a típusát nem jegyeztem meg), amibe mindannyian befértünk. Rebi amikor meglátta ezeket az égi lélekvesztőket, kijelentette, hogy ő ugyan be nem ül egy ilyenbe 🙂

Aztán mégis! A beszállás pillanatai

image

Travis nagyon rokonszenves és türelmes fickó volt. Bence is nyugisan viselkedett elöl, az ölemben:

image

Láthatjátok a kétszarvú botkormányt közvetlenül előttünk, Travis még azt is megengedte, hogy amíg a földön gurultunk a leszállópálya eleje felé, addig Bence nyugodtan játsszon vele, tekergette is a kis ember boldogan, nagy lendülettel.

Mikor felröppentünk, akkor kicsit megszeppent, de hiszti egy szem sem volt, és mindannyian nagyon élveztük a repülést. Azért más egy ilyen kisgéppel, mint a batár nagy utasszállítókkal. Igazából most éreztem először úgy, hogy repülök, de legalábbis most ment igazán élményszámba: lehetett érezni a szelet, alacsony magasságból láthattuk az alattunk elsuhanó háztetőket, autókat, utakat, szőlőket, pincészeteket…

image image

és a távolban a Marlborough Sounds erdő borította, zöldellő hegyeit.

image

MIndegyikőnk csak nézett, mint a moziban, illetve még annál is jobban. Ez igazi 3D volt! :o)

image

Ha lesz rá lehetőségem és alkalmasságom, el fogok végezni egy pilótasulit, úgy vélem megéri. Az más kérdés, hogy Wellingtonban ez milyen, de ha itt helytállok az oltári nagy szélben, akkor másutt sem lenne problémám a kisgépekkel!

Nagyon szép megkoronázása volt ez az élmény a hosszú hétvégénknek!

Barnika

Majd egy másik bejegyzésben részletezem a kiutaztatás általam megtapasztlat eseményeit, most azonban főként a viszontlátás élményét szeretném megosztani Veletek.

Barni múlt hétfőn tette meg az első igazi lépést Wellington felé, mikor imádott Andija kocsijából kiugrott az Airmax Cargo budapesti telephelyénél. Ekkor néhány órás várakozás következett, amit egy laza, Amszterdamba repülés követett. Ez mondjuk nyújtott neki egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár rá másnap. Persze szegényke azt nem tudta még.

Szóval a hétfő éjszakát Hollandiában töltötte – ahol én még nem voltam, mégsem irigyeltem szegénykét emiatt –, majd másnap délelőtt szállították fel a Szingapúr felé tartó járatra. Ez lett az út nagyobbik fele, 10 484 km. A következő etap már “csak” 8 416 km.

Ha valakit ilyen mélységben is érdekelnének a részletek:

image

Nem tudom, hogy érezte magát útközben, mi izgultunk érte nagyon, ha naponta 300-szor nem kattintottam rá a nyomonkövető rendszernél a SUBMIT gombra, akkor egyszer sem…

Ez némi éjszakázással is járt, hiszen Aucklandbe helyi idő szerint 23:40-re kellett volna érkeznie, lehet hogy ez így is történt, csak amíg a MAF állatorvos átvette, addig eltelt egy óra.

Mindenesetre megnyugodtam, amikor hajnali hn1 körül ott volt az infó, hogy a szállítmány megérkezett. Másnap reggel azon nyomban hívtam fel az ideiglenes karantént (nem tudták rögtön Wellingtonba szállítani akkor éjjel), ahol megerősítették hogy jól van őkelme, semmi baja, meg is tornáztatták kicsit.

Sajnos mikor a helyi karanténos átvette a wellingtoni reptéren, nem lehettem ott, meg aznap kimenni sem tudtunk Levinbe, mert csak du. 3-ig van látogatás.

Mindenesetre azért a Shadolans karanténtól kaptam 3 körül egy emailt, hogy Barnival minden rendben, jó a kedve, tetszik neki a szobája.

