Felhővilág

Aotearoa, felhők játéka,
álom-hómezők képzelt hava,
csalafinta formák,
szemet bűvölő lankák.

Angyalok szőtte tünemény,
napsugarakat csapdába ejtő,
ég áltat ihletett, bút száműző.

Az ember csak néz, néz felülről,
elvarázsolja e titokzatos világ,
mely oly igazinak tűnik,
nem képlékeny illónak csupán.

Tekintetem rajta soká időz(ik),
elmém belefeledkezik,
s értem, érzem az ősi nevet,
mellyel ez ország büszkélkedik.

2011. Február 2. – útban (út felett) New Plymouth felé

Blenheim újra – érkezés Christchurch érintésével

A Déli Szigetre tett utazásunk részletei (repülőút, esős christchurchi kódorgás, kocsival hazafelé) kevésbé izgalmasak és látványosak, ezért azokról viszonylag kevés szót ejtek.

Pakoláskor a jelek szerint Bence úgy gondolta, ha törik ha szakad ő velünk jön:

Reggel 9-kor indult a repülőnk (Air NZ, nem más, a Jetstar járata már az indulásnál késett…), f11 körül már a Chch terminál lila ülésein olvasgattunk. 11 tájban érkeztek Balázsék egy sikeres Microsoft vizsgát követően. Sajnos az eső alaposan rákezdett, úgyhogy némi kavargás után inkább felhagytunk a városnézés reményével és irány Blenheim!

Idő- és útközben a napocska is le-lemosolygott ránk, pl. Kaikoura környékén lementünk a partra és a közeli-távoli hegyek délnyugati lankái már verőfényben fürödtek. A közeli fókáknak még nem volt ilyen szerencséjük:

Aztán még egy vízeséshez is elsétáltunk, ahol én jó magasra felmásztam, a végén már szó szerint. Felfelé nem volt gond, lefelé már nehezen találtam a kapaszkodókat és a lendületet sem engedhettem szabadon. De nagyon élveztem. Innentől már viszonylag hamar Blenheimbe érkeztünk, dupla szivárvány kíséretében. Noha a másodpéldány elég fakó volt, a fő verziót szépen sikerült lencsevégre kapni:

Másnap szerencsére jó idő ígérkezett, úgyhogy kirándulást terveztünk, ennek részleteiről a következő bejegyzésben olvashattok!

New Plymouth “airbus”

A múlt héten a már szokásossá vált módon New Plymouthba vezetett utam – a repülőgép ülésében való elmélázásról meséltem is néhány napja – ami ez alkalommal nem a legszebb orcáját mutatta felém: zajosan kopogó eső az irodabódé tetején, ködbe burkolózó Taranaki, borongós hangulatú ég. De mivel hideg nem volt egyáltalán, igazából nem zavart egyik sem. Másnap – csütörtökön – a helyzet hasonló volt, aminek főképp az esti hazautam kapcsán tudtam kevésébé örülni. Előző este ugyanis egy kolléga nem tudott Wellingtonba visszarepülni, én pedig nem akartam hasonlóan járni Aucklandet illetően.

5:10-kor vett fel a taxi, f6-ra már a reptéren voltunk. Már a bejelentkezésnél sanszos volt, hogy a 6:05-ös gép ma nem száll fel, mert a hölgy nem is nyomtatott beszállókártyát senkinek, mondván hogy az a járat valószínűleg nem indul az időjárás miatt. Mivel ez egy 20-személyes gépmadaracska lett volna, reménykedtem abban, hogy a későbbi, f8-as, nagyobb gép már esélyesebben induljon. Kb. 1 órás várakozás előzte meg a bejelentést, hogy ma már semmi nem száll fel itt. “No, akkor itt maradok még egy éjszakát, remélhetőleg fizeti a cég .”- gondoltam.

Az Air NZ két lehetőséget ajánlott fel a hoppon maradt utasoknak: indítanak egy kb. 50 személyes buszt, amire mindenki azért nem fér fel, illetve másnapra át lehet iratni a jegyet (díjmentesen). Igazából az utóbbit részesítettem volna előnyben, de mikor kiderült, hogy a legkorábbi gép, amin hely van pénteken, az du. 1-kor indul, akkor inkább meggondoltam magam és a buszosok listájára iratkoztam fel. Most már azt hiszem, a másik megoldást választanám, de akkor nagyon igyekeztem volna Haza. Persze az ezután is fontos lenne, de felborította az ébrenléti ritmust.

