Blogírás, szubjektivitás

A minap egy blog hozzászólásai között olvastam egy olvasó köszönetét aziránt, hogy a szerző nem csak a pozitívumokat mutatja be Új-Zélandról, mert a Magyarhonban élő olvasók emiatt egy rózsaszínebb képet kapnak az itteni életről, nem pedig reálisat.

A megjegyzés írója teljesen korrekt hangnemben közölte ezt (noha a “mézes-mázos, mint ami sok bevándorló tollából sikeredik, amely csak a happy érzést közvetíti, és az ember hideg zuhanyként éli meg, ha mégsem úgy tapasztalja kint” megfogalmazás érzésem szerint kis csúsztatás azért a valósághoz képest, de mivel nem tudom, hogy mely blogokat olvassa és melyeket nem, ez teljesen helytálló kijelentés is lehet), szóval én is elgondolkodtam rajta. Egyrészt a jelenségen, hogy tényleg úgy adjuk-e közre gondolatainkat, amelyből azt a következtetést lehet levonni, miszerint itt kolbászból van-e a kerítés (vagy inkább szalmakrumpliból és halszálkából, ha már kolbász nincsen), vagy hogy mennyire ez a helyzet és mennyire árnyalják különböző jellegű problémák a mindennapi életet (viszonyítási alapul természetesen a korábbi, Magyarországon folytatott életvitelt véve, hiszen én nem is tudok máshoz viszonyítani).

Való igaz, hogy az általam olvasott (és az egy szem írt) naplók nagyobbrészt a kellemes élményeket örökítik meg, de ez akár nagyon egyszerűen magyarázható:

  • aki megpróbálja a kivándorlást és sikerül neki, az általában jól érzi magát az új környezetben is, kellemes élményként él meg olyan dolgokat is, amit mások esetleg kellemetlennek,
  • akinek valamilyen okból nem tetszik meg az általa kiválasztott ország (ebben hatalmas szerepe lehet annak, hogy nem talál munkát, vagy valamilyen más okból meghiúsul maga a megtelepedés), az általában nem is marad itt, de legalábbis blogot nem nagyon kezd el róla írni, a fene akarja újra meg újra átélni azt, amit egyszer is soknak tartott.

Ezenkívül, ahogy azt Pukke számomra nagyon tetszetősen megfogalmazta az Ausztrál-Kiwi közös fórumon: “Elég sokan fordultak már meg Új-Zélandon ahhoz, hogy a személyes élményeik összessége lefedje a teljes megélhető érzelmi skálát, ellenben gyaníthatóan nincs egyetlen olyan ember, aki Új-Zéland összes településén lakott, összes cégével kapcsolatban állt, s találkozott az összes emberrel, aki itt valaha is megfordult. Ebből adódóan ha mások véleményét egyenként nézed, azok nem fedik le a valóság töredékét sem…”

Minden blog szubjektív, és szerintem a hivatalosabb források sem tudnak teljes mértékben tárgyilagosak lenni, egy irományt mindig átszínez a szerző személyisége, egyéni tapasztalatai. Egy blog esetében viszont nem is nagyon lehet elvárás az objektivitás szerintem.

Továbbá a bevándorló blogok legalább annyira kivándorló blogok is (nem írom ki minden egyes alkalommal, hogy szerintem, de tessék odaérteni, és számításba venni, hogy főként saját tapasztalat alapján írom, amit leírok), amely alatt azt értem, hogy legalább (de még inkább jobban) annyira szólnak az otthon maradt családtagoknak, barátoknak, mint azoknak, akik ugyanazt az országot tűzték ki célul maguk elé, mint a szerző.

Én is még otthonról kezdtem el írni ezt a naplót, ezáltal közelebb éreztem magamhoz a kitűzött célt, összeszedtem a gondolataimat a teendőkről, a magunk számára megörökítettem a készülődés eseményeit. De a fő az első ok volt, mert a blog által úgy éreztem, hogy ha fél lábbal még nem is, de egy kisujj-körömnyivel már ott (itt) vagyok, és mivel ez az egész legalább annyira múlik a lelkierőn mint a tényleges tényezőkön, bizony sokat tud jelenteni.

Mikor megérkeztem ide, és elkezdődött a munkahely-keresés keserves folyamata, akkor főképp saját magam biztatása végett igyekeztem a pozitívumokat kicsemegzéni az új élet történéseiből, és naná hogy inkább azokat tettem közzé ebben a naplóban is. Nem mintha nehéz lett volna ilyeneket találni! Persze – főként magával a munkakereséssel kapcsolatban – voltak olyan élmények is, amelyek nem éppen abban erősítettek meg, hogy milyen barátságos itt minden munkaadó, de azért ez nem ért meglepetésként (az egy kicsit igen, hogy még “otthonról” az nem látszott, hogy az álláshirdetések nagy része inkább csak látens, nincs még mögötte konkrét pozíció, illetve nagyon sok az átfedés).