*** *** *** ***

A nagy találkozás szombat délelőtt történt meg. Az egész hétvégét a környéken töltöttük, hogy minél többet tudjunk látogatni, meg persze egy kis nyaralás mindig jól jön! Kis késéssel indultunk otthonról, a 10-kor nyitó karanténba n11 felé értünk. Már nagyon izgultam, milyen lesz újra találkozni az imádott ebbel, akit augusztus 4-én láttam utoljára.

Hát emlékezetes volt! Mikor benyitottunk az ajtaján, első reakciójaként még nem ismert meg, és kicsit menekülőre fogta (gondolom nem akart újra repülőre szállni), de amikor fél mp-cel később felismert, még be is pisilt örömében, aztán akkor már nem lehetett leállítani:

a nagy találkozás

Utána már egy kicsit megnyugodott:

image image

image

image

Rebivel még délután is visszanéztünk hozzá, meg másnap is eltöltöttünk ott másfél órát. Elmenni mindig olyan rossz tőle, mert akkor sír szegényke. De mindig egyre kevésbé, valószínűleg egyre jobban bízik benne, hogy ha eddig mindannyiszor visszamentünk, akkor ezután is úgy lesz.

Másnapra vettünk neki egy rágcsálnivaló játékot (műanyag csirkecombok egy kötélkén), de 10 perc alatt az első comb a 4-ből már két darabban volt, aztán szépen lassan a többi is a másfél óra alatt hasonló sorsra jutott, illetve még több darabra rágta az összeset.

A dupla szobából nem mehetnek ki (MAF előírás), de oltári szép kilátása van – mondjuk nem hiszem, hogy ez önmagában boldogítja – és friss a levegő. Amúgy jó a klíma, napfényes mindkét rész, csak hát egy ilyen mozgásigényű kutyának ez elég kicsi. (Persze még mindig nagyobb a területe, mint egyes udvaron, megkötve tartott négylábúnak, akikről sokan úgy gondolják, milyen jó nekik mert nem lakásban vannak…)

Mekkorákat fog szaladni, mikor elhozhatjuk, visszük majd rögtön Hokio Beachre, ha szép idő lesz! Addig meg már csak eltelik valahogy az idő, de az aggodalom már mögöttünk…

Megérkezés

Bár Gabiék hétfőn érkeztek, de mivel reggel f8-ra (legalábbis akkor még azt hittem), már előző nap elrepültem Aucklandbe. Sajnos túl korai gépet választottam, de legalább egész jó idő volt, úgyhogy könnyen eltöltöttem a délután nagy részét (másfél órát egy könyvesboltban is üldögéltem régi Pókember képregényeket olvasva, a melegtől kókadoztam is kissé, mert előző éjjel nem aludtam ki magam).

Aztán a szállás felé sétálva (10-12 km) már kezdtem aggódni, hogy Gabi miért nem ír SMS-t Szöulból, meg hogy hívni sem lehet. Mielőtt nagyon belelovalltam volna magam az aggódásba, bizakodni kezdtem, hogy biztosan a roaming ottan nem műkszik (és valóban), de azért elhatároztam, felhívom a Korean Air-t, hogy a Prága-Szöul járat rendesen megérkezett-e. Szerencsére Zsanett (náluk aludtam) pikk-pakk megnézte nekem a Korean Air honlapján, hogy igen. Na, innentől megnyugodtam, és nekiláttam a másnap reggeli, reptérre való kiutazás megszervezésének, ami nem is volt olyan egyszerű, mint gondoltam.

Ugyanis az Eastern Line (keleti vasútvonal) – Manukau Airport kombinációt szoktam választani, mert olcsóbb jóval, mint az Airbus. Na igen ám, de hétvégén a vonatok 7:40-kor kezdenek el járni, az meg azért késő. Meg mintha már vasárnap sem az én menetrendem szerint jártak volna.

Közben megnéztem Gabiék repjegyét, és csodálkozva vettem tudomásul, hogy 8:25-re érkeznek aszerint. Pedig mintha ugyanúgy jönnének, mint én (a megoldásra később jöttem rá). Szóval úgy döntöttem, marad az Airbus és a korai érkezés.

