Mar Aucklandben

Na, sikerult idekoltoznunk. Nem volt egyszeru (szombat pakolas+takaritas /nem is sikerult teljesen igy, hogy a nagyjat a vegere hagytuk/, ejszaka egy bazi nagy utanfutoval 700 km-nyi vezetes, vasarnap kipakolas illetve kalandos beallas a keskeny autobejaron, hetfon az utanfuto visszavitele), de hetfon szep ido volt, elveztem nagyon, hogy 22 fok volt bent a hazban! Es este a 16-17 fok mar kellemesen enyhenek tunt a korabbiakhoz kepest. Rebi szerint Wainuiban hidegebb volt bent, mint 10 fok, mert latszott a leheletunk. En ezt tulzasnak tartottam, de mivel ami a 15 fokot meghaladta, mar nem is tunt hidegnek, ugy velem megis igaza lehetett, es anno a furdobe/konyhaba kijarni bizony nemcsak szubjektiven tunt baromi hidegnek, hanem tenylegesen is.

Most intezzuk a telefont meg a netet, amint ez megvan, ujraindul talan a blogolas is, mert van mirol irnom rendesen (bonyodalmak az elozo hazzal, a kellemes ujdonsagok, egyeb kalandok, munkahely, stb.)! Addig is koszonom a turelmeteket.

Szoval nem vesztunk el, jol vagyunk, csak suruek a napjaim. De nagyon am! 🙂

Téliesítünk, olcsósítunk – valóra vált

2010 április 26-án járt le az albérleti szerződésünk. Nagyon gondolkodtunk rajta, hogy továbbköltözünk, egyrészt mert a főbérlőnk eddig jobbára ígérgetett, nem cselekedett, valamint kissé messze lakunk a várostól, az aucklandi opció miatt viszont meg kellett várnunk, milyen lehetőségek adódnak az odaköltözésre, de ezeket már tudjátok. A lényeg, hogy ugye “április, óh, április, minden csínyre friss!” (aki gugli nélkül megírja nekem, ki eme sor(ok) szerzője, apró ajándékban is részesülhet :P)* tehát az albérleti megállapodás újra megköttetett, de most már jelentős kedvezményekkel, jobb lett és olcsóbb:

  • lesz heatpump (illetve már van, kiszállították – először a főbérlő címére az okosok), holnap be is szerelik, jó nagy teljesítményű (8,5kw fűtésnél), egészen pontosan Fujitsu ASTA24L
  • a heti lakbér $400 helyett $350 múlt hétfőtől, ami azért jóval barátságosabb és reálisabb (megnéztünk néhány házat a hétvégén élőben is, trademe-n pedig még többet, az eredményt megbeszéltem a landlord-dal, aki ennek kapcsán jobb belátásra tért – meg persze nem akarta a macerát, hogy újabb lakókat keressen és üresen álljon egy darabig a ház, úgyhogy viszonylag könnyen megegyeztünk
  • ez lehetővé teszi (na jó, nem lehetővé, de ehhez kötöttem), hogy netszolgáltatót is váltsunk, és a Telecomos BigTime felé kacsintgatunk, amit Balázs elégedettsége számunkra is vonzóvá tesz. Ehhez telefon is járul, meg nincs forgalomkorlát. Csak sebesség, de ha minden igaz leginkább a torrentek jönnek lassan napközben. Ezzel meg ki tudok egyezni. Próbáltam a neten is utánajárni ki mennyire elégedett vele. Természetesen nagyon vegyes a kép, egy “érdekes”/értelmes fórumhozzászólást azonban hadd emeljek ki, bizonyítandó, hogy a régen elhíresült mikró használati utasításban foglalt “A macskáját ne szárítsa a mikrohullámú sütőben fürdés után” felszólítás értelmi szintje korántsem idejétmúlt. Sajnos.
    • “I’m also telecom now * big mistake * I got sold on the idea with wireless router – plus big time. Both have failed Hard. I also have a disabled person in the house. Which is the reason for moving wireless. How ever Telecom’s agent. Didn’t think to ask, if my computer was HAD wireless or was compatible. Felt Kinda ripped of there… AGAIN. After moving from ORCON. where I had good speed, Good Service, and nice ping. Telecom has failed to deliver all of the above. I still have lots of extra cords around.. That I wonted out of the way. im now stuck with telecoms contract. If I had my chance i wish I had stayed At ORCON today… PS thanks for doing me over TELECOM.” – ameddig él, itt van online is
    • Magyarul összefoglalva: mikor erre a csomagra váltottam, a hülye telekom nem értesített, hogy a wireless modemhez olyan számítógép kell, ami alkalmas wirelessre. Azt is közölniük kellett vajon az illetővel, hogy számítógép (vagy valami hasonló) is kellhet a nethez?