A mindennapi élet tapasztalatai pedig összességében nagyon kellemesek voltak az 1 évvel ezelőtti életemmel összehasonlítva. Félreértés ne essék, szerettem Magyarországon is élni, de ahogyan a hangsúly is mutatja, nem főképp Magyarországon, hanem úgy élni, ahogyan azt helyesnek tartom. Erre megvolt a lehetőség ott is (vagy legalábbis nekünk sikerült), de azért a jövő nem sok jóval kecsegtet.

Mióta pedig sikerült túllendülni az első fázison és kicsit megvetettük itt a lábunkat, Barnikán kívül már mindenki itt van, a vízumdolgok is előrehaladott állapotban, azóta a blog maga egyfajta kapcsolatot jelent az otthon maradottakkal szemben, akikkel az alkalmankénti skype-beszélgetéseket leszámítva főképp ez a kapcsolattartási eszköz. Emailben ennyi mindent nem írnék le, és nem küldeném el mindenkinek másolás-beillesztés módszerrel. Egyrészt mert tolakodó, másrészt mert nem érdemes a levelesládát teleszemetelni, ha már van egy ilyen dolog, amit pont erre találtak ki.

Én egyetlen igazi kivételt ismerek ez alól, mert Pappito tényleg olyan témákat (is) választ és úgy ír, hogy az szerintem bőven meghaladja egy átlag blogger írni tudását, szóval az ő blogja teljesen más stílus, mint pl. az enyém, sokkal szélesebb közönségnek szól, és ehhez mérten színvonalasabb is, illetve sokkal jobban megfelel olyan követelményeknek, amik az enyémmel szemben fenn sem állnak.

Én megmaradok azon célnál, hogy minél több élményt osszak meg szüleimmel, rokonaimmal, barátaimmal (azokkal is, akiket már a blogírás elkezdését követően ismertem meg), és azt hiszem ez teljesíthető, és ilyen szinten szeretem is írni.

Köszönöm ha elolvastátok!

Buszon, vonaton, otthon

Már régen írtam (a múltkorit nem számolom, mert ott lényegében képeket tettem csak fel), aminek oka több dologban lelhető fel:

  • sok munkám volt (még vasárnap is),
  • még több munkám volt (ilyenkor 9 után értem haza),
  • lefoglalt az Immigration-re való felkészülés is,
  • mikor hazaérek, Benci mindig olyan virgonc, hogy csak na, és nem is tudok, meg nem is akarok olyankor gép elé telepedni, mikor pedig elmegy aludni 9 körül, már én is fáradt vagyok.

Ez nem panasz volt, mert igazából (na jó, a 2. pontot nem annyira) élvezem mindegyiket, mert az élet attól teljes, hogy van benne jó is rossz is, könnyű is nehéz is.

Félre a rizsával (még ha basmati lenne, esetleg maradhatna), más dologgal kapcsolatban zubognak bennem a szavak. Alig bírom visszanyomkodni őket a fejembe, hogy ne csapatostól jöjjenek, hanem csak szépen, sorban, egyesével.

Reggelente mindig (alapvetően) busszal utazom Wainuiból Lower Huttba, ahol vonatra szállok (ezen drágaszágokról is lesz majd szó, mert a vasutas vér nem válik vízzé /bár hosszú évek után az állandó alkoholtartalma igencsak megnőhet) és begurulok Wellington központjába. Az ezt követő séta hangulatát a múltkori képnaplóval már érzékeltettem, most inkább a megelőző fázisok kerülnek terítékre.

Busz

Nem szerettem buszozni régebben, mert olvasni nem tudok (megfájdul a fejem olyankor), ami pedig komoly hátrány a vonattal szemben. Itt viszont két okból mégis simán belefér:

  • gyönyörű a környék (ahogy hazafelé átérünk a gerincen és feltárul a zöldellő fák borította hatalmas hegyek által körülölelt völgy, az minden egyes alkalommal örömmel tölti el szívemet),
  • reggelente pont annyi időt vesz igénybe a szemtornám, amíg beérünk Lower Huttba.

Két busz szokott jönni a 8 előtti pár perces időszakban, igazából a véletlentől függ, hogy melyik ér oda előbb a megállónkba. Az egyik (160-as) nem tesz egy plusz kört (Parkway loop), a másik (165-ös) – általam nemes egyszerűséggel csak falujárónak hívott – bemegy a Parkway nevű részbe, felszedni az ottaniakat is.

Ugyanazt a vonatot érem el mindkettővel, úgyhogy jobb szeretem a falujárót. Ez még a kezdeti időszakból van, amikor a buszon sokkal jobb idő volt, mint kint (időnként még fűtés is! 🙂 ) de most már amúgy is.

A napokban méláztam egyik reggel a bordó/piszkosfehér csíkos ülésen bambulva, az ablak mellett hol lassan, hol gyorsan siklott tova a zöld udvarok szegélyezte takaros porták sora, a nap ragyogva szórta sugarait ránk, egyszerű halandókra, és az élet szép volt (van, lesz, több igeidőt nem tudok).