Az “airbus” (mert ez igazán az volt :D) f8 tájban gördült ki a reptérről. A mellettem ülő hölgy próbált olvasni, de mivel a reptér fényeit magunk mögött hagyva erre nem igazán volt lehetőség (az ülés feletti kislámpák nem működtek), inkább abbahagyta. Én felajánlottam neki, hogy mozizhat velem, de sem az Ace Ventura sem az Apocalypto nem keltette fel az érdeklődését (előbbit meg tudom érteni ;-)) Én azért jókedvűen elröhögcséltem magamban Jim Carrey állatságain (szerencsére 80% feletti volt az aksi töltöttsége a “felszálláskor”), majd próbáltam kicsit játszani a Jewel Quest nevű logikai aprósággal, de buszon olvasni sem tudok fejfájás nélkül, úgyhogy ez sem ment. Nem beszélve arról, hogy oltári kanyargós utakon haladtunk, tele 35-40-es sebességkorlátozásokkal, ami a busznál akár majdnem állóra lassulást is jelentett.

Én már épp az Apocalyptot néztem, mikor megálltunk egy McCafe-nál, hogy kicsit ki tudjuk nyújtóztatni tagjainkat, illetve akinek szüksége van rá, el tudjon menni WC-re (no meg hogy szaporodjon a meki bevétele). Ekkor f11-11 felé járhatott. 10 perc várakozás után indultunk tovább. Ez egészen pontosan Te Kuitiben volt. No nem mintha annyira figyeltem volna a táblákat a sötétben, de megkérdeztem a mellettem ülőt. Ő pedig tudta, sőt ettől kezdve elég sokat beszélgettünk (a fránya légkondi folyamatosan nyomta a szememre a kellemetlen szelet, ami a fáradtsággal együtt kellemetlenül kiszárította, úgyhogy inkább csukott szemmel üldögéltem nagyrészt). Ő a férjével Christchurchből költözött Aucklandbe kb. 3 évvel ezelőtt, HR-es (seniorokat szokott interjúztatni), úgyhogy ez a téma sűrűn szóba került, örültem hogy beszélhetek valakivel a “helyzet másik oldaláról”. Fantasy könyveket is szereti, erről is egy darabig ment a téma. A végén már nagyobb szünetekkel társalogtunk, mert egyikünk sem egy éjszakai típus (én az voltam, de mostanság már nem esik jól).

Éjfél körül már Auckland külvárosain gördültünk keresztül, és egy rádióadó révén “örülhettünk” neki, hogy élőben, valós időben éljük át a GST emelést! Hurrá! Persze ezért nem igazán érte meg fennmaradni. Pláne, hogy emiatt a taxim a reptértől hazáig még drágább lett. (Amúgy sem olcsó, a 4 páfrányos éjszakai szállásom NP-ban alig drágább pár dolcsival.)

0:20-kor indultam el taxira vadászni. No nem önmagában a taxitalálás a nehéz a nemzetközi reptéren, de szerettem volna olyat találni, amiben nem indiai vagy arab a sofőr. Nem azért, mert bajom van a bevándorló népek ezen csoportjával, de taxisofőrként eléggé sivár a társaságuk. NP-ban mindig kiwi/európai sofőröm volt, illetve szerdán a reptérre is egy ex-brit fickó vitt ki, velük kellemesen el lehet beszélgetni (alapból is beszédesebbek, illetve én is könnyen értem amit mondanak meg fordítva is). Az indiaiak némelyikénél azt is nehezén hámozom ki, hogy mit kérdeznek.

Fél 2 tájban értem haza, a lányok még ébren vártak, rövid élménybeszámolók után tértünk 2 után aludni, úgyhogy előre sejtettem, reggel nem fogok f7-kor felkelni, és a munkát is inkább itthonról végzem majd… (így is lett ;-))

Mint a madár… mégis emberként

Érdekes dolog repülni (mint ahogy számomra kézzel írni is), nem is csak maga a repülés tényét illetően, hanem aszerint is, mit jelent ez manapság az embereknek. Vagyis inkább hogy mit nem jelent… már.