Szóval ezek a hírek, jön a hideg, bent meg talán a meleg. Itt az északi sziget déli csücskén bizony reggelente nagyokat harap belénk közvetlenül felkelés után. A kutyát is úgy kell beröffenteni, hogy észretérjen (de legalábbis 20 perccel később kel csak fel, mint én)!

——————————————————————————————————

Apróbetűs rész: a játékban nem vehetnek részt családtagok, ismerősök, honfitársak, ismerősök honfitársai, honfitársak ismerősei, rokonok honfitársai… (asszem a lényeget lefedtem és bízom benne hogy bebiztosítottam magam 😛 Elmehetnék apróbetűsrész-írónak is!?)
Erről jut eszembe egy tábla Óbányán (a Mecsek szívében), ami egy behajtani tilos kresztábla, a következő aláírással: “Kivéve utcában lakók” – unokatesóm Jenő állapította meg, hogy akkor bizony ő behajthatna, mert utcában lakik. Nem tudom, hogy milyen alapon különböztetik meg hátrányosan a körúton, téren, sugárúton, illetve egyéb hasonló helyeken lakókat, de nem szép dolog :o)

Most akkor hová is a télre?

Régen került szóba itt az a téma, hogy költözni vagy nem költözni… illetve ez nemcsak egy téma, hanem kérdés is. Méghozzá ez volt A KÉRDÉS (még akkor is, ha az előző fél/tagmondat végén a ? helyett tripla pontocska van, de szerintem kevesebb szóval magyarabb és érthetőbb lett volna, de továbbra sem szeretném a kedves olvasótábort abba a hamis hitbe ringatni, hogy nekem kivan mind a sok kerekem – a fene tudja van-e szabvány kerékszám egy vonatra/mozdonyra, de eddigi tudásom alapján nincs, úgyhogy abba is hagyom ezt a gondolatmenetet /aki eme utolsó tagmondatnál nem sóhajtott fel elhalóan, hogy végre, az mindenképp írjon nekem ide, hadd nyugodjak meg, hogy van akivel egy húron pendülünk!), ami sokáig foglalkoztatott bennünket.

Gyengébb idegzetűek inkább itt kezdjék csak olvasni! 🙂

Szóval sokáig a bizonytalanság súlytalan terében lebegtünk azt illetően hogy a telet hol töltjük. Persze a célország azért fixen megvolt, még a sziget is, ám annak két, földrajzilag majdnem ellentétes pontja állt ádáz küzdelemben azért, hogy életteret biztosíthasson nekünk. Kérdezem az aucklandi közvetítő kollégát, hogy érezhető volt-e ott is ez az említett küzdelem, vagy az ádázság pusztán Wainuiomata-ra korlátozódott?

Háttér

A nagyváros és főváros közötti dilemma végül Mátyás királyosan dőlt el, amolyan megyünk is meg nem is eredménnyel. A háttér egy picit összefoglalva:

  • 2009. október 5-én kezdtem a Datacom Wellingtonnál dolgozni
  • a család október 26-án érkezett meg
  • 2010 januárjában addigi főnököm Clive (akinek részben a munkahelyet is köszönhetem, illetve a lendületes munkatempót, ígéretes projekteket szintúgy) munkahelyet váltott
  • a nyári meleg 2010 februárjában érkezett meg egy rövid látogatásra
  • elfeledett SQL harcosként tengetem napjaimat az irodában, a nagy szabadságot okosan kihasználva letudtam a már említett két vizsgát, illetve további okosságokkal tömöm a fejem
  • az előbb vázolt szakmai és időjárási (amivel a házunk hidegsége is összefügg és a kinti hideg valamint a benti még hidegebb összejátszása igencsak kellemetlen hatással van mind a hőérzetünkre, mind a hangulatunkra) okok ahhoz vezettek, hogy másfelé is nézelődjek.

