Áfonyaszedés fürdéssel fűszerezve

Vasárnap oltári kellemes napunk kerekedett, köszönhetően annak, hogy teljesen más lett a program, mint terveztük. Alapból Utazás Kiállításra mentünk volna hogy Rebinek legyen ócó repjegye a hazautazáshoz, de mivel Lóri legjobb aucklandi barátaival megbeszéltük, hogy a leányzó utazhat velük kedvező áron, így nem erőltettük túlzottan.

Mikor Györgyi írta délelőtt a tixtet, hogy nem csatlakozunk-e hozzájuk egy áfonyaszedésre Upper Huttban. Gyors és rövid gondolkodást követően hagytuk a repjegyezést a fenébe és a szikrázó napsütésben nekivágtunk hármasban az Upper Hutt felé vezető útnak. Nem mentünk gyorsan, nézelődtünk, Bence szundikált.

Az áfonyafarm egészen pontosan Akatarawa völgyben van, és itt találtunk rá a bejáratára. Mivel kissé később értünk, mint gondoltam (csak negyed órával), Györgyiék már ott vártak ránk.

Felkaptunk jópár vödröt (volt köztük (hupi)kék is, ami köztudottan jól megy az áfonyához), majd irány az áfonyás! Kb. 500 métert kellett sétálni de milyen gyönyörű környezetben! Bence is olyan aranyosan szaladt vödörrel a kis kezében 🙂

Az áfonyasorok bejáratánál Bence meg én kicsit lemaradtunk, aztán azt vettük észre, hogy valaki sikoltozva szalad felénk, miközben egy nebuló pukekó “üldözi”

A vérfagyasztó sokk elmúltával azért kiderült mindenki számára, hogy a pukekók még az Akatarawa völgyben sem esznek embert. A madárka többször is besurrant utánunk a gyümölcsösbe.

Az áfonya a bejáratnál közeli bokrokon még nem volt eléggé édesen érett, de mikor beljebb merészkedtünk, nagyon finom bogyókkal találkoztunk. A kisember is rákapott a fincsi gyümölcsre, csak hamar elálmosodott, lévén neki ez félig-meddig alvásidő már. Próbáltuk ébrentartani, ami annyira nem volt nehéz, hiszen nem nagyon volt lehetőség aludni. Mikor már nagyon nyűgös lett, leheveredtem én is vele együtt egy minitakaróra, így nyugodtan elpihengetett 10-15 percet.

Közben hatalmas szitakötőt is láttunk, íme:

Az áfonya így hátrafelé egyre ízletesebb és ízletesebb lett. Eddigre viszont a többi aprónép (2 kislány meg 1 Bencénél fél évvel idősebb kissrác) is megunta a dolgokat, úgyhogy elindultunk kifelé.

A bejáratnál lévő bódéban kifizettük a szedett áfonyát. Már itt is lehet EFTPOS-szal! Illetve elvileg lehet, mert szegény srác leverte a leolvasót és nem tudta összerakni, úgyhogy maradt a készpénz. A nagy kavarodásban viszont mi meg a becsületkasszát feledtük el, ami a szedés közben megdézsmált szemek ellenértékét hivatott begyűjteni.

Ücsörögtünk kicsit egy asztalnál, a gyerkőcöt ettek,

majd jött a még kellemesebb rész: fürdés az Akatarawa patakban!

Ilyen volt régen William George Baker ábrázolásában:

image

Most kicsit más volt:

Először csak kellemes ücsörgéssel múlattuk az időt és élveztük a napsütést meg a látványt. Bence és Levi köveket dobáltak múlhatatlan lelkesedéssel a patakba, nem bánva, ha időnként egy-egy nagyobb fajta kő lefröcskölt minket. Én kipróbáltam a bokáig belemenetelt. Nagyon hideg volt.

Aztán látva a jó példát (sokan fürdőztek) erőt vettem magamon, és áthúztam a fürdőnacimat, hátha bemerészkedem. Némi térdig vízben ácsorgást követően megindultam befelé és meg sem álltam jónéhány karcsapásig. Elsőre dermesztő élménynek bizonyult, de hamar hozzászoktam. Még a szemben lévő sziklafal aljára is felmerészkedtem ugrani egy-két bombát!

Ez pl. én voltam:

Gabi meg is örökítette. Innen nézve nem tűnik komolynak az a 4-5 méteres magasság, de mikor beugrani kellett, akkor azért máshogy látszott. Nem vészesnek, de jóval magasabbnak! Mindenesetre nagyon nagy élmény volt becsobbanni.

Még a végén Györgyi is felülkerekedett a hidegvízzel szembeni idegenkedésén, csak Gabit nem tudtuk rávenni sehogysem.

A sodrás időnként olyan erős volt, hogy nem tudtam előre haladni mellúszásban, kívülről nagyon hülyén nézhetett ki, ahogy evezek egyhelyben. Viszont a másik irányban megtenni pár métert úgy, hogy a sodrás vitt, tök jó volt!

Ez volt az első olyan igazi, a természet lágy ölén átélt élmény, amiért anno vágytam ide Új-Zélandra. Persze jártunk eddig is szép részeken, de az a nap oltári jól sikerült (köszönet az ötletadónak is!)

Hazafelé sajna bozóttüzet is láttunk Lower Hutt felett, ami nem volt egy kellemes élmény 😦

Hazaérve Benci felélénkült, úgyhogy még a Huia uszodába is elmentünk, ahol az emberke még jobban élvezte a pancsolást, mint múlt héten: egyedül begyalogolt a nyakáig érő vízbe és nem is engedte, hogy fogjuk a kezét, ugrált az ölembe a medence széléről, merült is egyszer-kétszer, de az sem szegte kedvét. Kezdi ő is annyira imádni a vízben levést, mint én. Pedig én sem gondoltam, hogy így megszeretem.

