Barni otthon!

2010. Március 19-én, egy borongós-napsütéses új-zélandi napon útra keltünk, hogy elhozzuk Barnikát a 30 napja otthonául szolgáló karanténból. Délben érkeztünk meg a Levin határában álló Shadolans-be, ahol lerendezve a papírmunkát (és észrevéve, hogy a kutyáknak hátul szebb helyük van, mint a tulajdonosok háza elöl, az SH1 mellett), bepakolva Barni utazóketrecét kihozhattuk őkelmét a szépnek szép, de azért mégis börtönből.

Bezsuppoltuk a kocsiba – természetesen nem én vezettem, hogy ülhessen előttem a lábaimnál –, aztán irány Levin maga. Vettünk 3 pizzát (a kolbászosnak a 6/8-át Barni kapta meg), majd teperés Hokio Beachre. Nem volt igazi fürdőidő a napsütés hiánya és a külső hőmérséklet barátságtalansága miatt, de azért evés után úgy hárman úgy gondoltuk, bemegyünk. Illetve csak Rebi meg én gondoltuk úgy, Barnika ekkor még nem töprengett ezt illetően.

Előrecsörtettünk a hullámok nyaldosta, homokos parthoz, ahol én kellemes meglepetésként vettem tudomásul, hogy nem is olyan vészes a víz hidegsége, mint amennyire gondoltam. (Sajnos nem sikerült wetsuit-ot venni ma délelőtt, ezt csak szombaton pótoltuk.) Be is rongyoltunk, Barninak nagyon furcsa volt ekkora víztömeget látni. A patakokat szereti, de ez azért egy kicsit más 🙂

Pláne amikor bementünk a térdig érő vízbe, és jött az első hullám, ami annyira megemelte őt, hogy már úsznia kellett. Na akkor a kis beszarikám tepert kifelé, de utána jött vissza, mert azt hitte, hogy mi is bajban vagyunk, és meg kell minket menteni! Amúgy egész jól ment neki az úszás, de azt nem állítom, hogy felhőtlenül élvezte (és nemcsak a felhők miatt). Az már sokkal jobban tetszett neki, amikor szaladgáltam vele a part mentén a néhány centis vízben.

A homokdombokra mászást és a portapicskolást is nagy örömmel próbálgatta. Nem maradtunk most sokat, de egy kis fürdés jólesett. A hullámok a Hokiotól megszokott formájukat hozták, nem kíméltek minket.

Hazafelé kicsit álmosító utunk volt, de szerencsére a végén a napocska orcáját is megpillanthattuk, ami az ember kedvét mindig jobbá tudja varázsolni!

Otthon össze-vissza szaglászott Barni, barátkozott a hellyel, az udvar is tetszett neki, és nem vesztette el a karanténban a szobatisztaságát, ami félig-meddig az udvarra is kiterjed, mert a nagydolgát azóta is csak séta közben végzi. Sőt, közel egy hét elteltével egyre kevesebbet van kint, mindig ott szeret tartózkodni, ahol mi is vagyunk.

A hízelkedős, bamba és repesve örülve üdvözlős formáját is ugyanúgy hozza, mint korábban. Csak nem velünk alszik, mivel ott nincs fotele, úgyhogy inkább Rebihez szokott bekéretőzni, mert ott fekhet az ágyon (radiátor helyett is jó, ami igencsak jól jön a kisasszonynak abban a hideg házban).

A háztól kb. 50 méternyi sétára van egy hosszú-hosszú kutyafuttató, gyakorlatilag egy nagy rét, ami időnként füves úttá szűkül egy patak mentén, oda szoktunk járni minden nap kétszer, imádja kergetni a sirályokat. Meg én is szeretek oda kimenni, friss a levegő, meg öröm nézni ahogyan teljes erőből szalad.

Jó, hogy újra itthon van, velünk. Mindannyiunknak hiányzott, mindannyian hiányoztunk neki. Teljes a kis család.

Reklámok

Levini hétvége

Az előzőt megelőző hétvégét Levin városkában töltöttük el. Tettük ezt azért, hogy Barni közelében legyünk, meg persze Gabi nagyon szeret ide-oda menni, helyeket megnézni, aminek nagyon örülök, mert én időnként hajlandó vagyok el-elülni.