4:15-kor keltem fel, 4:30-kor indultam el. Mivel más busz még nem nagyon járt, gyalog mentem el a Mt. Eden Roadig, ez kb. 10.6 km a gugli térkép szerint. Ki mondta, hogy nem lehet Aucklandben autó nélkül meglenni? 😛

A végére már untam, de eggyel korábbi járatot értem el, 6:35-kor már rajta csücsültem,7 előtt értem a belföldi terminálhoz. Gondoltam, a beszállókártyákat lekérem, ne kelljen ezzel szórakozni majd később. No, a csomagra ragasztandó matricákat kiadta a gép, a beszállókártyák közül viszont csak az enyémet, utána kiírta, hogy “out of order” Az ott állomásozó NZ Air hölgy meg nem adta oda, mert csak én voltam ott egyedül.

Ezután átballagtam a nemzetközi terminálhoz és vártam, olvastam, majd kinéztem a kilátó teraszra, ott vártam a késésben lévő Korean Air jumbot. 8:43-kor szállt le (ami augusztus 6-án még csak 7:43 volt, mert azóta bizony itt is óraátállítás volt). Lebattyogtam az érkezési részhez, és vártam.

9:10 – megjelentek az első koreaiak (addig a los angelesiek jöttek),

9:25 – egyre sűrűbb óranézegetés, utasok számlálása

9:40 – gondolkodás, hogy mi lesz, ha nem érjük el a 10:30-as gépet

9:41 – hn-kor kijönnek, biztosan (biztattam magam)

9:45 – megláttam őket! 🙂

Gyors üdvözlés, Benci nem is tudta mi a helyzet, bágyadt volt szegényke, de menni kellett át a belföldi terminálhoz, mert 10-ig van csomagleadás. 9:55-re értünk, ráragasztottuk a csomagokra a matricákat, kikértem a beszállókártyákat, és 10:05-kor már eltűntek a csomagok a futószalagon…

Huh, ez megvolt. Innentől már lazábban voltunk, bár Gabiék annyi kézipoggyászt hoztak, mintha itt semmilyen bolt nem lenne…

Bence nagyon aranyos volt a reptéren is, ahol letettem a kezemből, mert pakolni kellett, ott mindig megállt, gyűrögette a naciját, nézett álmatagon és egyhelyben toporgott 🙂 Az eddigi utat nagyon jól viselte, aludt, énekelt, játszott, egyáltalán nem hisztizett egyik gépen sem!

A wellingtoni járaton is lapozgatta a repülős magazint, mutogatta nekem benne az autókat, buszokat. Mikor leszálltunk Wellingtonban, napsütés volt, csodaszép, szikrázó napsütés!

Elszaladtam a kocsiért (nem a reptéren parkoltam, mert nem akartam $35-t kifizetni egy napra, hanem Miramarban. A verda még ott volt, visszagurultam, bezsuppoltunk, majd irány HAZA! Nem az autópályán mentünk, hanem végig a víz mellett, így meg tudtam mutatni, hol laktam eddig, melyik az irodám, meg amúgy is szebb a waterfront, mint az autópálya.

Lower Hutt és a Wainui út is gyönyörűen tárulkozott fel előttünk, a házban kicsit hűvös volt, de élettel töltöttük meg, és ez mindent felülmúlt!

Némi pihenés után rávettem a lányokat, hogy használjuk még ki a Labour Weekend leárazásait, meg így a jetlag-et is tán könnyebben átvészelik, úgyhogz még bementünk Lower Huttba vásárolni meg aztán ettünk is.

Itthon Bencivel játszottam sokat, nagyon örült a focilabdának, és mindenhová követett, nem bízta a véletlenre, nehogy megint úgy járjon, hogy 2,5 hónapra eltűnök! 🙂

Újra együtt!

Ismét együtt a család, a repülöúttal minden rendben volt, bár Aucklandben majdnem lekéstük a wellingtoni járatot. Bence úgy bírta, mint a kisangyal, bár nagyon fáradt volt, mikor megláttam.

Sütött a nap nagyon szépen, mikor landoltunk, csak kedden volt esös, borongós idö.