Összességében szuper egy nap volt!

Reklámok

Rimutaka először

A tegnap közölt Bencés játszóterezés után úgy döntöttük, mi is jól akarunk járni, ezért jártunk egyet a Rimutaka erdőben is. Meg egymással is.

Szóval hazaértünk, sütkéreztünk egy kicsit a dekken, ettünk 2-2 szelet kenyeret, majd leraktuk az elpilledt gyermeket az ágyikójába és nekiindultunk az erdőnek. Kb. 12 km-t kellett autóznunk, szóval egyáltalán nincs messze. Sőt!

Nem véletlenül esett ám a választás Wainuiomatara, mint ahogyan az apró jelekből ez látható 😉 Már az odavezető út is gyönyörű, de még jobb volt leparkolni Albertet (ő az autó) és gyalogosan indulni tovább. Jó régen voltam erdőben, kirándulni utoljára. A legutolsó két alkalom a Mount Victoria oldalában volt, ami szép ugyan, de azért a Town Belt nem ér fel egy kiadós erdővel.

A bejárat és a parkoló közötti útszakaszon van egy olyan hidacska, aminél nem alatta megy át a víz, hanem fölötte, szóval át kellett hajtani a 10-15 centi mély patakon! Apróság, de nekünk oltári mód tetszett.

Kinéztünk a térképről egy néhány km-es kört, többre most nem futotta, mert Martin érkezése 3-ra volt várható, ekkor meg 1 óra körül járt. Meg a kisemberről sem gondoltuk, hogy átalussza a délutánt.

Sok emberrel találkoztunk még ezen a rövid kiránduláson is, és mindegyik nagyon barátságos volt. Láttunk kutyust is! Az erdő gyönyörű, az idő szintúgy, még rövidnadrágosra is váltottam a nadrágom fazonját. Persze ebben rásegített a felfelé menetelés is, bár nem fogtunk ki meredek emelkedőt, csak amolyan kellemeset.

Fotóztam is ameddig csak tudtam, de aztán lemerültek az aksik. Az eredményt azért megosztom Veletek, és az biztos, hogy sokat fogunk még ide járni, mert egyrészt csodaszép, másrészt van felfedeznivaló ösvény bőven!

Bringatúra: Papakura – Maramarua

Úgy látszik, az idétlenül hangzó földrajzi nevek túrájának bejegyzését indítom most a blogon 🙂

Ugatásra ébredvén f7-kor  keltem fel, összepakoltam, főztem teát,  reggeliztem, aztán irány a vonat! Itt 7:40-kor indul az első járat vasárnap, nincs ám korai szerelvény! Glen Innesbe 7:52-re ér, úgyhogy 7:40-kor el is indultam. Még ez is korai volt, mert bringával tényleg hipp-hopp lejutok.

Eléggé hűvös egy reggel volt, nem bántam meg a melegítőnacit. A vonaton szerencsére ment a fűtés, ami most nagyon jólesett. Jófej kallerom a bringára nem kért külön jegyet. 1 perc késéssel érkeztünk meg Papakuraba, úgyhogy hivatalosan 8:35-nek állapítom meg a bringatúrám kezdetét.

Az útvonal részletei a szokásos gugli térkép formátumban itt tekinthetőek meg, úgyhogy csak a lényeges pontokat említem meg: a Great South Roadon indultam kifelé, és az első 1-2 km-t erős tempóban, lelkesen tettem meg. Utána úgy éreztem, lelassultam. Közben dzseki fel- és levétel is hátráltatott, meg a lelkesedés is fogyott, némileg fordítottan arányosan a szél erősségével.

5 km után már jött a holtpont, fontolgattam, hogy biztosan jó ötlet volt-e nekivágni ennek a 45 km-es távnak.

Aztán valahogy erőre kaptam, másképp nem is tudtam volna megtenni a Bombay-ig felívelő 4-5 km-nyi emelkedőt. Egy bringatolós szakaszon két tehén érdeklődve nézett rám a kerítésük mögül, biztos nem tudták mire vélni, mit keres itt ilyen agyatlan kétlábú lény, aki nem autóban ül, hanem valami furcsaságot tologatva sétálgat 😀

A bombay-i Razorback road meg elég keményen emelkedett és lejtett és emelkedett és lejtett… míg aztán egy 7-8 km-es lejtőn való száguldással eljutottam P-ba. Onnantól már csak egy kis kanyargás, és feljutottam a 2-es autópályára.

Na, ez eléggé kettős szakasz volt, mert ugyan jó tempóban tudtam haladni, de nagy volt a forgalom, ami nem kellemes. Ráadásul kb. 15 km-t kellett megtennem így, és a végén már nagyon vártam a leágazást. De eljött az a pillanat is! Amint ráfordultam arra az útra, minden csendessé vált, elnéptelenedett. Összesen ha 3 autóval találkoztam a fennmaradó 5 km-en.

