Bence keményen komolyra veszi a figurát

Vagy komolyan keményre? Az alábbi videó “gyökerei” Bence első koncertjének (mint látogató persze) idejébe nyúlnak vissza. 2007. Június 16-a, Miskolc, Jégcsarnok.

Hogy Bence mikor született? 2007 Októberében, de magoncként már ott élvezte ezt az egyedi zenét, most pedig újra felfedezte. A cím és a szójáték nem ördöngősség, de hogy melyik való előbbre benne a komoly vagy a kemény, azt beszélje meg egymással a tyúk meg a tojás.

Nekünk pedig itt van az eredménye Bence egyéni koreográfiájával 🙂 Néhol még finomításra szorul, ezt elismerem, de a lelkesedése és buzgalma értékelendő!

Zeneipari lemaradás

2011 (európai) tavaszán megjelent egy album, aminek kapcsán elhatároztam, hogy ha tetszik, akkor megveszem a digitális verziót (nem nagyon veszek már CD-t, mert egyrészt felesleges anyagpazarlásnak tartom a magam részéről, a borítót úgysem nézegetem túl sokat, a zenét magát meg nem hiszem hogy magáról a lemezről hallgatnám, macerásabb mint átrakni mp3-ba és egybetenni a gyűjteményemmel).

A fő indok a megvétel mellett az volt, hogy szerettem volna az eggyüttes munkáját honorálni, szóval a leginkább annak örültem volna ha közvetlenül tőlük tudom megrendelni/letölteni, nem főképp a kiadókat, kereskedőket, egyéb közbenső láncszemeket szerettem volna gazdagítani.

No, a kiadás hetén (talán még előbb is mint a hivatalos dátum :)) már fent volt a fő online tárhelyeken az album, meg youtube-on is lehetett hallgatni belőle bőven. Ezt meg is tettem, néhány hallgatás után eldőlt hogy valóban hozta a szintet amit szerettem volna tőle, úgyhogy eljött az ideje pénzre váltani a fogadalmamat.

No igen, beismerem a kettő között eltelt némi idő, mert azért nem ez volt a legnagyobb fontossággal bíró feladat a mindennapjaim során, de azért rajta voltam a témán.

1. A kiadó oldala ugyan listázott egy “digital version”-t, amit elvileg le lehet tölteni, de a linkre kattintva csak a hagyományos, anyagiasult változat jött be, sehol egy megveszem és letöltöm jellegű gombocska. Gondoltam majd vissza-visszanézek.

2. Amazonon is felleltem, az ára ($10 USD) is megfelelő volt, de valamiért mindig halogattam a megvételét.

3. Találtam egy ukrán mp3 áruházat, ahol kb. $1-ért le lehetett volna szedni, de nem voltam meggyőződve róla hogy ez teljesen legális. Itt ugye a különböző nemzeti jogrendszerek nemzetközileg leszabályozatlan összekavarodása is szerepet játszik. Ukrajnában nem érvényesek bizonyos szabályok, amik miatt ott legálisan leszedheti bárki az adott albumot, de pl. én magyar állampolgárként vagy új-zélandi lakosként nem feltétlenül. No, aztán nem ez akadályozott meg, hanem az, hogy jó eséllyel abból az 1 dolcsiból sem sok jutott volna az együttesnek. Pedig még írtam is nekik közvetlenül egy emailt, hogy tudnak-e arról, hogy ott $1 az ára az albumnak. Nem kaptam választ.

4. A kiadó “digital version” linkje még mindig hibás, vagy valójában nem létezik a dolog.

5. Megelégelvén a kaotikus viszonyokat rákattintottam az Amazonon a megvételre. Eredmény: az mp3 szekció csak amerikai felhasználók számára elérhető, én nem tudom megvenni NZ ip-ről. Puff neki. iTunes-on pl. ilyen probléma nincs, csak az adott album nincs a kínálatban.

6. Téma jegelve.

7. Múlt héten találtam egy másik online zeneboltot, meg is van amit keresek, majdnem meg is vettem, de aztán az alábbi különbségek más megvilágításba helyezték a dolgokat:

  • $8.99 USD ($11.8 NZD)
  • $9.99 EUR ($17.5 NZD)
  • £7.99 GBP ($16.4 NZD)
  • $18.99 NZD

Tehát ugyanaz a digitálisan letölthető album itt, Új-Zélandon másfélszeresébe kerül, mint az USA-ban, de még a nyugat-európai árfekvésnél is feljebb árazták (ugyan Svédországban még drágább, de az szerintem külön kategória). Holott tippem szerint a kapcsolódó költségek nem magasabbak, simán lehet hogy ugyanazt a szerverparkot használják, ugyanazok az emberek tartják karban és a support/ügyfélszolgálat, stb. is ugyanaz. Ennek tükrében nem értem a különbséget.