Ma ismét napsütés, anélkül eléggé hideg van a házban, úgyhogy nagyon fütünk, de majd valahogy megoldást találunk erre is. A lényeg, hogy ismét együtt vagyunk, ez a két nap összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint az eddigiek 🙂

Majd részletesen is írok az elsö napokról, most hogy már van net otthon is (csak most épp munkában vagyok).

Egy zsufolt-zsufolt het (munka, koltozes, felkeszules)

Nem sokat irtam mostansag a blogra, amit meg megis, az ugymond nelkulozte a komolyabb temakkal valo foglalkozast. Ezt most igyekszem potolni, hiszen vegre van idom: itt ulok Aucklandban a belfoldi terminalnal, ahol ingyen netezesi lehetoseg van (“brought to you by Auckland Airport and Airport Media” – szerintem nagyon rendes toluk) es meg a WordPress is bejon.

Vegyesen, omlesztve irom le, mik tortentek, de legalabb igyekszem idorendben:

Hetfo

Nyomi hetfok itt is vannak, ez nem orszag, hanem emberfuggo. Nem volt kedvem hozza, de legalabb nem szakadtam meg a munkaban. Nem azert, mintha nem lett volna, hanem mert nem volt rendes hozzaferesem egy cucchoz, ugyhogy legalabb intezhettem a kivandorlassal kapcsolatos ugyeket, meg ami a bekoltozeshez kell.

Delutan viszonylag hamar leleptem, mar 4 ora korul. Kenytelen voltam, hiszen a butorboltok itt mar f6-kor bezartam, es Rebinek mindenkepp kellett agyat vennem, aztan ha mar amugy is el kellett latogatnom Wainuiomataba, a lower hutt-i BigSave boltban vettem egy sima, single matracot $300-ert. A hazhozszallitasnal a fifty-t persze hogy fifteen-nek ertettem, szoval meglepodtem, amikor a fizetesre kerult a sor, de mivel en sem tudtam volna olcsobban megoldani, egye fene. Szerdan mar viszik is ki, es mivel Martin meg otthon lesz, takarit, ezert barmikor vihetik.

Ma egesz delutan sutott a nap, de mire kiertem a hazhoz, nem elbujtatta bajos orcajat a felhok moge? Hat de! Igy kicsit mas hangulata volt a haznak, hogy kipakolofelben lattam. Ami viszont kellemes fejlemeny, hogy bonuszban kapjuk a kovetkezoket: huto, mosogep, dupla agy, a butorok egy resze ottmarad, hogy eloveteli jogunk lehessen, mikor Martin el kivanja adni oket. Persze ez neki is jo, mert amugy nem tudna hova tenni oket szerintem. A lenyeg viszont az, hogy butorozott hazhoz jutunk, legalabbis az elso idoszakban, ami azert nagy konnyebseg!

Mar koszontunk el egymastol, amikor eszrevettuk, hogy a jobb elso fenyszoromat betorte valami kavics es szetzuzta az egot (ooo… azota is igy van – csunya, rendetlen autotulajdonos vagyok /es sajnos felelotlen autos is ebben/), hazafele azert meg gondoltam belefer, nem volt olyan sotet. Meg is erkeztem majdnem idoben. Meg egy kis PS2-es focizasra is jutott ido Louis-val!

Kedd

Reggel idoben bertem, Gabival terveztuk az elokeszuleteket, meg fokepp Barnabas ugyeben kaptunk uj informaciokat. Az Airmax Cargo adott egy 1825 euros ajanlatot Bp – Aucklandre, ez kb. 485e Ft, es bar oltari sok, meg mindig a legkedvezobb. (A kontaktszemely iranti erdeklodest megjegyzes utjan varom, ha felmerul az igeny.) Meg mult heten felvetodott, hogy a Lufthansa a poggyaszterben elszallitja 40 EUR/kg egysegaron, ami kb. 300e Ft-ot jelentett volna, csak kisero kell hozza. Na, kiserot is majdnem sikerult talalni, illetve egy kedves es lelkes Olvasom megtette volna nekem ezt a hatalmas szivesseget, de egyreszt ha minden igaz Koreannal jon, azok meg nem engedik, masreszt tul hamar ahhoz, hogy meglegyenek a vizsgalatok. De azert jo tipp volt!