Amikor pedig megpillantottam az amúgy “érdekes” formatervezésű házat, hát én nagyon szépnek láttam 🙂

Helgáék nagy jókedvvel üdvözöltek minket, személyesen Lórit is, aki az idő nagyját azzal töltötte, hogy bambult kifelé az ablakon, várta hogy papagájokat vagy legalább pukekókat lásson, de szerintem néhány bocinál nem nagyon jutott több neki 🙂

Mivel f12 körül érkeztem, már nem sok idő volt az ebédig, készült is nagy lendülettel a rántott hal meg a rántott gomba (és ha csipetke tészta nem is volt, csipkelődés  akadt bőven 😛 vegaságom kifogyhatatlan élcelődés táptalaja tud lenni időnként 😉 de nem zavar,  sőt igazából áldásos hatása van mert egyrészt mások jól elvannak vele, másrészt pedig így biztosan megjegyzik, hogy vega vagyok :))

Kaja közben néztük kicsit a Tomb Raider 2-t, ami azért volt jó, mert megállapítottam általa, hogy a hétfőn látott GI Joe relatíve jobb film, mint gondoltam 🙂

A délutánra egy tengerpartozást terveztek be Helgáék, amiért nagyon hálás voltam, mert Auckland felé mentünk (nagyon nem lett volna kedvem visszatekerni ugyanazon az útvonalon, pláne a 8 km-es emelkedőn), meg oltári szép helyeken jártunk (ami azért ebben az országban nem nehéz ;))

Indulás előtt még próbálkoztam néhány számítástechnikai feladat megoldásával, de összességében nem jutottam dűlőre a PHP-val, ahhoz nagyon kevés voltam. Vagyok.

2 körül lekaptuk a bringám első kerekét, bezsuppoltuk a kocsiba, aztán indulás! Kb. arra mentünk amerre én jöttem, csak ugye autópályán, ami kicsit rövidebb, de így is kellett kb. fél óra, amíg Papakuraig beértünk! Onnan fel északkeletre, gyönyörű vidékeken át vezetett utunk, majd kiértünk Maraetai csodás tengerpartjára!

Maraetai beach 1

Itt ki is szálltunk, sétáltunk egyet, láttunk labikat fürdeni, minket is jól körbeugráltak! 🙂 Eldumáltunk, élveztük a látványt, a tenger illatát, az egyszerre hűs és melegen simogató levegőt.

 

Maraetai 2009.09.05 Lóri 017

Néhány km-rel arrébb beértünk a falucskába, ott is nézelődtünk egy sort.  Itt már fürdőző embereket is láttunk, Győzővel mi is bemerészkedtünk lábszárközépig az óceánba (nekem ez az első ilyen élményem), hát kb. olyan volt, mintha jégkockákon járnék, de mégsem fagyott le a lábam. Maraetai

Itt már Lóri is velünk tartott, én meg alkalmazkodtam a helyi körülményekhez a mezítlábassággal.

Az erősen illatozó, friss cukrászsütemények, fánkok ínycsiklandozásának nehezen tudtunk ellenállni (főként egyvalaki ;-)) így hát inkább visszabattyogtunk a kocsihoz, majd irány vissza Auckland. Előtte Beachlandsen áthaladva Győző úgy döntött, hogy ott is megnézzük a partot. Mennyire jól döntött 🙂 Ez nekem még jobban tetszett, noha nem lehetett lemenni egészen, hanem magas szikláról néztük a vizet, de ez télen amúgy sem zavaró 😉

 

Beachlands

Itt már teljesen mezítlábasan tapodtam a földön, és a nadrágot illető viseletemmel összehangoltan teljesen hobbitos látványvilágot testesítettem meg (az asszony is sűrűn szokta ezt mondogatni), de tényleg! Csak az nem látszik innen, hogy szőrös-e a lábfejem 😛

 

Istihobbit

Innentől már csak a kocsiból nézgelődtünk, és Withford, Alfriston útvonalon értünk be a városba. Az Alfriston-Porchester kereszteződésnél váltak el útjaink. Összeraktuk gyorsan a bicót, megköszöntem ezt az oltári jó napot Helgának és Győzőnek, majd felpattantam a nyeregbe és irány észak! Mivel hamarosan szürkület következett, úgy határoztam, hogy vonatozás lesz a dologból, mert sötétben, lámpa nélkül nem tekerek 10 km-t.

így hát a Great South Roadon eltekertem a Sylvia parkig, vettem tavaszi tekercset, majd vonattal irány Glen Innes, onnan pedig már 5 perc csak a lakhely.

——————————————————————————–

Nagyon élveztem ezt a napot, szeretek Helgáékkal lenni, mert eddig akárhányszor voltam velük, mindig vidámak voltak, méghozzá olyan módon, ami ragadós, és én is igazán jókedvre hangolódtam. A pénteken rámtelepedett elkeseredettség elmúlt, kigyógyultam belőle és ismét reményteli bizakodással állok a dolgokhoz!

Köszönöm!

Képgaléria itt. (Bár a nagyrészét a bejegyzésben is közreadtam.)

Végre sétáltam világosban is :)

Bár a kora hajnali netezés és az átállás  elhúzódása miatt ma is sikerült du. 1-kor felkelnem, egy rövid reggelit követően rögtön útra keltem.

Az idő szép volt, kissé hűvös, de hétágra sütött a nap, én pedig térképpel a kezemben (és Lórival az oldalamon) elindultam az óceánpartra. Úgy igazából még nem láttam, csak repülőből, meg esetleg kocsiból (onnan látnom kellett, hiszen a reptér is a parton van, de sokminden nem maradt meg abból :)).

Íme az utca, ahol épp lakom (ez a kocsibejárója):

Na, a lényeg, hogy nagyon szép utcák vannak errefelé, először lefelé haladtam a hegyről,  ahol ilyen a hangulata a környéknek:

Úgy nézzétek, hogy ez még a google streetview-n sincs rajta! 🙂

Ezután elslattyogtam egy jó nagy parkhoz, ahol sokan bringáztak, kutyát sétáltattak, fociztak, stb. Egy kislány rám is köszönt, amire meglepetésemben csak egy “Szia”-t tudtam kinyögni 🙂

Egy gyönyörű fa is volt a járda mellett:

Innen már nagyon közel volt a part is, sajnos nem minden fénykép sikerült, de amint leültem egy padra, rögtön odajött egy sirály, őt sikerült lekapni 🙂

Bámulatos, mennyire nem tartanak itt az embertől az állatok, meg hogy ilyen sokan vannak a városban is!