Jelenleg Work Permittel rendelkezünk, ráadásul az enyém zárt, csak ehhez a céghez érvényes, tehát elsőként a cégen belüli áthelyezés jöhetett szóba. Nosza, bele is vágtam, megkérdeztem az aucklandi BI fickót, Darrylt (akivel néhányszor találkoztam itt Wellingtonban személyesen is, ami után azért mégiscsak más emailt írni neki), kell-e nekik új fejlesztő. Vagyis nem új, hanem tapasztalt 🙂

Március elején megpendítettem a jelenlegi helyen is, hogy kacsintgatok a nagyváros felé, ha nem indulnak itt be a dolgok (jelzem, azóta sem nagyon tették, csak egy kicsit az őrláng döngicsél), ami jól is jött, mert Darryl főnöke rákérdezett, hogy egyeztethet-e az itteni főnökömmel. Nyugodt szívvel rávágtam, hogy persze, tud róla.

Gondolkodtak, gondolkodtak, a határidő április 16 volt, 10 nappal a bérlési szerződés lejárata előtt. 15-én kaptam meg a választ:

“Yes, we are interested, and will certainly like to make an offer to you when the time is right. … If you are willing and able to wait three months, we may well be in a position to confirm a transfer.”

Magyarán szólva érdekli őket a dolog, csak még nem állnak készen rá, nem indultak be a projektek.

Persze sok benne a talán, de az inkább az időbeliségre vonatkozik. A derűlátást nem adom fel! 🙂 Köszönő levelemre még egy rövidke választ kaptam: “I think we know enough to want you here in good time :-)” (Kb: Azt hiszem eleget tudunk ahhoz, hogy a megfelelő időben a mi csapatunkban akarjunk látni.)

Nem voltam csalódott, Gabi ugyan nagyon szívesen költözött volna már most, de én nagyon örülök annak, hogy menni fog ez, mégha később is.

Ház ügyek

No, akkor a telet itt töltjük. Alapból költöztünk volna itt a környéken is, de egyrészt nem nagyon találtunk komolyan szóba jöhető házat az általunk megfizethető kategóriában (szombaton kíváncsiságból megnéztünk egy $550-est, ami tényleg jó volt, de nem ért volna annyit, mégha kényelmesen ki tudjuk fizetni, akkor sem). Ezenkívül most már szinte biztos, hogy heatpump áll a házhoz, a szigetelés letárgyalása folyamatban. Függ az ártól is, meghogy mennyi időre hosszabbítunk. Terveink szerint a tágan vett telet töltjük itt (remélem tényleg így lesz, és csak a TÁGAN értelmezett tél tart mondjuk szeptember végéig, az enyhülés pedig hamarabb jön), ami 4.5-5 hónapot jelent.

A március-április eddig kellemes volt, néhány hidegebb napot leszámítva egész jól elvagyunk a házban, mert a konyhába a laposabb szögben eső napsütés immáron kellemesen behatol. Éjszakára meg az elektromos lepedő segítségét időnként igénybevesszük.

Nem mondom, hogy szerintem tutira kellemes lesz, de át fogjuk vészelni, aztán a tavaszt már talán Aucklandben tölthetjük, ahol enyhébb klímára számíthatunk, de ez még a jövő zenéje.

Nem hiszem azt, hogy ott fenékig tejfel az élet (az amúgy sem kedvez az ember pocakjának), de a kitelepülés előtti tervekben szerepelt, hogy viszonylag hamar szeretnénk több lakóhelyet is kipróbálni, hogy az alapján tudjuk eldönteni, hol telepedjünk le hosszabb időre. Persze úgy véltem, az első fázis hosszabb lesz, de az ember alkalmazkodjon a körülményekhez. Ha nem tetszik és van nagyobb reménnyel kecsegtető lehetőség, nosza rajta!