Nem szokott megtelni a jármű, mindenki kényelmesen elfér, az utasok jelentős részét látásból ismerem is:

  • a terebélyes asszonyság a szomszédból, aki a Wainui High Schoolban dolgozik, és 3 megállót jön a suliig,
  • két 6-7 éves kislány, akik a Parkway loop első megállójában szállnak fel, az anyjuk meg integet utánuk (egyikük – egy kis szőke – nagyon aranyos, amolyan tündéri és gyermeki, Hanah Montana táskájával mindig sietve teper és veti le magát egy ülésre, aztán kapaszkodva az előtte lévő ülés támlájába, mereszti szemét a nagyvilágba, hogy a Rosemary sulinál szálljon le),
  • egy kötött sapkás, 50 körüli nő, aki mindig ott száll le, ahol ránézésre semmi értelme, mert más busz nem jár arra, ő pedig mindig beül a megállóba, miután kiszállt,
  • két, sötétbarna bőrű, általam felsősnek beazonosított lány, fogszabályzóval, görnyedt tartással,
  • a buszból kinézve egy szőke lány bandukol mindig a 170-es megállója felé, akinek a két legjellegzetesebb vonása, hogy mindig mosolyog, és oltári módon piros az arca, szerintem egyszer leégett, aztán azóta mindig 🙂
  • a Parkway loop utáni első megállónál szokott felszállni két ázsiai származású kissrác (egyik tutira alsós, a másik már talán felsős), akik a világoskék-sötétkék egyenruhájukban olyan büszkén feszítenek, ingben-nyakkendőben, mintha dörzsölt üzletemberek lennének. Főként a kisebbiknél figyeltem meg egy nagyon lazának, vagánynak látszó mozzanatot, ahogyan a Snapper kártyáját beteszi a zakója felső zsebébe.
  • ahogy ráfordulunk a gerincre vezető útra, a 170-es busz megállójában 4 középiskolás lány várja mindig a busz, piros felsőben, szürke-fehér kockás szoknyában, úgy ülnek a megállóban, mint fecskék a villanydróton,
  • beérve Lower Huttba egy dagi nő szokott felszállni, szegénynek nehezen megy a két lépcső teljesítése, aztán azt sem irigylem, aki mellé leül, mert az ülések nem teljesen kétszemélyesek, vagy ha igen, akkor ebből ő másfél,
  • a Rosemary sulinál egy göndör hajú, 11-12 év körüli srác szokott felszállni, akinek ritka jó dumája van, meg az egész hanglejtése olyan, mint az igazán jó humoristáknak van, szoktam hallgatni a poénjait, de tényleg főként a beszédstílusán szórakozom 🙂

Vonat

A busz pont az állomásnál tesz ki, csak 10 métert kell mennem a peronig! Mostanság nagyjából középen szoktam felszállni, ahol már látásból szintén sok embert ismerek. Annyira nem jegyzem meg a rájuk jellemző, személyes apróságokat, mert az út nagy részén olvasok. Ha meg nem, akkor az öböl hullámzó vizét nézem, ami a sínektől kb. 5 méterre morajlik. Csudajó!

* * *

Szóval ezeket minden nap tapasztalom, és ahogy ez történik, egyszerűen úgy érzem: Itt a helyem, ide tartozom. Nem csak, vagy nem pont a buszra (de oda is), hanem Új-Zélandra.

Boldog vagyok itt, pláne azóta mióta Bence, Gabi és Rebi megérkeztek (már csak Barnika hiányzik, de ő nagyon-nagyon)

MartinIsti munkába megy

Ha még régen írtam volna ezt a bejegyzést, lehetett volna a címe Isti iskolába ingázik, de hát azok az idők már elmúltak.

Mostanság ritkán adok hírt magamról a blogon keresztül, ezen majd igyekszem javítani, ami valószínűleg sikerülni is fog, amint túlélem a pénteki határidőt, mert bizony élesben kell beüzemelnünk a teljesen átdolgozott SSIS csomagokat, ami sosem egyszerű. Egyrészt mert nincs közvetlen hozzáférésünk az éles környezethez, így össze kell rakni egy telepítési doksit meg külön batch fájlokat (nem is szólva arról, hogy biztos kell bogarakat is irtani majd, az meg közvetítővel eléggé nehézkes szokott lenni…), másrészt mert ez sosem szokott zökkenőmentesen, a tervek szerint menni.

Emellett ott van még a család vízum-ügyintézése, amit kicsit eltökörésztem, de erről majd később, ha már kiderült pontosan, hogy mi a helyzet.

A mostani bejegyzés csak egy egyszerű képsorozat arról, hogy milyen útvonalon járok dolgozni, miket látok miközben sétálok. Ha a blog nem alapvetően rólam szólna, hanem elsődlegesen NZ-ről, akkor lehetett volna a címe Pillanatképek Wellington reggeli életéből.