Nosza, emailben hamar meg is kérdeztem, de a válasz inkább csak blabla volt, nem konkrét.

“The pricing varies in territories according to how the labels sell content to us, the publishing rates in that territory and other variables.
We do at any point attempt to offer our customers downloads for the best price we can get with relation to the above factors. Our prices are checked and updated where appropriate on a daily basis to ensure they are at the lowest possible range.”

Itt le is zárult. Megpróbáltam az USA webboltjukból megvenni, de az csak ottani felhasználóknak lehet, ingyenes proxy-ról viszont nem tudtam vásárolni, legfeljebb a bejelentkezés utáni képernyőig jutottam.

Jelenleg itt tart a dolog.

—————————————-

Én őszintén nem értem, hogy miért ez a lehatárolás országonként, amikor pl. a M.diafire online tárhelyről simán letölthető az adott album a világ bármely pontján ahol van net. Nem állítom hogy szent vagyok, de ennél az albumnál tényleg igyekeztem tisztességesen eljárni és megvenni. Hogy ez eddig meghiúsult az jócskán köszönhető annak is, hogy a zeneipar mintha még mindig nem is akarná behozni azt a lemaradást amiben az online kalózverziók kapcsán került. Pedig úgy vélem jelen esetben ez viszonylag könnyen áthidalható lett volna. Vagy tényleg ennyire a világ végén élek? 🙂

Az egy dolog hogy hajlandó vagyok fizetni, az pedig egy másik hogy mennyit és mit tartok elfogadhatónak. Nem állítom hogy minden tekintetben helyes az álláspontom, de tartom magam hozzá és ha már piacgazdaság, alkalmazkodjon a szolgáltató a fizetőképes kereslethez 🙂

Szívesen látok hozzászólásokat, érdekel más véleménye is a témában, akár az én álláspontom mellett, akár ellene (természetesen az utóbbiakat azonnal törlöm :-P)

Therion – újra

Azt már pár hete tudom, hogy szeptember 17-én megjelenik az új Therion album, de most végre ráakadtam egy kis ízelítőre: a Nuclear Blast (kiadó) videoklip versenyt hirdet az első dalhoz, így szabadon le lehet tölteni tőlük a Sitra Ahra címadó számot. (Amely természetesen a Youtubera is felkerült valamiképp…)

Gondolom az Olvasók nagy része nemigen hallott a Therionról, szóval dióhéjban annyit, hogy az első (az én szememben máig az egyetlen igazi) szimfonikus/opera metalt játszó zenekar volt a ’90-es évek elején. Na jó, akkor még kissé más stílusban indultak és inkább csak vegyítették valamilyen módon a komolyzenét a meglehetősen pörgős metállal, de azóta nagyon sokat változott a hangzásuk.

Tavalyelőtt a Miskolci Operafesztiválon is részt vettek, méghozzá nagyzenekari kísérettel, amit a szervezők biztosítottak számukra. Ehhez hozzá kell tenni, hogy ez a svéd együttes nem afféle felkapott banda, akik tonnaszámra adják el a CD-ket, noha a saját stílusukon belül meglehetősen elismertek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy dúskálnak a pénzben, és saját keretből nem tudtak volna nagyzenekarral együtt fellépni Miskolcon.

Az a koncert viszont szenzációs volt! Youtube-on lehet részleteket találni belőle, illetve ha valakit komolyabban érdekel, szívesen segítek megismerni őket.

Semmi bajom – már – a Metallicaval, de amit Symphonica Metallica égisz alatt kihoztak, szerintem nem állt össze, a két stílus egyben játszva is nagyon elkülönült az én fülemnek, míg a Therion esetében az én megítélésem szerint remekül kiegészítik ezek egymást. Köszönhető ez annak is, hogy a zeneszerző Christopher Johnsson szerzeménye mindkét, korábban homlokegyenest szembenállónak hitt stílusrész is.

Felfedező kedvű zenei érdeklődőknek nagyon ajánlott 🙂

Két keréken át a hegyen…

Másodszorra kényszerülök megírni ezt a bejegyzést, mert sajnos nem online tettem meg első alkalommal, hanem egy saját gépen lévő progiból, ami alapból nem állítja be az auto-mentést (fene az arcát), aztán volt egy áramszünet itt a Datacomnál, és mivel még a szervereknek sincs szünetmentesük, ugrott a virtuális masinám meg azzal együtt minden, amit írtam. De igyekszem pótolni, pedig tényleg jól sikeredett.