Barni otthon!

2010. Március 19-én, egy borongós-napsütéses új-zélandi napon útra keltünk, hogy elhozzuk Barnikát a 30 napja otthonául szolgáló karanténból. Délben érkeztünk meg a Levin határában álló Shadolans-be, ahol lerendezve a papírmunkát (és észrevéve, hogy a kutyáknak hátul szebb helyük van, mint a tulajdonosok háza elöl, az SH1 mellett), bepakolva Barni utazóketrecét kihozhattuk őkelmét a szépnek szép, de azért mégis börtönből.

Bezsuppoltuk a kocsiba – természetesen nem én vezettem, hogy ülhessen előttem a lábaimnál –, aztán irány Levin maga. Vettünk 3 pizzát (a kolbászosnak a 6/8-át Barni kapta meg), majd teperés Hokio Beachre. Nem volt igazi fürdőidő a napsütés hiánya és a külső hőmérséklet barátságtalansága miatt, de azért evés után úgy hárman úgy gondoltuk, bemegyünk. Illetve csak Rebi meg én gondoltuk úgy, Barnika ekkor még nem töprengett ezt illetően.

Előrecsörtettünk a hullámok nyaldosta, homokos parthoz, ahol én kellemes meglepetésként vettem tudomásul, hogy nem is olyan vészes a víz hidegsége, mint amennyire gondoltam. (Sajnos nem sikerült wetsuit-ot venni ma délelőtt, ezt csak szombaton pótoltuk.) Be is rongyoltunk, Barninak nagyon furcsa volt ekkora víztömeget látni. A patakokat szereti, de ez azért egy kicsit más 🙂

Pláne amikor bementünk a térdig érő vízbe, és jött az első hullám, ami annyira megemelte őt, hogy már úsznia kellett. Na akkor a kis beszarikám tepert kifelé, de utána jött vissza, mert azt hitte, hogy mi is bajban vagyunk, és meg kell minket menteni! Amúgy egész jól ment neki az úszás, de azt nem állítom, hogy felhőtlenül élvezte (és nemcsak a felhők miatt). Az már sokkal jobban tetszett neki, amikor szaladgáltam vele a part mentén a néhány centis vízben.

A homokdombokra mászást és a portapicskolást is nagy örömmel próbálgatta. Nem maradtunk most sokat, de egy kis fürdés jólesett. A hullámok a Hokiotól megszokott formájukat hozták, nem kíméltek minket.

Hazafelé kicsit álmosító utunk volt, de szerencsére a végén a napocska orcáját is megpillanthattuk, ami az ember kedvét mindig jobbá tudja varázsolni!

Otthon össze-vissza szaglászott Barni, barátkozott a hellyel, az udvar is tetszett neki, és nem vesztette el a karanténban a szobatisztaságát, ami félig-meddig az udvarra is kiterjed, mert a nagydolgát azóta is csak séta közben végzi. Sőt, közel egy hét elteltével egyre kevesebbet van kint, mindig ott szeret tartózkodni, ahol mi is vagyunk.

A hízelkedős, bamba és repesve örülve üdvözlős formáját is ugyanúgy hozza, mint korábban. Csak nem velünk alszik, mivel ott nincs fotele, úgyhogy inkább Rebihez szokott bekéretőzni, mert ott fekhet az ágyon (radiátor helyett is jó, ami igencsak jól jön a kisasszonynak abban a hideg házban).

A háztól kb. 50 méternyi sétára van egy hosszú-hosszú kutyafuttató, gyakorlatilag egy nagy rét, ami időnként füves úttá szűkül egy patak mentén, oda szoktunk járni minden nap kétszer, imádja kergetni a sirályokat. Meg én is szeretek oda kimenni, friss a levegő, meg öröm nézni ahogyan teljes erőből szalad.

Jó, hogy újra itthon van, velünk. Mindannyiunknak hiányzott, mindannyian hiányoztunk neki. Teljes a kis család.