Furcsa érzés visszagondolni nem is olyan sokkal korábbra, hogy pl. tavaly tavasszal (magyar éghajlat-számítás szerint) villamos-villamos-metró-Dózsa György út aluljáró útvonalon zötykölődtem nap-mint-nap, majd a puccos váci úti irodák csillogásának árnyékában megbúvó hátsó utcák hugyos-mocskos világában, az óhaza “leginkább kedvelt” kisebbségének kiabálása közepette talpaltam a régi raktárépületből kialakított irodába.

Aztán – hatalmas minőségi ugrásként – nyártól kezdve már az Infoparkba jártam bringával, amit nagyon szerettem. Ha nem jött volna közben az NZ dolog, bizonyára maradtam volna még ott egy jó darabig.

Most pedig… most pedig a tengerparton sétálgatva, élvezve a napsütést (kivétel pl. ma, de ez az első olyan alkalom mióta Wainuiomataban lakom, hogy akkor is esett az eső, mikor munkába mentem vagy onnan jöttem), a hegyek látványát…szóval ilyen környezetben zajlik egy átlagos reggelem:

Wainuiomata – buszmegálló

Ezeket a képeket elnézve újból felötlik bennem a gondolat, hogy olyan helyen lakunk, ahová eddig nyaralni, üdülni jártunk. Most pedig nap mint nap itt vagyunk 🙂 Persze amikor esik az eső és/vagy hideg van, akkor nem olyan nagy élmény, de bízunk a nyárban, és amikor süt a nap akkor tényleg gyönyörű. Bár a képek kicsit csalnak, hiszen a valóságban még szebb!

Lower Hutt – vasútállomás

Wellingtonban, a tengerparton az irodámig

Munkahelyem (a vajszínű ikertorony baloldala, első emelet)

Ha olvasnivaló terén nem is tettem ki magamért, a képek szerintem szépek. Akár még arra is megfelelőek, hogy valaki szó szerint képet kapjon arról, milyen Wellington egy átlagos, napsütéses reggelen. (Én anno keresgéltem ilyen jellegű képeket róla, de nem találtam.)

A hétvégén igyekszem orvosolni a hosszú szünetet a bejegyzések folyamában, addig is köszönöm a türelmet!

Egy zsufolt-zsufolt het (munka, koltozes, felkeszules)

Nem sokat irtam mostansag a blogra, amit meg megis, az ugymond nelkulozte a komolyabb temakkal valo foglalkozast. Ezt most igyekszem potolni, hiszen vegre van idom: itt ulok Aucklandban a belfoldi terminalnal, ahol ingyen netezesi lehetoseg van (“brought to you by Auckland Airport and Airport Media” – szerintem nagyon rendes toluk) es meg a WordPress is bejon.

Vegyesen, omlesztve irom le, mik tortentek, de legalabb igyekszem idorendben:

Hetfo

Nyomi hetfok itt is vannak, ez nem orszag, hanem emberfuggo. Nem volt kedvem hozza, de legalabb nem szakadtam meg a munkaban. Nem azert, mintha nem lett volna, hanem mert nem volt rendes hozzaferesem egy cucchoz, ugyhogy legalabb intezhettem a kivandorlassal kapcsolatos ugyeket, meg ami a bekoltozeshez kell.

Delutan viszonylag hamar leleptem, mar 4 ora korul. Kenytelen voltam, hiszen a butorboltok itt mar f6-kor bezartam, es Rebinek mindenkepp kellett agyat vennem, aztan ha mar amugy is el kellett latogatnom Wainuiomataba, a lower hutt-i BigSave boltban vettem egy sima, single matracot $300-ert. A hazhozszallitasnal a fifty-t persze hogy fifteen-nek ertettem, szoval meglepodtem, amikor a fizetesre kerult a sor, de mivel en sem tudtam volna olcsobban megoldani, egye fene. Szerdan mar viszik is ki, es mivel Martin meg otthon lesz, takarit, ezert barmikor vihetik.

Ma egesz delutan sutott a nap, de mire kiertem a hazhoz, nem elbujtatta bajos orcajat a felhok moge? Hat de! Igy kicsit mas hangulata volt a haznak, hogy kipakolofelben lattam. Ami viszont kellemes fejlemeny, hogy bonuszban kapjuk a kovetkezoket: huto, mosogep, dupla agy, a butorok egy resze ottmarad, hogy eloveteli jogunk lehessen, mikor Martin el kivanja adni oket. Persze ez neki is jo, mert amugy nem tudna hova tenni oket szerintem. A lenyeg viszont az, hogy butorozott hazhoz jutunk, legalabbis az elso idoszakban, ami azert nagy konnyebseg!