Végigsétáltam a parton (először a homokban majd a járdán) egészen St. Heliers Bayig. Nagyon-nagyon fújt a szél, be is húztam a nyakamat, de gyönyörű látvány volt a közeli Rangitoto sziget, és minden olyan hatalmasnak tűnt a nyílt terek miatt.

Innentől már visszafelé sétáltam, oltári szép házak között, csak képeket készíteni nem volt már kedvem. Mindenképp a Mt. Taylor road felé akartam visszamenni, amerre tegnap este sétáltam sötétben. Világosban is ugyanolyan szép az utca és a benne sorakozó házak.

És egy záró utcakép, szintén a Mt. Taylorból:

Ezután még elmentem a PacknSavebe, találtam ott organic (bio) cuccokat is, de nagyon drágán. A sörök sem olcsók, átszámítva 300 Ft körül van egy üveg átlagosan.

Nem messze a bolttól találtam egy direkt kutyáknak fenntartott helyet (Dog Exercise Area), meg a parton is kint volt, hogy kutyák mikor és hogyan mehetnek be a vízbe meg rohangálhatnak a parton 🙂

A teljes képgalériát itt találjátok!

Bringatúra harmadszorra! :o)

Senki többet harmadszor? Dehogynem! Eddigi legnagyobb csapatunk gyűlt össze! De kezdem az előkészületekkel 🙂

Gabi pénteken szerzett egy kölcsön biciklit, hogy Gábor is velünk tudjon tartani. Ennek sajna defektes volt a kereke, de először reménykedtünk, hogy csak oltári mód leeresztett a több évig tartó pihenésben. Gondoltam, majd szombaton megreparáljuk (ha már az előző túra is így indult…)

Na szóval, pénteken este olvasgattam az ágyikóban, amikor (8 óra körül) csörög a telefonom. Nézem: Gábor. Na, kiderült, hogy agyas emberünk rosszul jegyezte meg a dátumot, és már itt van lent a ház előtt (nálunk aludt, mert itt volt a bicaja) :o)

Ha így alakult, azért feljött egyet dumálni (meg a körberöhögés közepébe állni :)) De szerencsére sikerült lerendezni, hogy másnap is tudjon jönni. Kár lett volna, ha nem jön el.

Másnap nagyon lóti-futi napom volt, nem is tudom, hányszor voltam lent kutyát sétáltatni, vásárolni, bringát szerelni, gyereket utaztatni. Mindegy, a vége az lett, hogy este 9 körülre megvoltunk az összes bringával, nagyjából menetkészen. Én még hajnali f1-ig bűvöltem Gábor új gépét, hogy minden rajta legyen, ami kellhet. Éjfél után még vettem online jegyet a vonatra (bár másnap reggel nem emlékeztem, hogy jó viszonylatra vettem-e, de szerencsére igen :))

Szombaton reggel hármasban elindultunk 8 órakor. A 8:11-es FLIRT-tel suhantunk be (nem gúnyolódás, tényleg tök simán ment a vonat, és az idő is kellemes volt rajta) a Délibe, onnan áttekertünk a Nyugatihoz, a már megvett jegyet kiszedtem az automatából. A 9:07-es vonaton már ott voltak jó sokan a csapatból, és szerencsére indulásig mindenki odaért, aki úgy volt, hogy jön.

Névsorolvasás következik (ezen csapat neve innentől már Bandi bandája :))

  • Bandi & Vali
  • Lajos, Anikó & Dani (ők Bandi pingpongos barátai)
  • Andi és Gábor (rokoni szálak fűzik őket hozzánk :))
  • vasutas Józsi
  • zöld bringás, korán érkező Gábor
  • meg mi ketten.

Szokásos módon hamar megérkeztünk Vácra, áttekertünk a városkán, majd irány a Dunapart! Az elején Andi nagyon belehúzott, kissé szét is szakadt a mezőny, amíg egy magas szúnyognépsűrűségű részen végzett fotózás össze nem gyűjtötte ismét az embereket.

Ezután már nagyjából egy tempóban haladtunk. Egész konvojt alkottunk az út mentén, nem volt egyszerű megelőzni minket Verőcén (ott nem volt bringaút egy szakaszon). Onnantól, hogy ismét a bringaút aszfaltján gördültek kerekeink, ismét kellemesebb volt tekerni. Néhol száraz porcsík látszott a növényeken, a magas belvíz utólagos nyomai. Ha kb. 2 hete jöttünk volna, igencsak nagy kerülőt kellett volna tennünk, mert legalább derékmagasságig porosak voltak az út menti zöldek. Egy-két nagyobbfajta pocsolyán át is kellett gázolnunk, ami kellemesen langyos vízfelverést eredményezett 🙂

Útközben össze-vissza változott a csapatrend, a végére szerintem szinte mindenki beszélgetett mindenkivel egy kicsit.

Nagymaros lett a következő megállóhely, ahol ismét fényképeszkedtünk egyet.