Levin amúgy nem egy komoly hely, kb. 20e fő lakozik itten, de összességében kellemes hely. Elsőre a főutca ugyan nem nyerte meg a tetszésemet, de mivel 10 percen belül találtunk egy nagyon pöpec játszóteret, ahol nemcsak a gyerkőcnépség hanem az egész család jól ellehet, ennek érdekében 2 BBQ is volt, fedett konyha, WC, kutyafuttató és hatalmas füves terület!

image

image

Bence természetesen azonnal belevetette magát a játékba, alig akarta abbahagyni, mikor ebédelni mentünk. Azért a sültkrumpli megnyugtatta, amikor pedig a szállásra értünk, ott is nagyon jól elvolt: felfedezett minden zeg-zugot, ugrált az ágyon, próbálgatta a kiságyát…

image

Eleinte még láttunk rá esélyt, hogy elaludjon, de aztán már nem nagyon. Mindenesetre jól elvolt, úgyhogy Rebi meg én visszalátogattunk még egyszer Barnihoz. Most már nem volt annyira eszetlenke, könnyebben lenyugodott, odaheveredett mellém, én meg élveztem hogy megint van fűtött kispárnám. Csak tartanánk már ott, hogy jöhet haza! De majd az is eljön.

3-kor lejárt a látogatási idő, úgyhogy mi is léptünk. Most már egy picit kevésbé sírt a kis foltos, talán azért sejti, hogy most már lesz itt valami (mégha számára sokára is).

Visszaérve a szállásra Bence ébren fogadott, mindössze egy rövidett szundizott, de nem túlozta el. Mivel mindenki friss volt, visszagurultunk a városka szívébe, egészen pontosan az uszodába (a kinti fürdéshez nem volt elég meleg). Na, itt sem mentünk csődbe a belépő kifizetése után, és bár Levin Aquatic Centre-nek nevezik, azért igazából egyszerű, mezei (jó értelemben) uszoda, kellemes hangulattal. Van egy 25m-es úszómedence, egy kisebbfajta két részre osztva gyerekeknek és totyogóknak, két melegvizes sarokkád (pont az ablakban, sarokban, úgyhogy 5 percig ültem ott a vakító napsütésben, bugyogva a melegvízben :)) és egy jóóóó hosszú csúszda! A Poriruában próbálthoz képes kevésbé meredek, de legalább olyan hosszú és sötét van benne! Méghozzá nagy részén koromsötét!

Magasra is kell felmenni, úgyhogy Bátor Rebi nem is mert követni első alkalommal (amikor én is meglepődve tapasztaltam a sötétet), csak azért mert magas volt. Mi lett volna ha tudja azt is, hogy belül még fény sincs? … Gabit is elcsaltam egyre, de neki annyira nem tetszett meg.

Ezután Rebit is sikerült rábeszélni – természetesen a fényviszonyokról való mély hallgatással – aztán már nehéz volt abbahagyatni vele. Na jó, annyira nem, az én voltam, aki nehezen hagyta abba.

Bence is jól elvolt, csúszások között játszottam vele a kismedencében, ahol egy minicsúszda volt. Ezt először élvezte, aztán nem, aztán megint. Pedig nem is indexlámpa.

image

Zárás után leautóztunk Hokio Beachre, amiről már írtam korábban, úgyhogy nem részletezem ismét, micsoda szuper hely.

Az alkonyat eljövetelét követően beugrottunk a helyi nagybótba hogy vegyünk Barninak másnapra valami rágcsálnivaló, aztán visszamentünk a szállásra, vacsoráztunk egyet az ebédről megmaradt dolgokból, aztán kinéztünk az udvarra, ahol volt egy jó nagy trambulin. Rebivel elugráltunk rajta vagy másfél órát, meg jó nagyot beszélgettünk. Már az éjszaka is elérkezett, mikor bementünk alukálni.

