HaHÓ – egy kiáltás a Lavina Csúcsról

2015. November 13-án, pénteken /éppen 3 hete/ megjártuk Buhera Mesterrel (Ő Bence legjobb barátjának az apja, és mivel builder-ként dolgozik, Bence meg mostanában sokat nézett Tesz-Vesz várost, onnan kapta meg a magyar kódnevét Mr. Fix-It, azaz Buhera Mester révén) az Arthur Hágót szegélyező Avalanche Peak (Lavina Csúcs) oldalát. Nem mentünk fel teljesen, mert az Steve-nek elsőre sok lett volna (már régen túrázott), de azért kb. 1500 méterig eljutottunk.

Arthurs Pass (ezek az angolok rémesen fantáziátlanok ha földrajzi nevekre kerül a sor, a Lavina Csúcs még jó teljesítmény részükről, de a Scott’s Track /Scott Útvonala/ vagy Bealy Spur, szóval nagyon gyakran csak egy oltári gyakori vezeték/keresztnév kerül bele birtokos jelzővel… – próbáltam a Maori neveket megtalálni de eleddig nem sikerült, sok helyen utalnak rá, de a hivatkozások nem élnek) nagyjából 150 km-re van Christchurchtől, ami nincs olyan messze, de azért kell autózni jócskán, pláne hogy elég hamar kanyargóssá válik az út, onnantól meg az ember inkább óvatosan terelgeti a verdát.

No, 10 óra körül indultunk el, már eleve úgy állítottuk be az agyunkat, hogy addig megyünk felfelé, amíg kényelmes, amíg jólesik, tovább nem. Azért 1833m tengerszint feletti magasság az elég sok. Ha a Csomolungmával hasonlítjuk akkor esetleg nem tűnik soknak, de mivel reggel kb. tengerszinten ébredtünk, kocsival meg 730m-ig mentünk fel, onnan még akad jócskán másznivaló. 1100m szint egy túrában nem olyan sok, mondhatnánk, mert Magyarországon a 30km-es teljesítménytúrákban ez az átlag felfelé menetel, a különbség “pusztán annyi“, hogy itt ez kb. 3km alatt van. Szóval – ahogy ez alapján sejthető – igencsak meredeken visz az út felfelé.

Ami szintén mássá teszi a leányzó hegy fekvését, az az a tény, hogy ezek a csúcsok nem amolyan röghegység hangulatú lankák, hanem bizony az ember még ilyen kevés km-et menve is keresztülhalad erdőn => bokros/fás ligeteken => a fák vonala felett bozótoson => végül a sziklás szirtek között lyukadva ki. A fák közül kiérve pedig számolni kell bizony a hirtelen időjárás-változással. Könnyen előfordulhat hogy 10 perc alatt a napocska felhők mögé bújik, az ember azalatt halad felfelé x métert, kiér a nyílt terepre a fák közül és hirtelen 5-10 fokkal hidegebb van! Szerencsére ez velünk most nem esett meg, egész nap verőfényes derült ég tekintett le ránk, de éreztem a levegőben vibráló tettrekészséget, a váratlan változás lehetőségét.

Nagy élmény volt haladni felfelé a hágó nyugati/déli oldalán és időről-időre megállva nézni a másik oldalon a csúcsok felől lefelé rohanó patakokat, melyek némelyike morajló vízeséssé változott a hegyek lábaihoz érve. Az egyik pataknál mi is megálltunk kiönteni a palackunkban hozott csapvizet, és magunkhoz vettünk a frissítő, üde nedűből.

Rég nem látott Misi Jenő Misi unokatesómat is hamar felidéztem, illetve pontosabban szólva egy régi mondásunkat: “A gyöngyöző homlokunkhoz tökéletesen illene egy pohár gyöngyöző sör!” Próbáltam Steve-nek is ékesszólóan lefordítani hogy kijöjjön a szójáték, de így hirtelenjében nem sikerült. Olyan mértékben emelkedett az ösvény, hogy ennyire hamar felmerült ez az emlék 🙂

Néhol más túrázókkal is találkoztunk, voltak akik szembe jöttek már lefelé menet, voltak akik megelőztek minket. Steve a maga kiwi beszélgetős módján mindenkivel szóba elegyedett egy kicsit.

Ahogy feljebb értünk és változott a táj képe, egyre közelebb kerültünk a hóhatárhoz! A szomszédos – és “szintén” fantáziadús elnevezésű Mt Rolleston 2250m körüli magasságában bizony már jócskán volt hó, gyakorlatilag az egészet fehér hólepel borította, amiből előkandikáltak a szürke sziklák csipkéi. Lenyűgöző látvány!

A kirándulás megtervezésekor átolvasgattam a DOC tanácsait is a biztonságot illetően, őszintén szólva felemás gondolatokkal így első alkalommal: nem tudtam hogy a nagy és komoly felkészültségre valóban szükség van-e, vagy hogy az inkább a teljesen felkészületlen turistákra, kirándulókra vonatkozik. Mi azért – biztos ami biztos – igyekeztük okosan átgondolni a dolgokat a terephez, időjáráshoz és saját képességeinkhez igazodva. Mindenképp el akartam kerülni a “magyar turistákat a Piha Rescue mentőcsapata mentette ki a vízből, mert “ki ha én nem!” /Pi Ha én nem/ magatartással azt hitték, a természet bajuszát rángatni jó móka” jelenséget.