Most épp egy kisebbfajta gépen ücsörögve szelem a felhőket New Plymouth felé tartva (immár 4. alkalommal), végre a bal oldalon, az ablak mellett ülve, hogy ne csak a tenger végtelen kékjét lássam, hanem a szárazföld girbe-gurba útjait s az össze-vissza dombocskákat.

Épp végtelen hőmezőkhöz hasonló felhőréteg terül el Aotearoa ezen tája felett, amely engem mindig az általam még soha nem látott, skandináv, hóborította fennsíkokra “emlékeztet”.

Hajdanán, évszázadokkal ezelőtt, mikor a földműves családokban a “szórakozás” egyik fő formája a hideg téli estéken a tűz körül mesélt történetek hallgatása lehetett, egy-egy álmodozó kedvű ifjú minden bizonnyal gondolt arra olykor-olykor, a madarak röptét figyelve, hogy mily furcsa és csodás érzés lehet hozzájuk hasonlóan a szelek szárnyán utazni… aztán elhessegette a “légből kapott” fantáziát, s inkább “maradt a földön”.

Akik megengedhették, hogy pusztán kedvtelésből időt szánjanak holmi regények olvasására (úri sarjak, gazdag polgárok elkényeztetett gyermekei, …) szintén képzelődhettek naphosszat a repülésről, vágyakozva a felhők közé, órákon át ugyanazon az oldalon nyitott könyvvel az ölükben.

… s íme itt vagyok én, a modern (vagyis most annak tűnő) kor egyik hellyel-közzel átlagos embere, aki viszonylag rendszeresen repül egy gépmadár gyomrában. A leszállás/felszállás még érdekes, de aztán sokszor a magammal hozott könyv betűire tapad inkább tekintetem, hisz “oly kevés az időm olvasni”. Általában nem is érzékeljük az ehhez hasonló helyzetekben megbúvó iróniát, hogy mily érdekes fintora a Sorsnak, mindennapossá vált amire anno csak álmodozva, lehetetlenségként gondoltunk, s eközben mégis inkább arra fordítunk időt, ami azok csinálhattak, akik erre vágytak.

Attilával beszélgettünk nemrég, hogy változik a kor, a technika halad (menekül?) előre, de a fejlődés ténye kérdéses. Az ember pedig lépést is tart vele, önmagával, de mintha másfelől nem is nagyon változna. A mozgatórugók nagyjából ugyanazok, leginkább a megvalósítás eszközei (nem is igazán a módszerei) változnak. (Pl. szgépes játékok: az alapelv sokszor ugyanaz, “csak” most 1600×900 képpontban és 16 millió színben látom azt, amit 15 éve 320×200-ban és 256 színben… és nem mondhatnám egyértelműen, hogy akkor, azt (a Tie Fightert) nem élveztem legalább ugyanennyire.)

így halad hát előre(?) a világ, s marad az ember benne – főképp – változatlan. Vagy nem.

Gondolatokat a gondolataimról szívesen olvasok a kedves Olvasóktól!

Repcsik

Mivel a múltkori Omaka repülés Blenheim felett oly szuperül sikerült, nézegettem a wellingtoni hasonló klub oldalát is, ahol megtaláltam a március 27-ei nyílt nap ajánlóját. Nosza, nem is hagytuk ki, az időjárás is kegyes volt hozzánk, mert verőfény volt végig.

A parkolás nehézkes volt, mert általában nem szokott ennyi látogatója lenni a klubnak, úgyhogy csak picit messzebb tudtuk letenni Albertet. Mikor sétáltunk visszafelé a bejárathoz, egy kerítésen keresztül már lehetett látni a repcsiket, Bence rohant is arrafelé, lelkes felkiáltásokkal, aztán nagyon elkenődött, hogy mégsem arra megyünk, aztán valahogy megértette, hogy az a végcél, csak más útirányon át 🙂

Beérve láttunk sok-sok régi típusú repülőt, egy- és kétfedelűt vegyesen, volt egy felhajtható szárnyú is! Meg gyroplane is, aminek nem tudom a magyar megfelelőjét, de olyan mint egy helikopter és egy repülő keveréke, élményben pedig állítólag egy motorhoz hasonlít, amivel 3D-ben lehet mozogni.