Aztán sereghajtóként mentem egy rövid ideig, amivel nagyon jól jártam, mert egy kanyarban befordulva látom, hogy a többiek a sárban rakosgatják át a bringájukat valami akadályon, úgyhogy inkább visszamentem 10 métert, és az útra térve vígan kikerültem a cuppogós szakaszt 🙂

Egy büfénél, a komptól nem messze ücsörögtünk picit, megdézsmáltuk az Andi által sütött muffinokat (Andi! azóta sem tudnám eldönteni, hogy az almás vagy a csokis volt a jobb :)) A képen úgy néz ki, mintha én ittam volna a sört, pedig nem is 🙂 Én csak később kezdtem ezt a tevékenységet!

A következő szakasz Szobig viszonylag eseménytelenül telt, tekertünk, beszélgettünk, élveztük a kilátást. Szobnál a szokásos vasúti hídon való átkelést választottuk:

Miután a híd túloldalán lementünk, itt is láttuk az áradás nyomait, szóval örülhettünk, hogy nem akkor jártunk erre, akkor bizony úszni kellett volna, ha erre akarunk menni. A földesúton én mentem elöl, aztán mikor az egyik kanyarnál előbukkant előttem egy kb. 30 méteres pocsolya, elgondolkodtam, merjek-e belemenni. Fogalmam sem volt, mennyire lehet mély, de egye fene, belevágtam. Szerencsére a lábamig sem ért, és csak kicsit fröcsögött fel a kerekekről. A következő kanyar után hasonló látvány fogadott, csak picivel hosszabb. Ez mélyebbnek is látszott, de én bátran nekiindultam. Hát, jóval mélyebb volt, de már nem akartam leszállni, mert akkor biztosan csuromvizes lettem volna, úgyhogy áttekertem és el sem vágódtam 🙂 Lábszárközépig lettem csak vizes, de mivel szandál volt rajtam, ez nem zavart igazán.

A többiek a “túlparton” álldogálva tanakodtak, hogy mi is legyen. Állítólag amikor Vali meghallotta az ötletet, hogy forduljunk vissza és tegyünk egy kerülőt Márianosztra felé, azon nyomban megindult mezítláb a “tó” felé, tolva a bringáját. A többiek is követték a példát, mindenki cipőt/zoknit le, aztán voltak gyalogló és voltak tekerő átkelők 🙂

Helembára érve így még jobban esett a várva-várt sör, még akkor is, ha Bandi hozta, nem egy bögyös pincérnő 🙂

Vajon hová mentünk a kocsmát követően? Hát persze hogy megnéztük ismét a temetőt! 🙂 Újra beindult “Keresd a szlovák sírokat!” c. játékunk, de nyertesre ismét nem találtunk. Egy vicces fickó le is fényképezett minket (mármint a kérésünkre, de tényleg jó poénokat mondott 🙂 Ő a családjával Esztergomból érkezett ide, mert a házukból lehet látni az itt megbúvó kis kápolnát.)

Andi is kért sok képet, de nem akarta, hogy benne legyenek a sírok. Ezt eléggé nehéz volt kivitelezni, hiszen minden irányban azok voltak 🙂 Ami szerintem egy temetőben se nem zavaró, se nem szokatlan 😛

Garamkövesdig én jobbára Gáborral beszélgettem, ez volt a legtikkasztóbb rész, mert a pihenés után nehéz volt újból ráállni a tekerésre 🙂 Majdnem menetrend szerint, f3-kor érkeztünk meg a kamenica nad hronom-i kocsmába. Andiék – akik jól előrementek – addigra kihozták az első kör sört, ami hogy-hogy nem, ismét jólesett 🙂 Persze ismét ment a Forma 1 bent, de szerencsére a zene meg kint, úgyhogy nem hallottam semmi lényegeset belőle 🙂

Itt olyan jólesett ücsörögni, hogy még egy kört kikértünk! Egy helyi kocsmatölteték is csatlakozott hozzánk 1-1 percre, de aztán szerencsére elment. Ő is bringával volt, és a rutinos részegek magabiztosságával szállt fel a járművére (közben a kocsmáros becsúsztatott egy 2l-es műanyagpalackot teli sörrel a hátsó csomagtartójába, de ő észre sem vette :)), majd szépen legurult a szomszédos utcán…

Innen már hamar Párkányba értünk, ahol Bandi nagy tételben akart Deli csokit venni, ezért nem elégedett meg a kisbolttal, hanem a csapat nagy részét elcsalta a mittudoménmilyennevű áruházba. Gabi, Vali, Gábor, Józsi meg én inkább kihagytuk. Betértünk helyette a főtértől nem messze egy vendéglőbe, ahol megebédeltünk. Több sört már nem ittam, de mikor megérkezett Bandi, előkerültek az alkoholtartalmú üdítők 🙂 Mármint nem részemről, hanem a többieknél. Gabi is kért egy becherovkát, de nem sok csúszott le belőle…

Fél 6 tájban indultunk tovább, lendületesen teperve, hogy elérjük a 18:08-as vonatot. Sikerült is mindenkinek. Az utat most sem volt egyszerű megtalálni, mert egy bokor által félig elrejtett bringás tábla jelzi csak a vasútállomás hollétét.