Maorik a szomszédban

Valahol talán már említettem, hogy az egyik szomszédunk egy maori család, jó sok gyerkőccel. Egészen pontosan 4-gyel (9, 5, 3, 1 évesek).

Múlt héten egyik nap ballagtam haza a buszmegállóból. Ragyogó idő volt, sütött a nap, igazi kinti játékra való. Bence is épp kint motorozott, a szomszéd kertkapujánál bámult befelé, ahogy a gyerekek játszottak épp. Rebi ott állt a mi bejáratunknál, és nagyon törte a fejét, hogy épp mi zajlik 10 méterrel arrébb, illetve hogy vajon mit mondhatnak neki a gyerekek, mert hát ők még számunkra eléggé nehezen érthetően beszélnek.

Nosza rajta, én is megkörnyékeztem a kertkaput, mire odaértem a szomszédasszony is kijött, széles mosollyal üdvözölte Bencét, majd mondta, hogy nyugodtan engedjem be, valószínűleg az ő kölkeinek slagos játékaiból eredő hangzavar vonzotta ide. Gondoltam nem rontom el a kiskölök örömét, kinyitottam neki a kaput, rongyolt is be nagy lendülettel, csak úgy csikorogtak a kerekek (na jó nem, de így keményebben hangzott :))

A szomszédasszony meg mondta, hogy nyugodtan menjek be én is, ha nem akarom egyedül otthagyni, de neki az is jó, és nyugodt lelkiismerettel engedjem bármeddig maradni, most is de a jövőben is. Annyira jószívvel mondta, hogy azóta sem kételkedem benne: őszintén gondolta

Mivel épp akkor értem csak haza, át szerettem volna öltözni, meg pakoltunk is a másnapi hajóútra, gondoltam otthagyom.

Kicsivel később (fél óra?) átnéztem érte, azért az ember gyakorlatlanságában még nem tudja mi az amit illik és mi az ami már túlzott kihasználása a vendégszeretetnek, meg pelus sem volt az emberkén. Az egyik maori aprónép (3 éves, majdnem Bence korosztálya) már megkaparintotta a mocit, Bence meg a játékosdobozt borogatta kifelé.

Kicsit szabadkoztam, hogy remélem nem pisilt be a gyerek mert pelus nélkül volt, de a nő csak mosolygott és körbemutatott a gyerekeire, aztán mondta is, hogy hozzászokott ő már az ilyenekhez, a legkisebb lány 1 éves éppen.

Beszélgettünk még egy negyed órát, aztán felnyaláboltam a saját kölkünket (még jó, hogy szín alapján könnyű megkülönböztetni :D) és a vacsira hivatkozva hazacipeltem.

Persze visított a kismalac meg bömbölt percekig, de aztán végül hamar megnyugodott. Beláthatta, hogy ekkora lendülettel sírni hosszú távon nem kifizetődő.

Szóval számunkra újabb kellemes tapasztalat a helyi őslakossággal, a wellingtoni körzet rossz hírű környékén.

Két keréken át a hegyen…

Másodszorra kényszerülök megírni ezt a bejegyzést, mert sajnos nem online tettem meg első alkalommal, hanem egy saját gépen lévő progiból, ami alapból nem állítja be az auto-mentést (fene az arcát), aztán volt egy áramszünet itt a Datacomnál, és mivel még a szervereknek sincs szünetmentesük, ugrott a virtuális masinám meg azzal együtt minden, amit írtam. De igyekszem pótolni, pedig tényleg jól sikeredett.

Bár a cím bringázásra utal, jóval többmindenről fog szólni a bejegyzés, de nem akartam idióta (na jó ez nem igaz, hosszút nem akartam, az idiótával nincs bajom) címet adni. Ráadásul nem is ezzel a témával fog indulni a történet, de mivel most ma van (ki gondolta volna) én meg most írom a blogot (vagy esetleg ma?) ezért nem esem logikai csapdába, ha elárulom, hogy amikor kikecmeregtem az ágyból a második ébredést követően reggel 7 körül, a napsütést szuperfinom érzékszerveimmel érzékelve rögtön úgy döntöttem, a teraszon reggelizem.