Bár a cím bringázásra utal, jóval többmindenről fog szólni a bejegyzés, de nem akartam idióta (na jó ez nem igaz, hosszút nem akartam, az idiótával nincs bajom) címet adni. Ráadásul nem is ezzel a témával fog indulni a történet, de mivel most ma van (ki gondolta volna) én meg most írom a blogot (vagy esetleg ma?) ezért nem esem logikai csapdába, ha elárulom, hogy amikor kikecmeregtem az ágyból a második ébredést követően reggel 7 körül, a napsütést szuperfinom érzékszerveimmel érzékelve rögtön úgy döntöttem, a teraszon reggelizem.

Az elhatározást tett követte: bementem a fürdőszobába – vannak dolgok, amiket nem lehet halogatni még a napsütéses reggeli kedvéért sem –, majd tényleg a dekken fogyasztottam el a fokhagymás-lilahagymás pirítósomat. Közben a napocska sem volt rest, jólesően melengette fiatal csontjaimat.

Az első falat előtt azonban körbejártam a házat, mert alig hittem el, hogy egyetlen felhő sincs az égen. Szó szerint nem láttam egyet sem! Szikrázóan kék volt mindenütt, öröm nézni az ilyet 🙂 Erről eszembe jutott az Aotearoa kifejezés, meg hogy amúgy nem véletlenül hívják ezt a nagy fehér felhő földjének (tudom, hogy hivatalosan nem föld van itt, de ez olyan szépen alliterált), mert látszólag a semmiből is képes néhány tisztességes szürke óriás kerekedni akár percek alatt.

Némi “áthallással” eszembe jutott a vasárnapi Botanic Garden rendezvény is, ahol a nyitó dalt egy helyi Dalos Lajos énekelte, “Christmas time in Aotearoa” címmel. Teljesen olyan volt, mint egy tiroli sramlizene. Viszont a dallama a fejemben maradt, úgyhogy egész reggel ezt énekelgettem, ezzel boldogítottam Gabit is, miután felébredt, sőt még a buszmegállóba menet sem tudtam magam visszafogni.

Ez a rendezvény európai országok kivándorlóinak műsora volt, ahol összesen talán 7 nemzet tagjai mutatták be (ex-)hazájuk énekeit, táncait. Alapvetően karácsonyi témájúakat, de ez sokszor átfordult népzenébe, ami egyáltalán nem volt gond. A magyar csapat először 3 karácsonyi dalt adott elő, majd különféle táncokat mutattak be. Nagyon jólesett nézni őket és magyar zenét hallgatni ilyen módon, még az én gyökerektől mentesebb lelkem is örvendezett. Viszont – hogy mégse hazudtoljam meg önmagamat – az igazi áhítat mégis akkor kerített hatalmába, amikor az ír percek végén egy 10 év körüli lány egyedül szteppelt. Nem tudom pontosan megfogalmazni miért, de akkor gombócot éreztem a torkomban és örömöt a szívemben (még néhány könnyet is a szememben, de ők aztán mégsem akartak kijönni).

A lengyel kontingens zenéje Lagzi Lajcsi és a techno ötvözetére hajazott leginkább, és bár szépen táncoltak, nagyon hosszúra nyúlt a műsor. A svájci-német nyugdíjas együttes sem adta alább, legalább 6 dalt énekeltek, de 2-3 is elég lett volna. Ráadásul rajtuk sem látszott, hogy élvezték volna. A walesiek éneke hasonlóképp nem bizonyult fülbemászónak, de ők legalább láthatóan jól érezték magukat, és ez kellemessé tette a műsorukat. A rendezvényt a svédek zárták, akik a hűvös estében (mindenki már kabátban, dideregve üldögélt) mezítláb meneteltek át a nézőtéren keresztül a színpadra. A dalaikat sajnos nem tudtam igazi odafigyeléssel hallgatni, mert Bence meglógott, én meg utána…

A rendezvény másik maradandó hatása, hogy a Shell Sound helyett inkább Shrill Soundként érzékelt helyszínen huzatot kapott a fülem (én magam már jóval korábban :)) aminek eredményeképp egész hétfőn fájt, kedden-szerdán már jobbára csak zúgott, ma meg mint az indexlámpa: zúg-nemzúg-zúg-nemzúg. Pedig a Volga nincs is közel.