Ezt a vonatot is jól megraktuk bringával 🙂 Ez alkalommal nem akartunk leszállni Klotildligetnél 🙂

Szerintem f8 körül érhettünk Acquincumhoz, ahol Gabi, Gábor, Józsi meg én szálltunk le, könnyes búcsút véve a többiektől 🙂 Gabi itt bosszankodott egy sort, de hamar lenyugodott. Józsi hamar lekanyarodott, mert neki már közel volt az otthona. Nekünk még odébb 🙂 Át kellett vágnunk majdnem egész Budán. Egy helyen (az Árpád hidat követően) a bringaút felmegy egy gyalogoshídra és átvisz az úton meg egy kerítésen. Én mentem elöl, rendesen fel is tekertem ott, Gabi meg elhúzott a híd mellett. Utána nézte, hogy én bizony nem jövök le a másik oldalon, úgyhogy amikor visszafordult és ő is felért, megkaptam a magamét, hogy miért nem szóltam, ő azt hitte csak poénból megyek fel… nők… mit kezdjen az ember az ilyen helyzettel? 🙂 Csak nevetni tudtam már…  (Meggyőződésem, hogy a nyuszikás viccek egy része igazából a női gondolkodásmód alapján íródott, mert ez tipikus esete volt a “ha van rajta sapka akkor azért, ha nincs akkor azért” viccnek.)

A különböző útjavítások, építkezések miatt a Margit hídtól az Erzsébet hídig a bicikliút eléggé nehezen járható, de azért átvészeltük. Sajna vizünk már nem volt, de megálltunk az Infoparkban, felugrottam az irodába vízért, majd ücsörögtünk egy kicsit a szökőkutak mellett. Mikor a szúnyogok már nagyon ránk kaptak, továbbálltunk…ill. továbbtekertünk.

20 perc múlva haza is értünk, Gábor pedig egy kis lábadozás után felcihelődött, autóba szállt és ő is hazament.

Nagyon jó kis nap volt ez is, jó társaság, jó útvonal, jó idő 🙂 Semmi sem hiányzott, igazán élveztem minden részét.

A teljes képállomány (ami hozzám eljutott) megtalálható itt: http://picasaweb.google.hu/MartinIsti/BringaturaVacEsztergom#

Alkohol statisztika

Bandi: 1 sör a vonaton, 1 valahol útközben, 1 Helembán, 2 Garamkövesden, 1 Párkányban, 1 a vonaton visszafelé

Andi: becherovka – 1 Helembán, 1 Garamkövesden, 2 Párkányban 🙂

Kérdezem az ügyeletes statisztikust, Józsit, hogy helytállóak-e az adatok? 🙂

Ismét bringatúra volt! :o)

Egy mindenkiért és mindenki (a résztvevők közül) egyetért abban, hogy nehezen jött össze a mai túra, viszont végül minden jól jött ki 🙂

Az én bénázásom révén a péntek késő délutáni defektet és a sikertelen beszerzési, javítási kísérleteket követően még úgy tértünk nyugovóra Gabival, hogy ebből bizony nem lesz semmi. Éjszaka Bence is sokszor keltett fel, mert szegényke ugye kapott oltást a hét elején, aztán jön az egyik foga is, meg szegényke furamód takonykóros is lett 😦

Szombat reggel 5-kor ébresztett hát minket őkelme, ami végeredményben előny lett, nem hátrány, mert így – éjszaka megszállt az isteni sugallat – volt idő még az ötletek kipróbálására. Hogy aztán miért toltam el kétszer is a biciklit a benzinkúthoz, arról már inkább nem számolnék be 😉 annyira nem szeretném, hogy romoljon az észbeli képességeimre vonatkozó előzetes becslésetek (lehet, hogy nem indult magasról, de ez lehúzná, higgyétek el :-P).

Bandiék oldaláról azért hiúsult meg majdnem az esemény, mert az édesanyja jött hozzájuk látogatóba, de aztán mégiscsak eljöttek ők is (mármint nem az anyukájával!)

Szóval a vonat 10:07-kor indult a Nyugatiból, részünkről pedig hn 9 körülre vált biztossá, hogy műszaki okok immár nem korlátozzák a részvételünket! Eltekertünk a pályaudvarra (a budai bringaúton az építkezések miatt távolról sem kellemes mostanság közlekedni), vettünk jegyet, aztán felmálházódtunk a vonatra. Jó hosszú volt, alig voltak rajta, a bringákat is simán be tudtuk állítani a helyükre.

Bandit felhívtam, de ők elmentek egy korábbi, ám nem zónázó vonattal, úgyhogy majd Vácott megvárnak, úgysem érnek sokkal hamarabb. Kb. fél óra alatt már meg is érkeztünk, a várost átszelve Nepomuki Szent János szobránál csörögtem rá Bandira ismét.

Vajon hol is vártak? Persze, hogy a legközelebbi kiskocsmában 🙂 Volt vagy 500 méterre, úgyhogy néhány perc elteltével lelkesen üdvözöltük egymást, és végre együtt volt a mai 5-fős csapat: Márti (őt eddig nem ismertük, de érdemes volt ezt a hiányt ma bepótolni :)), Vali, Bandi meg mi ketten.

Nekivágtunk hát az egyszer már bejárt útvonalnak! Időnként (elég gyakran) hatalmas széllel kellett szembenéznünk (szó szerint), és akármilyen irányba mentünk, az mindig szemből fújt. Így némileg nehezebb volt tekerni, de azért ez nagyon nem szegte kedvünket! (Hátha Wellingtonba kerülünk majd, a Szeles városhoz pedig jó kis bemelegítés egy-egy ilyen alkalom ;-))

Mivel nem nagyon változtattunk az útirányon, a részleteket nem írom le ismét, a következő képek úgyis magukért beszélnek:

 

Gabi gólyája

Gabi gólyája

Én és a paripám, háttérben vár

Én és a paripám, háttérben vár

Zebegény előtt nem sokkal

Zebegény előtt nem sokkal

Jó hangulatban telt az egész kirándulás, az időre igazából nem lehetett panasz, kellemesen sütött a nap, a Duna mentén nem volt rekkenő hőség sem, örömmel kerekeztünk végig. Na jó, Márti időnként már azt sem tudta, hogyan szálljon le a bringáról, két élve nem ült nyeregben. De azért ő is hősiesen tekert és tekert és tekert (ha ő írná a bejegyzést, még hozzájönne legalább 15 “és tekert …” :o))

A határon lévő vasúti hídon most úgy fényképeztünk, hogy látsszon a határt jelző táblácska is!