Az elhatározást tett követte: bementem a fürdőszobába – vannak dolgok, amiket nem lehet halogatni még a napsütéses reggeli kedvéért sem –, majd tényleg a dekken fogyasztottam el a fokhagymás-lilahagymás pirítósomat. Közben a napocska sem volt rest, jólesően melengette fiatal csontjaimat.

Az első falat előtt azonban körbejártam a házat, mert alig hittem el, hogy egyetlen felhő sincs az égen. Szó szerint nem láttam egyet sem! Szikrázóan kék volt mindenütt, öröm nézni az ilyet 🙂 Erről eszembe jutott az Aotearoa kifejezés, meg hogy amúgy nem véletlenül hívják ezt a nagy fehér felhő földjének (tudom, hogy hivatalosan nem föld van itt, de ez olyan szépen alliterált), mert látszólag a semmiből is képes néhány tisztességes szürke óriás kerekedni akár percek alatt.

Némi “áthallással” eszembe jutott a vasárnapi Botanic Garden rendezvény is, ahol a nyitó dalt egy helyi Dalos Lajos énekelte, “Christmas time in Aotearoa” címmel. Teljesen olyan volt, mint egy tiroli sramlizene. Viszont a dallama a fejemben maradt, úgyhogy egész reggel ezt énekelgettem, ezzel boldogítottam Gabit is, miután felébredt, sőt még a buszmegállóba menet sem tudtam magam visszafogni.

Ez a rendezvény európai országok kivándorlóinak műsora volt, ahol összesen talán 7 nemzet tagjai mutatták be (ex-)hazájuk énekeit, táncait. Alapvetően karácsonyi témájúakat, de ez sokszor átfordult népzenébe, ami egyáltalán nem volt gond. A magyar csapat először 3 karácsonyi dalt adott elő, majd különféle táncokat mutattak be. Nagyon jólesett nézni őket és magyar zenét hallgatni ilyen módon, még az én gyökerektől mentesebb lelkem is örvendezett. Viszont – hogy mégse hazudtoljam meg önmagamat – az igazi áhítat mégis akkor kerített hatalmába, amikor az ír percek végén egy 10 év körüli lány egyedül szteppelt. Nem tudom pontosan megfogalmazni miért, de akkor gombócot éreztem a torkomban és örömöt a szívemben (még néhány könnyet is a szememben, de ők aztán mégsem akartak kijönni).

A lengyel kontingens zenéje Lagzi Lajcsi és a techno ötvözetére hajazott leginkább, és bár szépen táncoltak, nagyon hosszúra nyúlt a műsor. A svájci-német nyugdíjas együttes sem adta alább, legalább 6 dalt énekeltek, de 2-3 is elég lett volna. Ráadásul rajtuk sem látszott, hogy élvezték volna. A walesiek éneke hasonlóképp nem bizonyult fülbemászónak, de ők legalább láthatóan jól érezték magukat, és ez kellemessé tette a műsorukat. A rendezvényt a svédek zárták, akik a hűvös estében (mindenki már kabátban, dideregve üldögélt) mezítláb meneteltek át a nézőtéren keresztül a színpadra. A dalaikat sajnos nem tudtam igazi odafigyeléssel hallgatni, mert Bence meglógott, én meg utána…

A rendezvény másik maradandó hatása, hogy a Shell Sound helyett inkább Shrill Soundként érzékelt helyszínen huzatot kapott a fülem (én magam már jóval korábban :)) aminek eredményeképp egész hétfőn fájt, kedden-szerdán már jobbára csak zúgott, ma meg mint az indexlámpa: zúg-nemzúg-zúg-nemzúg. Pedig a Volga nincs is közel.

Hogy végre a címadó témakör is képbe kerüljön, elárulom, hogy a koncert napján vettünk Gabinak egy számunkra új, még sohanemlátott, de egyébiránt használt bringát. Én ugye még Aucklandben beszereztem magamnak egy csudajó, kék (lehetne akár csudakék is) versenycangát, ami azóta is oltári jól megy (hosszas halogatás illetve utánajárás után sikerült rájönnöm, hogy a Presta szelepes gumit olyan pumpával is fel lehet fújni, amin semmilyen szelep sincsen, csak maga a csonk), szemfülesebbek képet is láthattak róla a korábbiakban.