A legtöbb járműbe be lehetett ülni, kipróbálni a pilótafülkét, az üléseket, néhány repülőtéri munkagépet szintén. Be is ültünk, amibe csak tudtunk, nagyon jó volt. Megerősödött az elhatározásom, hogy nagyon érdemes lesz egyszer elsajátítani (akárcsak alapfokon is) a repülés tudományát.

Hangulatosak ezek a régi gépek, sokkal inkább mint a mostani, modern utasszállítók. Persze egy Budapest-Wellington távolságra vagy alkalmatlanok, vagy csak oltári sokáig tartana, de sílusukban, hangulatukban magasan a legjobbak a levegőben közlekedést tekintve.

A végére pedig egy kis gépgaléria:

Repülünk!

Ahogy említettem, a Blenheimben töltött hétvégét egy sétarepüléssel koronáztuk meg. Balázs említette, hogy látott a helyi újságban egy hirdetést, miszerint $10 engedménnyel lehet szálldosni egyet a városka felett, ha bemutatjuk a reklámfecnit. Viszont az csak kétszemélyes gép, de felhívtam őket, és meg lehet oldani valahogy. A lényeg ugyanis az volt, hogy Bence felszállhasson, de csak úgy egyedül, a pilóta társaságában biztosan félt volna.

4-re érkeztünk meg az Omaka reptérre. Először a repcsi-múzeumhoz kanyarodtunk be tévedésből, ami abból a szempontból nagy élmény volt, hogy amint Bence meglátta a legnagyobb, régi típusú repcsit, olyan aranyosan kiáltott fel éljenezve, hogy azóta is a fülemben cseng!

Pár perc késéssel gurultunk be aztán a Marlborough Aero Club parkolójába, ahol Travis (a pilóta) már várt minket. Gyors megbeszélés után átnyergeltünk egy 4-személyes gépre (sajnos a típusát nem jegyeztem meg), amibe mindannyian befértünk. Rebi amikor meglátta ezeket az égi lélekvesztőket, kijelentette, hogy ő ugyan be nem ül egy ilyenbe 🙂

Aztán mégis! A beszállás pillanatai

image

Travis nagyon rokonszenves és türelmes fickó volt. Bence is nyugisan viselkedett elöl, az ölemben:

image

Láthatjátok a kétszarvú botkormányt közvetlenül előttünk, Travis még azt is megengedte, hogy amíg a földön gurultunk a leszállópálya eleje felé, addig Bence nyugodtan játsszon vele, tekergette is a kis ember boldogan, nagy lendülettel.

Mikor felröppentünk, akkor kicsit megszeppent, de hiszti egy szem sem volt, és mindannyian nagyon élveztük a repülést. Azért más egy ilyen kisgéppel, mint a batár nagy utasszállítókkal. Igazából most éreztem először úgy, hogy repülök, de legalábbis most ment igazán élményszámba: lehetett érezni a szelet, alacsony magasságból láthattuk az alattunk elsuhanó háztetőket, autókat, utakat, szőlőket, pincészeteket…

image image

és a távolban a Marlborough Sounds erdő borította, zöldellő hegyeit.

image

MIndegyikőnk csak nézett, mint a moziban, illetve még annál is jobban. Ez igazi 3D volt! :o)

image

Ha lesz rá lehetőségem és alkalmasságom, el fogok végezni egy pilótasulit, úgy vélem megéri. Az más kérdés, hogy Wellingtonban ez milyen, de ha itt helytállok az oltári nagy szélben, akkor másutt sem lenne problémám a kisgépekkel!

Nagyon szép megkoronázása volt ez az élmény a hosszú hétvégénknek!

Barnika

Majd egy másik bejegyzésben részletezem a kiutaztatás általam megtapasztlat eseményeit, most azonban főként a viszontlátás élményét szeretném megosztani Veletek.