 

Bandi a hídon a határnál :)

Bandi a hídon a határnál 🙂

Ezután pedig már nagyon hamar Helembára értünk. Gabival előretepertünk, kikértük a jól megérdemelt, gyöngyöző söröcskét, hogy a megfáradt, lemaradt sporttársak még nagyobb örömmel csüccsenjenek le a kis teraszon.

A temetőt is meg kellett látogatni újra, mert hát Márti még nem látta :o)

Garamkövesd (asszem Kamenica nad Hronom, jól írom, Bandi? – megnézhetném neten is, de az nem az igazi :o)) most messzibbnek tűnt mint múltkor, de gyakorlatilag (10 perc eltéréssel) ugyanannyi idő kellett az idejutáshoz a túra elejétől számítva, mint múltkor. Itt most szerencsére nem hallottam a Forma 1 időmérő végét! :o) (Csak este a hírekben, mielőtt letöltöttem volna 😦 ). A jóleső sör itt sem maradt el 😉

Párkány már nagyon közel volt innen, szerintem negyed óra alatt oda is értünk. Áthajtottunk Bandival az “élet vizén” még egyszer, a Dunaparton megebédeltünk egy kellemes kerthelyiségben. A többiek sztrapacskát ettek, én meg az egy szem rántott sajton kívül nem találtam semmi vegát az étlapon, de azt most nem kívántam (a Kung Paoval is szemeztem, de aztán a pincérlány felvilágosított, hogy az csirkés), úgyhogy maradt a sima sült krumpli sörrel.

Gabi és Bandi a sztrapihoz kértek savanyúságot, amivel hagyományt teremtettek, mert ott még senki sem kért ilyet, úgyhogy megalapoztuk azt, hogy következő alkalommal már emlékezzenek ránk :o) (“Na, megint itt vannak a h.lye magyarok, akik savanyúsággal eszik a sztrapacskát…” :D)

 

A Mária Valéria hídon

A Mária Valéria hídon

Mivel kicsit elhúztuk az ebédet, nagyon kellett sietni a vasútállomásra. Gabi + én előre is tekertünk, mert mindenképp el akartuk érni a 18:08-as vonat. Sikerült is 11 perccel hamarabb odaérni (most nem kerültünk úgy, mint múltkor Bandi és Józsi vezetésével), de aztán – már a vonaton ülve – felbukkant Márti is az ablak külső oldalán, Vali a nyomában. Bandi még vett jegyet meg sört meg csokit, aztán szépen komótosan, 18:07-kor feltette bringáját a vonatra és lezöttyent mellénk 🙂

Én több sört már nem kértem, de amit kaptam, azt másnap ittam meg a Forma 1 közben, és Bandira gondoltam, amikor kibontottam! (ahogy ígértem is, Bandi!)

Összességében nagyon jól sikerült ismételten a kerékpáros túra, még júliusban megejtünk egyet búcsúzásképp!

Remélem Márti azóta regenerálódott, és nem szegte kedvét a következő alkalomtól ez a kis fáradtság 😛

Mecsek 30 (utoljára?)

Reggel kellemesen 😉 korán kellett felkelni, hogy időben tudjunk elindulni. Ez f6-ot jelentett, és általában nem szeretünk ilyen hamar kiugrani az ágyikóból, most könnyen ment. 6-kor már pakolásztuk kifelé a cuccokat, aztán már suhantunk is Zobákpuszta felé.

5-en vágtunk neki a túrának, de Ilovay Zsuzsával csak a Rajtban találkoztunk. A kocsiban négyen utaztunk, én voltam a sofőr, Gabi a navigátor, a lányok (Rebi & Veronika) meg a rádió :o) Odafelé még meg tudtak egyezni, hogy miről énekeljenek, úgyhogy daltól volt hangos az autó 🙂

A hársfa utcai Aranycipó boltban oltári finom pékárut sikerült vennünk reggelire, amit jóízűen el is fogyasztottunk (bárcsak máshol is sütnének ilyen finomakat – biztos sütnek is, de mi kevés ilyen helyet ismerünk 😦 ).

Zobákpusztára 7:10 körül érkeztünk meg, ahol csípős hideg fogadott. Igyekeztünk hamar elrajtolni (sikerült azt is megbeszélni, hogy bár a 15-ös táv még nem indult el hivatalosan, megengedték, hogy együtt indulhassunk f8-kor).

mecsek30_01

Csodaszép, hűvős, friss, erdei illatok szálltak az erdőben, élmény volt ismét a Keleti-Mecsek sűrűjében barangolni! Püspökszentlászlóig együtt sétáltunk mind az 5-en, ott viszont elágazott a 30-as táv,

mecsek30_02

és mi egy meredek kaptatón felfelé vettük utunkat a Mária kápolna felé. Gabi talált magának két botocskát, amik nagy segítségére voltak az elkövetkezőkben.