Mar koszontunk el egymastol, amikor eszrevettuk, hogy a jobb elso fenyszoromat betorte valami kavics es szetzuzta az egot (ooo… azota is igy van – csunya, rendetlen autotulajdonos vagyok /es sajnos felelotlen autos is ebben/), hazafele azert meg gondoltam belefer, nem volt olyan sotet. Meg is erkeztem majdnem idoben. Meg egy kis PS2-es focizasra is jutott ido Louis-val!

Kedd

Reggel idoben bertem, Gabival terveztuk az elokeszuleteket, meg fokepp Barnabas ugyeben kaptunk uj informaciokat. Az Airmax Cargo adott egy 1825 euros ajanlatot Bp – Aucklandre, ez kb. 485e Ft, es bar oltari sok, meg mindig a legkedvezobb. (A kontaktszemely iranti erdeklodest megjegyzes utjan varom, ha felmerul az igeny.) Meg mult heten felvetodott, hogy a Lufthansa a poggyaszterben elszallitja 40 EUR/kg egysegaron, ami kb. 300e Ft-ot jelentett volna, csak kisero kell hozza. Na, kiserot is majdnem sikerult talalni, illetve egy kedves es lelkes Olvasom megtette volna nekem ezt a hatalmas szivesseget, de egyreszt ha minden igaz Koreannal jon, azok meg nem engedik, masreszt tul hamar ahhoz, hogy meglegyenek a vizsgalatok. De azert jo tipp volt!

Napkozben torekedtem arra, hogy az SSIS package template-emet tokeletesitsem (mivel ez a teljes Olvasokozonseg igencsak periferikus reszet erdekli, ezert a reszleteket kihagyom), ebed a Great Indiaban, ami egy nagyo jo hely. $10-ert az PQS az Infoparkban nem ad ekkora adagot, es csak fele ilyen minoseget.

Munkaido utan SQL Server Users Group talalkozo, ez amolyan havi egyszeri alkalom, amikor a helyi SQL-esek osszeroffennek, meghivnak valami neves eloadot, es hallgatjak fel oran at, ahogy beszel. Persze ez csak a felszin, a lenyeg az, hogy elvileg 17:30-kor kezdodik, de valojaban akkor csak a pizzak erkeznek meg, a sor meg mar ott var, szoval eves-ivas 6-ig, akkor egy kis szakma, majd irany haza.

Illetve en vissza az irodaba, Gabival csevereszni. Ugyhogy sotetben sikerult hazaerni, pakolas meg elmaradt. Mondjuk kozben kiderult, hogy a szerdai koltozes amugy is tolodott, de annyira nem is baj. Azert Bessnek emlitettem, hogy csutortokon kikoltozom, a masnapi vacsorarol meg mar irtam.

Szerda

Ma kozos reggeli a munkatarsakkal (amit en megeloztem egy reggelivel Bessnel, ha mar Bed&Breakfast, nem hagyom ki), ok ettek en hallgattam. Ez amolyan heti egyszeri megbeszeles, kajalassal egybekotve. Clive nagyjabol kiosztotta a heti teendoket, aztan ment egy kis szocseples, amit biznisz emberek szeretnek, az en eszem meg mason jart.

A munka ma mar kemenyen ereztette, hogy penteken hatarido, es Haidirral (a malaj kollegam) neki is ultunk szorgalmasan. Nem mondom el a reszleteket, de aki ismeri az SSIS-t tudja, hogy arra sosem szabad szamitani, hogy egy SSIS csomag, amirol azt halljuk, hogy “Regen jol ment.” most is rendben lefut. Na, nem is. Ennek eredmenye viszonylag hosszabb munkanap lett, de azert f7 fele elindultam a vacsira.

Csutortok

Nem mondtam csutortokot, de egyre tornyosulnak a felhok, es hiaba jatszanak ossze Damoklesszel, nem sikerult elernem, hogy az a franya kard rest nyisson a felhok kozott. Ebedelni sem volt idom. Dolgoztunk egesz nap ketten egy gepnel, Haidirnak az ugyfelrol van megbizhato tudasa (meg SQL-ben is jo), en meg probaltam kamatoztatni az SSIS eloeletemet.

A koltozes meg egy nappal csuszik, mert Martin autoja bemondta az unalmast, szoval kell neki meg egy nap, de nekem sem gond. A matracot nem vittek ki tegnap, ugyhogy ma rajuk telefonaltam, ki is vittek 2 oran belul.

Munka estig, szerintem 8 utan indultam haza. Beszeltem Kedvesemmel telefonon legalabb egy orat (jo dolog a VOIP! es penztarca- vagy manapsag inkabb ugy kene fogalmaznom, hogy bankszamla-barat). Mar csak 2 nap es indulnak! 😀

Pentek

Reggel hirtelen felindulasbol ugy dontottem, kikoltozom. Nem halasztom ebedszunetre, vagy delutanra, plane nem estere, mert ha ma is ugy alakul, ahogy tegnap, akkor mar a fene akar koltozni. Ugyhogy reggeli utan osszeraktam a cuccaimat, be a kocsiba, 9-kor indulas Wainuiomataba, ott kirakodtam, megbeszeltem Martinnal a reszleteket, majd irany a woburni vasutallomas Park&Ride parkoloja, es a 10:55-os vonattal suhantam vissza Wellingtonba.