Barni múlt hétfőn tette meg az első igazi lépést Wellington felé, mikor imádott Andija kocsijából kiugrott az Airmax Cargo budapesti telephelyénél. Ekkor néhány órás várakozás következett, amit egy laza, Amszterdamba repülés követett. Ez mondjuk nyújtott neki egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár rá másnap. Persze szegényke azt nem tudta még.

Szóval a hétfő éjszakát Hollandiában töltötte – ahol én még nem voltam, mégsem irigyeltem szegénykét emiatt –, majd másnap délelőtt szállították fel a Szingapúr felé tartó járatra. Ez lett az út nagyobbik fele, 10 484 km. A következő etap már “csak” 8 416 km.

Ha valakit ilyen mélységben is érdekelnének a részletek:

image

Nem tudom, hogy érezte magát útközben, mi izgultunk érte nagyon, ha naponta 300-szor nem kattintottam rá a nyomonkövető rendszernél a SUBMIT gombra, akkor egyszer sem…

Ez némi éjszakázással is járt, hiszen Aucklandbe helyi idő szerint 23:40-re kellett volna érkeznie, lehet hogy ez így is történt, csak amíg a MAF állatorvos átvette, addig eltelt egy óra.

Mindenesetre megnyugodtam, amikor hajnali hn1 körül ott volt az infó, hogy a szállítmány megérkezett. Másnap reggel azon nyomban hívtam fel az ideiglenes karantént (nem tudták rögtön Wellingtonba szállítani akkor éjjel), ahol megerősítették hogy jól van őkelme, semmi baja, meg is tornáztatták kicsit.

Sajnos mikor a helyi karanténos átvette a wellingtoni reptéren, nem lehettem ott, meg aznap kimenni sem tudtunk Levinbe, mert csak du. 3-ig van látogatás.

Mindenesetre azért a Shadolans karanténtól kaptam 3 körül egy emailt, hogy Barnival minden rendben, jó a kedve, tetszik neki a szobája.

*** *** *** ***

A nagy találkozás szombat délelőtt történt meg. Az egész hétvégét a környéken töltöttük, hogy minél többet tudjunk látogatni, meg persze egy kis nyaralás mindig jól jön! Kis késéssel indultunk otthonról, a 10-kor nyitó karanténba n11 felé értünk. Már nagyon izgultam, milyen lesz újra találkozni az imádott ebbel, akit augusztus 4-én láttam utoljára.

Hát emlékezetes volt! Mikor benyitottunk az ajtaján, első reakciójaként még nem ismert meg, és kicsit menekülőre fogta (gondolom nem akart újra repülőre szállni), de amikor fél mp-cel később felismert, még be is pisilt örömében, aztán akkor már nem lehetett leállítani:

a nagy találkozás

Utána már egy kicsit megnyugodott:

image image

image

image

Rebivel még délután is visszanéztünk hozzá, meg másnap is eltöltöttünk ott másfél órát. Elmenni mindig olyan rossz tőle, mert akkor sír szegényke. De mindig egyre kevésbé, valószínűleg egyre jobban bízik benne, hogy ha eddig mindannyiszor visszamentünk, akkor ezután is úgy lesz.

Másnapra vettünk neki egy rágcsálnivaló játékot (műanyag csirkecombok egy kötélkén), de 10 perc alatt az első comb a 4-ből már két darabban volt, aztán szépen lassan a többi is a másfél óra alatt hasonló sorsra jutott, illetve még több darabra rágta az összeset.

A dupla szobából nem mehetnek ki (MAF előírás), de oltári szép kilátása van – mondjuk nem hiszem, hogy ez önmagában boldogítja – és friss a levegő. Amúgy jó a klíma, napfényes mindkét rész, csak hát egy ilyen mozgásigényű kutyának ez elég kicsi. (Persze még mindig nagyobb a területe, mint egyes udvaron, megkötve tartott négylábúnak, akikről sokan úgy gondolják, milyen jó nekik mert nem lakásban vannak…)

Mekkorákat fog szaladni, mikor elhozhatjuk, visszük majd rögtön Hokio Beachre, ha szép idő lesz! Addig meg már csak eltelik valahogy az idő, de az aggodalom már mögöttünk…