A kápolnától a Zengőre vezető útvonal volt eléggé megterhelő. Ott sokan nehezen szedték a levegőt és a lábaikat 🙂 Zsömle-kutya viszont frissen szaporázta négylábú lépteit, és egy kicsit még pózolni is volt ideje 🙂

mecsek30_03

Néhány pihenés és újbóli nekigyűrkőzést követően mi is feljutottunk a csúcsra! Hurrá! Edina és Józsi voltak a pontőrők, akikkel kb. 1 éve találkoztunk utoljára. Felmásztunk (még egyszer, utoljára talán) a toronyba is, és körbenéztünk e gyönyörű vidéken:

mecsek30_04

Ezt követően – szőlőcukortól új energiára kapva – lefelé haladtunk és útközben Bánáti Bazsarózsát is láttunk! Ez a virág egész Európában csak itt található meg!

mecsek30_05

A P+-ig bandukoltunk meredeken lefelé, ahonnan igazán kellemes, enyhén lejtő szakasz következett.

mecsek30_06

A Skóciai Szent Margit tanösvényen tettük meg a következő km-eket a Szép Ilonka kilátóig. Ezen a tájon már érzékelhető volt az elmúlt napok esőzésének hatása. Sőt, szemerkélni is kezdett, aminek annyira nem örültünk, mert azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy megismétlődik a tegnapi vihar. Kis lélekemelő sütivel búcsúztunk a 3. EP-től (ahol Zsömlével ismételten találkoztunk ;))

mecsek30_07

Lefelé Réka völgybe volt már sár bőven, szegény Gabi csúszkált is rendesen. Közben egyre jobban rákezdett az eső, de seggrecsüccs nélkül megérkeztünk a völgybe. Nem sokat mehettünk azonban szintben, mert hamar el kellett kanyarodnunk északra, felfelé egy sáros, középmeredek, keskeny ösvényen. Itt már nem volt elég a két bot, én is vigyáztam hátulról, hogy Kedvesemnek csak a cipője legyen sáros 🙂

Monoton kapaszkodást követően felküzdöttük magunkat egy vadászlakig, ahol elfogyaztottunk egy hagymás pogácsát. Azt gondoltuk, hogy az innen Óbányáig tartó lejtő majd egy kis felüdülés lesz. Annyiban az volt, hogy az eső alábhagyott, de a másfél sávos traktorúton akkora sár volt, ami már a zselici túrákra emlékeztetett. Volt is néhány esésveszélyes pont, de megúsztuk őket 🙂 Mire a faluba beértünk, már a nap is kisütött 😉

A pontnál finom házi sütit foghattunk magunknak, sőt még Lórinak is kikuncsorogtunk egyet, amit ő nagy kegyesen nekünk adott 😛

Innentől a hagyományos, Óbánya-Kisújbánya szakasz következett a patak mentén, Csepegő sziklával, kis (most éppen leeresztett) tavakkal. Gabinak ez volt a holtpont rész, de nekem is kissé monotonra sikeredett.

Valahogy mégis hamar átértünk Kúb-ra, ami szerintem sokkal kevésbé barátságos falu, mint Ób, meg egy kicsit magába zárkózó. Nem úgy, mint a nénik a pontnál, akik oltári barátságosan fogadtak minket 🙂 Ráadásul házi diós süti is volt!

Középrövid, műutas emelkedő után értünk fel a cigány-hegyi elágazáshoz, ahol az 50-es táv elágazott, mi pedig kihagytuk a hegyet a megújult kilátóval.

mecsek30_08

Innentől egy kellemes (és Istennek hála napsütéses! :)) sétálós rész jött, csak szegény Gabim kezdett elfáradni. Viszont a táj szemet gyönyörködtető:

mecsek30_09

mecsek30_10

Megérkezvén a Szederindás kúthoz, megkaptuk a várva várt csokit! 🙂 (Rumos-kakaós meg kókuszos szeleteket választottunk és feleztünk.) Az ezutáni japán (fehér alapon piros kör) szakasz eléggé idegőrlővé vált egy (rövid) idő után: patakmedret kerülgetett az ösvény, és 10-20 méterenként át is kellett kelni rajta. Az elején még élvezetes volt, de utána már inkább nyüglődős. Ráadásul Kedvesem egy helyen rosszul lépett a patakban fekvő köveken, ami után nagyon nehezen tudott bicegni egy darabig.

A 2,3 km már lassan 5-nek tűnt, mire kiértünk a magyaregregyi műútra. Innen az utolsó szakasz következett egy kemény emelkedővel, amit egész könnyen teljesítettünk. A térdfájás viszont nem akart enyhülni. Egy kedves túratárs (ezúton is köszönet a zöld pólós, szőke lánynak a gyógyszerért! :)) fájdalomcsillapítója viszont enyhülést nyújtott a Szöge hegyre vezető úton.

A fennmaradó 3-4 km szép vidéken vezetett át, bár a legvégén már inkább be akartunk csak érni, mintsem a környezetet figyeltük. Pedig az is szép volt:

mecsek30_11

Beérni nagy megkönnyebbülés volt és büszkeség, hogy ismét megcsináltuk 🙂 Átvettük az emléklapot, feltettük a megérdemelt kitűzőt, majd lezöttyentünk az egyik padra bodzaszörpöt inni és lekváros kenyeret enni. (Közben Sziszi kutyával is összebarátkoztunk :))

Utólagos értékelésem a szervezésről: 5/5! Az útvonal szép helyeken vezetett, a leírás teljesen követhető volt, a szalagok ott voltak minden kétséges helyen, az ellátmány ízletes és elegendő, szerintem minden elsőrangú volt. Köszönet a szervezőknek a kiváló munkáért!

mecsek30_12

A pihenő után elhajtottunk a lányokért Kárászra (ők a 15-ön voltak ugye, és utána Zsuzsával kimentek hozzá, megnézni a házukat).

Gyönyörű vidék ez a Keleti Mecsek! Jó érzés volt élvezni még egyszer az általa nyújtott hangulatot, túraélményt.