A nap hasonloan telt, mint az elozo, de este 6-kor mar azert Haidirral elmentunk ebedelni/vacsorazni, de utana meg legalabb 10:20-ig szivtunk az ETL-lel. Akkor beszeltem 20 percet Gabival, majd szaladtam a 11 orasi vonatra. Utkozben koncentraltam, nehogy elfelejtsek tankolni, mert alig lotyogott nemi benya a tank aljan, de szerencsere meg kibirta a kb. 500 meterre levo benzinkutig.

Elso alvasomat Rebi uj matracan ejtettem meg, de takarom nem volt, csak takarohuzat, a gazkalyhat beizzitottam, de nem akartam egesz ejszaka egetni, ezert tobbszor arra ebredtem, hogy fazom. Nem is tudtam jol aludni, izgultam Gabiek utja es a melo miatt egyarant.

Szombat

F7 korul kidobott az agy, meg vagytam egy kis melegre. Eltekertem a boltba, vettem nehany olyan dolgot, amit evoeszkoz meg tanyer nelkul is lehet fogyasztani, otthon megettem. Kozben nem faztam, mert a deckre sutott a nap fenyesen, kellemesen meleg volt.

10-kor elindultam vasarolni. Pont jokorra sikerult idoziteni ezt a bekoltozest, mert a hetfoi Labour Day miatt ilyenkorr itt HATALMAS learazasok vannak, ugyhogy joval olcsobban jutottam mindenhez, szerintem osszessegeben 40-45%-ot sikerult sporolnom ma. A Queensgateben levo Warehouse, Farmers es a nem sokkal arrebb levo Briscoes kozott ingaztam egy picit, jegyzetelve, szamolgatva. A vege az lett, hogy a dolgok nagy reszet a Briscoesban vettem: dupla takaro, szimpla takaro, 3 parna, evoeszkozkeszlet, 3 edenybol allo keszlet, Benceparna, lepedok nehany dolgot a Warehouseban: kenyervago kes, evoeszkozok, vizforralo, kis takaro, tu a pumpahoz. A Farmersban pedig 2 dolgot szereztem be nagyon olcson: Remington birka(ez en volnek)nyiro es teflonserpenyo.

Mire a vegere jutottam mindennek, 2 ora fele jart az ido. Fogtam magam, irany dolgozni. Az elejen nehezen tudtam ra koncentralni, de aztan Haidirral jol haladtunk. 8 korul elinditottunk egy kocka processt, ami legalabb 1 oraig tart, aztan eljottunk. Innentol majd Haidir atveszi, amit kedd reggelig kell befejezni, en meg mentem Gyorgyiekhez Lower Huttba, aki kolcsonoz nekunk babaagyat. Aztan a babaagy meg jo sok mindennel kiegeszult, meg a delelotti vasarlas eredmenye is a kivulrol nem tul nagynak kinezo Nissan Bluebirdben lapult, nem hittuk volna hogy bele fog ferni minden, de belefert! Eppen csak, de sikerult. Otthon le is fenykepeztem, miutan kipakoltam, hogy mennyi-mennyi cucc is volt ez!

Gyorgyi meg behivott egy teara, aminek az eredmenye az lett, hogy 11-ig beszelgettunk. Sok hasznos tippet is adott, pedig mar a babaagy meg a jatekok meg az etetoszek is mind hatalmas segitseg! Nagyon halas is vagyok neki, emelett pedig nagyon kellemes beszelgetotars, ugy nez ki Gabi nem lesz egyedul mar az elejen sem ilyen szempontbol sem.

Fel 12 korul gordultem be a garazs ele, kipakoltam, zenet hallgattam, enekeltem, megittam egy sort, osszeraktam a kisagyat es sokat-sokat gondoltam Gabiekra, akik mar uton voltak a repterre, es igyekeztem minel otthonosabba varazsolni a hazat a hazaerkezesunkre. Szerintem sikerult is sokat javitani rajta, a kisagy nagyon jol mutat a nappaliban 😉

Ma mar az 500gsm (ez itt valami mertekegyseg arra, hogy mennyire meleg a takaro, ez majdnem a legmelegebb fajta) melegitett, es bizony jo is volt! Meg a futest sem kellett beinditanom, igy sem faztam. Azzal a joleso erzessel merultem alomba, hogy Gabiek mar minden perccel kozelednek es kozelednek hozzam…

Jellemfejlődes – személyiségváltozás

Visszanezve az eltelt 3 honapra, erdekes valtozasokat vettem eszre magamon. Nem voltam egy “jeg hatan is megel” tipusu ember, most sem tartom magam annak, de azert ketsegtelenul szedtem magamra jo adag onallosagot ebben a kivandorlasi folyamatban.