Napkozben torekedtem arra, hogy az SSIS package template-emet tokeletesitsem (mivel ez a teljes Olvasokozonseg igencsak periferikus reszet erdekli, ezert a reszleteket kihagyom), ebed a Great Indiaban, ami egy nagyo jo hely. $10-ert az PQS az Infoparkban nem ad ekkora adagot, es csak fele ilyen minoseget.

Munkaido utan SQL Server Users Group talalkozo, ez amolyan havi egyszeri alkalom, amikor a helyi SQL-esek osszeroffennek, meghivnak valami neves eloadot, es hallgatjak fel oran at, ahogy beszel. Persze ez csak a felszin, a lenyeg az, hogy elvileg 17:30-kor kezdodik, de valojaban akkor csak a pizzak erkeznek meg, a sor meg mar ott var, szoval eves-ivas 6-ig, akkor egy kis szakma, majd irany haza.

Illetve en vissza az irodaba, Gabival csevereszni. Ugyhogy sotetben sikerult hazaerni, pakolas meg elmaradt. Mondjuk kozben kiderult, hogy a szerdai koltozes amugy is tolodott, de annyira nem is baj. Azert Bessnek emlitettem, hogy csutortokon kikoltozom, a masnapi vacsorarol meg mar irtam.

Szerda

Ma kozos reggeli a munkatarsakkal (amit en megeloztem egy reggelivel Bessnel, ha mar Bed&Breakfast, nem hagyom ki), ok ettek en hallgattam. Ez amolyan heti egyszeri megbeszeles, kajalassal egybekotve. Clive nagyjabol kiosztotta a heti teendoket, aztan ment egy kis szocseples, amit biznisz emberek szeretnek, az en eszem meg mason jart.

A munka ma mar kemenyen ereztette, hogy penteken hatarido, es Haidirral (a malaj kollegam) neki is ultunk szorgalmasan. Nem mondom el a reszleteket, de aki ismeri az SSIS-t tudja, hogy arra sosem szabad szamitani, hogy egy SSIS csomag, amirol azt halljuk, hogy “Regen jol ment.” most is rendben lefut. Na, nem is. Ennek eredmenye viszonylag hosszabb munkanap lett, de azert f7 fele elindultam a vacsira.

Csutortok

Nem mondtam csutortokot, de egyre tornyosulnak a felhok, es hiaba jatszanak ossze Damoklesszel, nem sikerult elernem, hogy az a franya kard rest nyisson a felhok kozott. Ebedelni sem volt idom. Dolgoztunk egesz nap ketten egy gepnel, Haidirnak az ugyfelrol van megbizhato tudasa (meg SQL-ben is jo), en meg probaltam kamatoztatni az SSIS eloeletemet.

A koltozes meg egy nappal csuszik, mert Martin autoja bemondta az unalmast, szoval kell neki meg egy nap, de nekem sem gond. A matracot nem vittek ki tegnap, ugyhogy ma rajuk telefonaltam, ki is vittek 2 oran belul.

Munka estig, szerintem 8 utan indultam haza. Beszeltem Kedvesemmel telefonon legalabb egy orat (jo dolog a VOIP! es penztarca- vagy manapsag inkabb ugy kene fogalmaznom, hogy bankszamla-barat). Mar csak 2 nap es indulnak! 😀

Pentek

Reggel hirtelen felindulasbol ugy dontottem, kikoltozom. Nem halasztom ebedszunetre, vagy delutanra, plane nem estere, mert ha ma is ugy alakul, ahogy tegnap, akkor mar a fene akar koltozni. Ugyhogy reggeli utan osszeraktam a cuccaimat, be a kocsiba, 9-kor indulas Wainuiomataba, ott kirakodtam, megbeszeltem Martinnal a reszleteket, majd irany a woburni vasutallomas Park&Ride parkoloja, es a 10:55-os vonattal suhantam vissza Wellingtonba.