Hogy végre a címadó témakör is képbe kerüljön, elárulom, hogy a koncert napján vettünk Gabinak egy számunkra új, még sohanemlátott, de egyébiránt használt bringát. Én ugye még Aucklandben beszereztem magamnak egy csudajó, kék (lehetne akár csudakék is) versenycangát, ami azóta is oltári jól megy (hosszas halogatás illetve utánajárás után sikerült rájönnöm, hogy a Presta szelepes gumit olyan pumpával is fel lehet fújni, amin semmilyen szelep sincsen, csak maga a csonk), szemfülesebbek képet is láthattak róla a korábbiakban.

Gabi új szerzeménye – itt az ajándékokat szerintem a Jézuska helyett a trademe hozza, mint ahogyan ezt is – kicsit rozsdás meg öregecske, de a fékje szigorúan fog, az asszony szerint a váltója leheletfinoman ámde hatékonyan teszi a dolgát (persze ez lehetne egy borgőzös lehelletű, rummal ötvözött, karib tengeri kalóz pállott kigőzölgése is), az ülése meg nagyon kényelmes számára. Amúgy amolyan összvér fajta, félúton a monti és a versenybringa között. Mivel Gabinak az utóbbi nem a világa, de azért aszfaltúton könnyebb a vékonyabb kerekűt hajtani, inkább ilyet keresgéltünk, mint hegyekre, terepre alkalmas fajtát.

Ezek után már mindketten alkalmasak vagyunk egy-egy kellemes bringatúrára, a többiek közül pedig Rebi alkalmatlan (szándék hiánya illetve az ebben való hajthatatlanság miatt az ő mindenkori – nemlétező – kerékpárja is hajtatatlan marad), Bence meg mivel mindent szeret, ami mozgással jár (legalábbis eddig nem találtam általános kivételt erre), hamar fog csatlakozni hozzánk. Amíg nem sajáton, addig a miénken. Úgyhogy ez volt a következő lépés: bringás gyerekülés.

Ehhez ismét a trédmí segíségét hívtuk és végül tegnap 8 óra után boldog tulajdonosai lettünk egy jó kis ülésnek, amin egy rövid próbakörre elvittem Bencét, de az igazi majd ma következik, ha még délutánra is jó idő lesz (mer’ ugye sohase lehessen tudni a méNZeknél).

Hab a tortán, hogy az előző tulajdonos egy svájci fickó, aki a Munkagyüi Minisztérium kisebbségekkel foglalkozó szervezeténél dolgozik, és sokat tud a bevándorlókat segítő intézkedésekről, jelenlegi lehetőségekről. Ráadásul mondta, hogy ha valami ezzel kapcsolatos kérdésünk van, keressük meg nyugodtan, szívesen segít.

Mazsola (vagy csokidarab, ki-ki amit szeret) a torta tetején lévő habban, hogy egy oltári aranyos border collie juhászkutyája is van, akivel mindkétszer sokat játszottunk (egyszer csak kipróbáltuk a cuccot). Nagyon aranyos, hiányzott is Barnika, mikor erről eszembe jutott, de az ő ügye is folyamatban, még ha kissé lassabban is.

Hazafelé utat illetően úgy döntöttem, hogy bár tudom, hol lakunk, de most át is érzem, milyen odajutni. Ez csak annyit jelent, hogy ki akartam próbálni, emberi erővel mit jelent megmászni azt a gerincet. Az út maga nem hosszú (gugli maps szerint 8,2 km), de az a 2 km-nyi emelkedő, ami kb. 150m szintemelkedést jelent, bizony rendesen kivesz az emberből. Én bevallom őszintén, kijöttem a gyakorlatból (még őszintébben: sosem voltam benne, mert ennyit felfelé nem szoktam bringázni), úgyhogy hamar tolásra kényszerültem. Most már tudom, hogy amit az ember kocsival vagy busszal simán teljesít, és fel sem tűnik neki, de mégis nagyon kemény tud lenni néhány kilométer is.

De azért megérte, az ember gyalogosan vagy esetleg saját erőből hajtott járgánnyal ismeri meg csak igazán az utakat. Nekem most sikerült 🙂 Lefelé meg már ment a bringa mint a huzat, szerintem az 50-60 simán megvolt a meredekebb részeken.

A sík terepen még fenntartottam a 30-as átlagot, de azért jólesett hazaérni. A kölköt is beültettük, csak a pár perces próba után üvöltött, mert nem akart kiszállni. En viszont nem voltam hajlando meg vinni, mert botor módon torokfájós időszak végén vállaltam be ezt a huzatos bringázást, úgyhogy elfogott a nyűgösség, de igazából megérte!

Nagyon örülök, hogy teljesültek a két kereket illető vágyaim, és hétvégén már mehetünk is Orongorongo felé bringával, ha nem is mind a 4-en, de hárman simán.