Soha nem szerettem intezkedni (pl. postan eloszor, egyedul levelet 17 evesen adtam fel), elkenyeztetett gyerek voltam ilyen szempontbol, na! 🙂 Az egyetem soran konnyebb lett volna, ha nemileg tobb kezdemenyezo-keszseggel birok, de igy is vegig lehetett jutni rajta, bar en leginkabb sodrodtam az arral, mindhatni birkakent mentem, amerre a puli terelt, es ide kellett jonnom a sokmillio birka hazajaba, hogy kinojem ezt 🙂
Meg levelben ugy-ahogy, de szemelyesen/telefonon intezni a dolgaimat ki nem allhattam. Ahhoz viszont, hogy az NZ tervunk megvalosulhasson, nagyon jol tudtam, hogy mindezekre szukseg lesz, raadasul angolul, es olyan mertekben, mint eddig soha.
Atbillentettem hat egy kapcsolot a fejemben, felvallaltam, hogy ez bizony ezzel jar, akarhogy is berzenkednek ellene, csak a sajat dolgomat nehezitenem.
Szoval idejottem NZ-re, es tettem, amirol ugy gondoltam, hogy tennem kell: emaileket irtam, telefonaltam (tovabbra sem a szivem csucske ;)), szemelyes talalkozokra jartam. Egyszeruen nem engedhettem meg magamnak, hogy odzkodjak ettol, igy hat egy-egy rovidke perc/ora kivetelevel nem lazitottam a koncentracion.
Mondhatni, hogy mindent egy lapra tettem fel, de a valosagban ez nem igy volt, ugyanis belul en nem szerencsejatekkent vagtam bele: elhataroztam, hogy en ezt megteszem, es ha rajtam mulik, sikerulni fog, kerul amibe kerul, akarmennyi nemszeretem momentummal jar is.
A dontes tehat odahaza megszuletett, miutan pedig labamat eloszor NZ foldjere tettem, mar nem volt mas valasztasom, nem lazithattam, torekednem kellett minden erommel arra, hogy sikeruljon! Ami pedig az egesz mogott megbuvo “titok”, hogy minden percben biztam, szilardan hittem benne, hogy meg lehet tenni es meg is tudom tenni! Ez az onbizalom, derulatas csak neha lanyhult egy-egy maganyos, sotet, kilatastalannak tuno ejszakai oraban. Olyankor ket dolog adott erot: a kontinensnyi tavolsagokat semmibe vevo szerelem es a csaladi szeretet, illetve az isteni nyugalom. A masnap reggel pedig mindig uj remenyekkel indult.
Aikido oktatoim egyiketol hallottam tobbszor a “Teher alatt no a palma” mondast, ami sokszor eszembe jutott mostansag. Nem mindig kellemes folyamat (sot altalaban nem az), de ez van.
Megvaltoztam tehat, mert elinditottam magam egy uton, ami ohatatlanul ezzel jart… vagy a kudarc. Megvolt a valasztas lehetosege itt is, de nem akartam feladni. Talan ez volt a legnehezebb: bizni, hinni minduntalan, akarmi is tortenik, ujra es ujra talpraallni, megprobalni. A tobbi mar ebbol kovetkezett.
(Imma ezt ugy fogalmazta meg, hogy “lelked nincs, projekt van” ami annak ellenere, hogy kemeny, ellenszenves igazsag, sokat segitett, meg ha en pont forditva ontenem is szavakba: amig nem sikerul a projekt, addig a lelek/lelkesedes visz elore.)

———————————————————————

Mindezt talan nagyon enkozpontuan irtam le, de ez fokepp azert volt, mert a sajat szempontombol tudom megirni, hogyan is eltem at ezt az egeszet. De mivel alapvetoen a lélek sikjara helyeztem a folyamatot, bizony nagyon nagy szerepe volt a sikerben annak, hogy Gabi teljes szivvel mellettem allt, es tudtam, hogy van kiert/kikert csinalni. A csalad puszta lete is hatalmas osztonzes. Az elszontyolodas rovid idoszakaiban pedig az a feltoltodes, amit egy-egy vele valo telefonbeszelgetes jelentett, felbecsulhetetlen. Kosznonom Kicsim 🙂

A webkameras beszelgetesek idejen a hatterben felbukkano Bence/Rebi/Barni latvanya is mindig adott egy-egy lokest a lelkesedesemnek. Jo volt latni oket, s ujra meg ujra engedni, hogy tudatosuljon bennem: ertunk kuzdhetek.

Szuleimet illetoen is hasonlot tapasztaltam, mint magamnal: felnottek a helyzethez, pedig amikor ez ev tavasza kornyeken tudatosult bennuk, hogy komoly ez az NZ terv, az hideg zuhany volt szamukra. Onnantol egy darabig szerintem nem is tudtak, mit akarjanak:

  • sikeruljon nekunk meg akkor is, ha ez hatalmas tavolsagot jelent,
  • vagy inkabb ne es maradjunk kozel.