A nap hasonloan telt, mint az elozo, de este 6-kor mar azert Haidirral elmentunk ebedelni/vacsorazni, de utana meg legalabb 10:20-ig szivtunk az ETL-lel. Akkor beszeltem 20 percet Gabival, majd szaladtam a 11 orasi vonatra. Utkozben koncentraltam, nehogy elfelejtsek tankolni, mert alig lotyogott nemi benya a tank aljan, de szerencsere meg kibirta a kb. 500 meterre levo benzinkutig.

Elso alvasomat Rebi uj matracan ejtettem meg, de takarom nem volt, csak takarohuzat, a gazkalyhat beizzitottam, de nem akartam egesz ejszaka egetni, ezert tobbszor arra ebredtem, hogy fazom. Nem is tudtam jol aludni, izgultam Gabiek utja es a melo miatt egyarant.

Szombat

F7 korul kidobott az agy, meg vagytam egy kis melegre. Eltekertem a boltba, vettem nehany olyan dolgot, amit evoeszkoz meg tanyer nelkul is lehet fogyasztani, otthon megettem. Kozben nem faztam, mert a deckre sutott a nap fenyesen, kellemesen meleg volt.

10-kor elindultam vasarolni. Pont jokorra sikerult idoziteni ezt a bekoltozest, mert a hetfoi Labour Day miatt ilyenkorr itt HATALMAS learazasok vannak, ugyhogy joval olcsobban jutottam mindenhez, szerintem osszessegeben 40-45%-ot sikerult sporolnom ma. A Queensgateben levo Warehouse, Farmers es a nem sokkal arrebb levo Briscoes kozott ingaztam egy picit, jegyzetelve, szamolgatva. A vege az lett, hogy a dolgok nagy reszet a Briscoesban vettem: dupla takaro, szimpla takaro, 3 parna, evoeszkozkeszlet, 3 edenybol allo keszlet, Benceparna, lepedok nehany dolgot a Warehouseban: kenyervago kes, evoeszkozok, vizforralo, kis takaro, tu a pumpahoz. A Farmersban pedig 2 dolgot szereztem be nagyon olcson: Remington birka(ez en volnek)nyiro es teflonserpenyo.

Mire a vegere jutottam mindennek, 2 ora fele jart az ido. Fogtam magam, irany dolgozni. Az elejen nehezen tudtam ra koncentralni, de aztan Haidirral jol haladtunk. 8 korul elinditottunk egy kocka processt, ami legalabb 1 oraig tart, aztan eljottunk. Innentol majd Haidir atveszi, amit kedd reggelig kell befejezni, en meg mentem Gyorgyiekhez Lower Huttba, aki kolcsonoz nekunk babaagyat. Aztan a babaagy meg jo sok mindennel kiegeszult, meg a delelotti vasarlas eredmenye is a kivulrol nem tul nagynak kinezo Nissan Bluebirdben lapult, nem hittuk volna hogy bele fog ferni minden, de belefert! Eppen csak, de sikerult. Otthon le is fenykepeztem, miutan kipakoltam, hogy mennyi-mennyi cucc is volt ez!

Gyorgyi meg behivott egy teara, aminek az eredmenye az lett, hogy 11-ig beszelgettunk. Sok hasznos tippet is adott, pedig mar a babaagy meg a jatekok meg az etetoszek is mind hatalmas segitseg! Nagyon halas is vagyok neki, emelett pedig nagyon kellemes beszelgetotars, ugy nez ki Gabi nem lesz egyedul mar az elejen sem ilyen szempontbol sem.

Fel 12 korul gordultem be a garazs ele, kipakoltam, zenet hallgattam, enekeltem, megittam egy sort, osszeraktam a kisagyat es sokat-sokat gondoltam Gabiekra, akik mar uton voltak a repterre, es igyekeztem minel otthonosabba varazsolni a hazat a hazaerkezesunkre. Szerintem sikerult is sokat javitani rajta, a kisagy nagyon jol mutat a nappaliban 😉

Ma mar az 500gsm (ez itt valami mertekegyseg arra, hogy mennyire meleg a takaro, ez majdnem a legmelegebb fajta) melegitett, es bizony jo is volt! Meg a futest sem kellett beinditanom, igy sem faztam. Azzal a joleso erzessel merultem alomba, hogy Gabiek mar minden perccel kozelednek es kozelednek hozzam…