Gabi új szerzeménye – itt az ajándékokat szerintem a Jézuska helyett a trademe hozza, mint ahogyan ezt is – kicsit rozsdás meg öregecske, de a fékje szigorúan fog, az asszony szerint a váltója leheletfinoman ámde hatékonyan teszi a dolgát (persze ez lehetne egy borgőzös lehelletű, rummal ötvözött, karib tengeri kalóz pállott kigőzölgése is), az ülése meg nagyon kényelmes számára. Amúgy amolyan összvér fajta, félúton a monti és a versenybringa között. Mivel Gabinak az utóbbi nem a világa, de azért aszfaltúton könnyebb a vékonyabb kerekűt hajtani, inkább ilyet keresgéltünk, mint hegyekre, terepre alkalmas fajtát.

Ezek után már mindketten alkalmasak vagyunk egy-egy kellemes bringatúrára, a többiek közül pedig Rebi alkalmatlan (szándék hiánya illetve az ebben való hajthatatlanság miatt az ő mindenkori – nemlétező – kerékpárja is hajtatatlan marad), Bence meg mivel mindent szeret, ami mozgással jár (legalábbis eddig nem találtam általános kivételt erre), hamar fog csatlakozni hozzánk. Amíg nem sajáton, addig a miénken. Úgyhogy ez volt a következő lépés: bringás gyerekülés.

Ehhez ismét a trédmí segíségét hívtuk és végül tegnap 8 óra után boldog tulajdonosai lettünk egy jó kis ülésnek, amin egy rövid próbakörre elvittem Bencét, de az igazi majd ma következik, ha még délutánra is jó idő lesz (mer’ ugye sohase lehessen tudni a méNZeknél).

Hab a tortán, hogy az előző tulajdonos egy svájci fickó, aki a Munkagyüi Minisztérium kisebbségekkel foglalkozó szervezeténél dolgozik, és sokat tud a bevándorlókat segítő intézkedésekről, jelenlegi lehetőségekről. Ráadásul mondta, hogy ha valami ezzel kapcsolatos kérdésünk van, keressük meg nyugodtan, szívesen segít.

Mazsola (vagy csokidarab, ki-ki amit szeret) a torta tetején lévő habban, hogy egy oltári aranyos border collie juhászkutyája is van, akivel mindkétszer sokat játszottunk (egyszer csak kipróbáltuk a cuccot). Nagyon aranyos, hiányzott is Barnika, mikor erről eszembe jutott, de az ő ügye is folyamatban, még ha kissé lassabban is.

Hazafelé utat illetően úgy döntöttem, hogy bár tudom, hol lakunk, de most át is érzem, milyen odajutni. Ez csak annyit jelent, hogy ki akartam próbálni, emberi erővel mit jelent megmászni azt a gerincet. Az út maga nem hosszú (gugli maps szerint 8,2 km), de az a 2 km-nyi emelkedő, ami kb. 150m szintemelkedést jelent, bizony rendesen kivesz az emberből. Én bevallom őszintén, kijöttem a gyakorlatból (még őszintébben: sosem voltam benne, mert ennyit felfelé nem szoktam bringázni), úgyhogy hamar tolásra kényszerültem. Most már tudom, hogy amit az ember kocsival vagy busszal simán teljesít, és fel sem tűnik neki, de mégis nagyon kemény tud lenni néhány kilométer is.

De azért megérte, az ember gyalogosan vagy esetleg saját erőből hajtott járgánnyal ismeri meg csak igazán az utakat. Nekem most sikerült 🙂 Lefelé meg már ment a bringa mint a huzat, szerintem az 50-60 simán megvolt a meredekebb részeken.

A sík terepen még fenntartottam a 30-as átlagot, de azért jólesett hazaérni. A kölköt is beültettük, csak a pár perces próba után üvöltött, mert nem akart kiszállni. En viszont nem voltam hajlando meg vinni, mert botor módon torokfájós időszak végén vállaltam be ezt a huzatos bringázást, úgyhogy elfogott a nyűgösség, de igazából megérte!