Szoval nekik is fokent lelki sikon zajlott, de nagyon orulok, hogy el tudtak fogadni a helyzetet es melletunk allnak.

Nem lehetett konnyu, de ez az egesz folyamat olyan jellegu, hogy kihozza az igazsagot minden resztvevobol, nincs lehetoseg mismasolni, allast kell foglalni es akar emberileg felulemelkedni korabbi onmagunkon.

Gabinak is hasonloan nehez volt, mert noha neki a megszokott magyar kornyezetben kellett sokmindent elintezni (tudjuk, hogy ez bizony nem egyszeru ;)), en neki ugyanugy hianyoztam en, mint nekem o!

Az itteni baratok meg szinten jol tudjak, egy-egy helyzetet hogyan eltem at, amikor berezelt kiskolyokkent kerdeztem egy-ket se-fule-se-farka vagy epp komoly dolgot 🙂

———————————————————————

Ket idezettel zarnam a gondolatmenet, amelyek jobban osszefoglaljak az egeszet, mint en tudnam:

“Születni kell, minden nappal újra,
álmodni azt, ami nem válhat valóra,
és harcolni kell, meghalni és szeretni
még nem elég.”

“Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál!”

MunKapcsolatok NZ modra

John-nak irtam egy sms-t meg tegnap este, mert nem tudtam szo nelkul hagyni a szerdat 🙂

/ekezetek nem lesznek, ezen a gepen nincs magyar bill-kiosztas/

Text:

“Hi John, I still feel the surprise I felt on Wednesday when we talked 🙂 Things like that show me that friendliness, tolerance and fairness are a lot more essential part of human relationships here, than anywhere else where I’ve been. Now I really see that it was a good decision to choose NZ! Thank you again, and though we won’t be colleagues (at least now), it’s really a pleasure to know you. Have a nice weekend (and more sunshine ;))! Istvan”

Magyaran szolva:
… Meg mindig meglepett vagyok a szerdai beszelgetes ota 🙂 Az ilyen dolgok mutatjak meg, hogy a baratsag, a turelem es a tisztesseg sokkal alapvetobb reszei az emberi kapcsolatoknak itt, mint barhol mashol, ahol en jartam. Most mar tenyleg latom, hogy jo dontes volt NZ! Koszi megegyszer, es bar (most) nem leszunk kollegak, tenyleg jo volt megismerni teged…

Valasz:

“Thanks mate. I’m sure you’re going to enjoy nz, I have for the past 10 years. Good luck with your new position. Look after yourself and your family when get over. You know where we are. Cheers for now.”

… Biztos vagyok benne, hogy elvezni fogod NZ-t, ahogyan en is mar 10 eve. Sok szerencset az uj allashoz. Vigyazz magadra es a csaladodra, mikor mar itt lesznek. Tudod hol talalsz meg…

Szoval letezik ilyen a vilagban, megha magyarhonban ezt nehezen is tudtam elkepzelni. Persze azert itt sem csak Rozsaszin Parducok szinezik az eletet, de azert sokkal vilagosabb van 🙂

Döntés az új állásról

A repülést követően 22-én este f10-re értem a szobámba, 10 körül kezdtem csevegni Gabival és Robival, aztán Kedvesemmel beszéltünk is. Nem egyszerű a dolog, de azt hiszem, a döntés már egy ideje megszületett, most már csak fel kell vállalnom. Azért persze beszélgetni jólesett róla, magamnak is letisztázódott, mit is gondolok.

Hajnali 3-kor mentem alukálni ház- és repjegyvadászat  után.

————————————————————————————

Reggel töprengve keltem, beszéltem Hajnalkával, aztán igent mondtam a Datacomnak. Most már csak fel kellett mondanom a hivatalosan még nem is létező munkaviszonyomat 🙂

(Elnézést az éppen az álláskeresés hatalmas lelki nyűgjét nyögő olvasóimtól, tudom milyen örömteli volna akár 1 lehetőség is, nemhogy 2! De én nagyon szorítok nekik ismerősen/ismeretlenül egyaránt!)

————————————————————————————

Na, ez a hely tényleg nem Magyarország! (Tényleg? :P) Kicsit tartottam a bejelentéstől, mert az óhazában nem mindig viselik jól, ha az ember felmond, némely vezető személyes sértésként fogja fel. Na itt nem! Legalábbis John nem. Meghívott egy kávéra, még ő köszönte meg, hogy szóltam! Elcsevegtünk Wellingtonról, az odaútról kocsival, stb. Még ő nyugtatott, hogy ne legyen lelkifurdalásom a visszamondás miatt, van ez így. A végén úgy váltunk el, hogy kíváncsi a sorsom alakulására,  szóval “stay in touch”.

Szeretem ezt az országot,  jó ilyen emberek között, ilyen hangulatban, ilyen életmódban élni. Persze lehet, hogy nem mindenkinek ilyen, de én csak az alapján tudok véleményt alkotni az életemről, ami történik benne.