Utólagos meglátásaim: nem parasztvakítás amit leírnak és tanácsolnak. Egyáltalán nem. Noha 2000 méter nem hangzik olyan soknak, tekintve hogy mindannyunknak megtanították (legalábbis az én időmben :)) hogy “a Föld legmagasabb csúcsa a Mount Everest vagy Csomolungma a maga 8848 méterével” Ha viszont belegondolunk hogy reggel 7-kor még nagyjából tengerszinten szürcsölgettem a kávét, majd 700-ig autóztunk fel, onnan azért a 2000-ig bizony kell még menni! A Magyarországon szerzett túrázási tapasztalatokra alapozni pedig pl. időjárás tekintetében bizony nagyon félrevezető. Ahogy mentünk egyre feljebb, főképp a fák vonala fölé érve éreztem úgy, hogy már csak ha felhő takarná el a napot negyed órára, elég cidris lenne a levegő. Ha meg jön még hirtelen egy eső is, akkor igencsak szükség lenne a réteges öltözködésre. Persze biztosan öregszem is, és sok ifjú titán a saját legyőzhetetlenségébe vetett hitétől duzzadó mellkassal pökhendien vethetné ide nekem, hogy punnyadt vagyok. Igen, óvatosabb lettem ahogy teltek az évek, hiszen szerencsére várnak otthon, s nem az adrenalin zsongása vagy a veszélyes helyzetek izgalma tesz széppé egy ilyen kirándulást, hanem a Természet lágy – vagy jelen esetben inkább közönyös-könyörtelenül magasztos – ölén eltöltött idő.

Kíváncsi vagyok, vajon Tolkien is ilyennek képzelte-e saját Középföldjét (vagy Középföldéét? ;-)) de az biztos hogy amit az ember a Gyűrűk Ura s Hobbit filmekben láthatott, az hűen tükrözi ennek a tájnak a hangulatát. Ha tetszettek a hegyek magasában készült felvételek, panorámák, akkor érdemes egy kirándulást megejteni szinte bármely vad vidékre a Déli Szigeten (az Északin is persze, de most nem az van terítéken) s nem csak egy képernyőn élvezni a látványt. Mikor az ember itt van, akkor egyrészt 360 fokos a “felvétel” valamint nem csak látvány, hanem mind az 5 (meg az azokon túli) érzékszerv szomjasan issza be a valóságot.

A hatalmas leviatánokként minden irányba elhúzódó hegyhátak látványa lenyűgöző, paránynak érzem magam ahogy ámuló tekintettel nézek a hágó mentén jobbra-balra. Lentről a fák zöldje gyönyörködteti a szemet a megannyi kisebb-nagyobb vízesés robajának háttérzajával, felülről havas csúcsok fehérje hívogat, köröttünk pedig csipkés sziklák cakkozzák az ösvény szélét. Valahogy időtlen hangulata van az egésznek, mintha fikarcnyit sem számítana, ott vagyunk-e vagy sem, a szürke, éles peremek kérlelhetetlen módon hasítják az idő szövedékét, jelenné téve a régmúltat s a jövőt. Ha lezuhannánk, nyom nélkül nyelne el egy könyörtelen hasadék, mintha nem is léteztünk volna. E kegyetlenség a táj sajátja, mégsem bántó, hanem egyszerűen természetes módon itt ez a helyes, a szelídség a hullámok csobogásától kísért, lankás tengerpartok zöldellő mezőihez tartozik.

Fura érzés volt ott állni s e gondolatokat átérezni, egy ideig nem is akaródzott sem feljebb, sem lejjebb indulni, hanem csak elmerülni ebben az időtlenségben.

De közben ott zsibongott bennem a hó ígérete, mert az általunk kiválasztott ösvény tetején magasodó szikla is kecsegtetett ennek reményével. Nem tudtuk hogy mennyire magasan és hogy végül felmegyünk-e odáig, de a lelkesedés csak hajtott felfelé!

Végül siker koronázta reménykedésemet s erőfeszítéseinket, mert hamarosan havat tapodhatott lábam! Kicsit jeges volt ugyan és nem friss, de hamisítatlan hó! Még hógolyót is gyúrtam, aztán megkértem Buhera Mestert hogy fényképezzen le, amint a kezemben tartogatom (az alant futó képsorozatban is könnyen kiszúrható az eredménye!) Ennek hatására újraértékeltem a fehér Karácsonnyal kapcsolatos aggályokat és lehetőségeket: Új-Zélandon is simán van lehetőség a fehér Karácsonyra, a kérdés az hogy meddig hajlandó elmenni az ember (itt most tengerszint feletti magasságra vonatkozik a meddig :o)) Persze hogy December végén milyen lesz a hóhelyzet itt a hágó környékén azt még nem tudom, de talán arra is sor kerül majd! A fát meg ajándékokat ugyan nem fogom ide felcipelni, de legfeljebb kicsit délebbre kell menni ahol akár fenyves is van a hegyoldalban, aztán akkor már csak az ajándékokat kellene (meg a családot magát…)

Viccet félretéve hatalmas élmény volt, egy kis képes ízelítő pedig alant található (még sikerült Szürke Gandalffal is találkozni egy fénykép erejéig, figyelmes Olvasók között ennek megtalálásáért külön nyereményt nem sorsolunk ki, de gazdagodhatnak az összes fénykép végignézésének élményével ;-))

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Reklámok