Nagyon örülök, hogy teljesültek a két kereket illető vágyaim, és hétvégén már mehetünk is Orongorongo felé bringával, ha nem is mind a 4-en, de hárman simán.

Rebi suliban

Mint arról volt szó 2-vel korábban, sikerült megszereznünk Rebinek a diákvízumot, úgyhogy járhat suliba. A sulival is megbeszéltem, hogy hétfőn benézhetünk, ez sikerült is.

Első meglepetés: Charlie Lee-vel beszéltem meg emailben a dolgokat (az aláírásában szerepelt a Dean /dékán/ szócska). Név és előzetes elképzelés alapján egy ázsiai, öltönyös (vagy valami hasonló) fickóra számítottunk. Ehelyett egy fehér, fameros-tornacipős nő/csaj fogadott minket!

Nagyon segítőkésznek és rokonszenvesnek bizonyult, sikerült megoldani, hogy Rebi a maradék 2hét és 2napos időszakot az egyik 9. osztályban tölthesse. Legalább lesz egy kis próbaideje, mikor február 2-án élesben kezdi majd a 9.-et. (Magyarországon még a 6.-at fejezte be, úgyhogy most jól előrelépett időben).

Bemutattak minket a jelenlegi 9.-es dékánnak meg annak is, aki jövőre lesz. Utóbbi nagyon rokonszenves fickó volt, előbbi pedig megkérdezte Rebitől, hogy “How is your English?” /kb. Hogy megy az angol?/ Rebi meg csak nézett rám, hogy mit akar ez most, ami egyfelől a legtalálóbb válasz volt a kérdésre 🙂

Mire minden papírmunkát sikerült lerendezni (nem volt sok, csak kicsit készületlen volt Charlie, érzésem szerint), kb. f10 felé járt az idő. 10-kor nyitott az egyenruha bolt, azt én már nem vártam meg, a lányokra (meg Bencére) hagytam, helyette irány dolgozni.

Sikerült is megvenniük majdnem mindent (amit muszáj volt erre a 2 hétre), és nem volt olcsó, ráadásul minőségben sem az igazi, de legalább tankönyvekre nem nagyon kell költeni. A kötelező “adomány”-ról még nem esett szó, gondolom majd amikor már rendesen kezd.

Az viszont biztos, hogy maradunk Wainuiomataban, ha már ennyit ráköltöttünk a sulira 🙂

A suli jól néz ki, rendezett, hangulatos. Nincs egy emeletes épület sem, földszintes házak vannak szerteszórva egy elég nagy területen.

Az első nap le is zárult nagyjából ennyivel.

————————————————-

Kedden a kisasszony már rendesen, 8:40-re mehetett, új ruhában, suliviseletben. Én ugye nem kísértem el, mert már 8 előtt indulnom kellett, hogy elérjem a különleges buszjáratot.

Gabi ma még elvitte kocsival, hogy együtt találják meg Charliet, aki megmutatja az osztályát. Rögtön jóban is lett két lánnyal is (Wendy-vel, akinek nevét wellingtoni egyszerűséggel csak Vindinek mondják, ami akár utalhatna is a helyi szélre, de szerintem nem meg Tony-val, aki ilyen névvel szintén lány, de Charlie után ezen már nem lepődtünk meg). Az év vége felé már nem nagyon tanultak (majd meglátjuk fognak-e jövőre), szóval Rebi jól érezte magát. Sokmindent nem értett meg élőszóból (amit nem is csodálok, ahogy itt a diákok beszélnek, azt nehéz is), de akkor átfogalmazták, leírták papírra, szóval lelkesen próbáltak dűlőre jutni vele.

Szerintem hamar bele fog jönni, és ami nagyon fontos és külön örülünk neki, hogy élvezte az első igazi napját. Remélem ez meg is marad, ha nem is minden napra, de általánosságban.

Messzire kellett eljönnie a kisasszonynak, hogy élvezze a sulit, de ha tényleg így lesz, akkor neki is igazán megérte.