*** — *** —

Egy kellemes éjszakai alvást követően barátságos meleben ébredtünk (ettől mostanság elszoktam), megreggeliztünk, összepakoltunk, kijelentkeztünk, majd irány a tegnap felfedezett játszótér. Ott Gabi és Bence kiszálltak, mi meg ismét Rebivel mentünk Barnit látogatni: nagyon örült nekünk is meg a műanyag csirekcombnak is, csak az alatt az egy óra alatt, amennyit ott voltunk, a nagy részét széjjelrágta. De nagyon örült neki, úgyhogy megérte 🙂

Nekünk is nehéz volt otthagyni őkelmét, ő is sírt, de tényleg egyre kevésbé, mintha tudatosulna, hogy nem marad végleg itt.

Visszaérve a játszótérre Gabival elmentünk savanyú ubiért, illetve sikerült szerválnunk Bencének egy tuti pizsit:

image

aztán megebédeltünk, amely idillt csak duzzogó Rebi kalandja a slusszkulccsal árnyékolt be. De aztán az is megoldódott, a nap is hétágra sütött, úgyhogy irány a tengerpart fürdeni! A hullámlovaglás után pedig indultunk hazafelé, mert azért 100 km nem 5 perc. Már erősen esteledett is, mikorra begördültünk a garázsba eme ragyogóan sikeredett hétvége lezárásakor…

Hokio Beach

Hokio Beach egy kis település (porfészket nem írhatok, mert víz mellett van, ráadásul nagyon szép a környéke, tele zölddel, fákkal, fűvel, tehenekkel) Levintől nyugatra a Tasmán-tenger partján. Igazából véletlenül keveredtünk oda, vagyis rápillantottunk a térképre, és bár a Horowhenua tó közelébb volt, Gabi inkább a tengerpartra szeretett volna kimenni, így hát oda mentünk. Nagyon nem bántuk meg!

A Hokio Beach Road-on autókázva igazi vidéki tájat nézegethettünk a maga zöld bájával. Az útikönyünk alapján a Manawatu Farmlands számomra nagyon hívogató volt egy gyönyörű kép alapján, csak én Palmerston North-hoz kötöttem a dolgot magamban, ott meg egyszer jártam átgurulóban, és nem ragadott meg. Viszont ez a mostani kiruccanás nagyon szép volt!

Egészen ki lehet menni a szürke homokkal borított partra (még akár kocsival is, ami részben hátrány, mert sokan furikáztak ott, ami rontotta kissé az összhatást, de mivel egyszerre 10 embernél többet egyszer sem láttunk, ez a népsűrűség nem volt zavaró).

Mi kétszer látogattuk meg a helyet, szombaton csak úgy felderítésképp, vasárnap pedig már tudatosan fürdésre készülve! (Szombaton még nem úgy öltöztünk, ruhában meg azért nem az igazi, főképp kocsiba ülni utána, Rebinek erről vannak kevésbé kényelmes tapasztalatai, mert ő sosem bírja ki, hogy ne legyen térdig, combig, derékig, … vizes).

Mivel a neten nem találtam róla infót (ilyen is van!?), ezért emlékezetből próbálom felidézni a kis táblán olvasottakat: Hokio Beach apró csillaga a XIX. század első felében ívelt felfelé egy rövid ideig, amikor a postakocsi-útvonal erre vezetett, végig a part mentén. Gondolom ott sokkal gyorsabban tudtak haladni a lovacskák, mint a hepehupás dombokon át. Akkortájt egy fiúiskola is működött a településen, de hogy mit oktattak, azt már nem tudom. Aztán jött a vasparipa kora, és a vasút elhódította az utasokat, fuvarozókat, aminek következtében az 1860-as években a postakocsi állomás bezárt. Szomorú momentum ez, valahogy nosztalgikus visszagondolni egy olyan múltra, amihez semmi közöm nem volt, és amely szinte törvényszerű hogy így alakult, mégis kissé magaménak éreztem a szomorúságot.

A XX: században az említett iskolát újra megnyitották de már más profillal, majd 1983-ban zárt be végleg (kivárhatta volna még a ‘84-et, nemde?). Azóta van néhány ház, szerintem 100 fő alatti a népesség, és még a gugli térképen is homályos a műholdas kép, utcanézetre pedig ne is számítsunk! (Modern korunkban ezen vonások akár hűen is tükrözhetik egy-egy terület jelentőségét, de ez önmagában is megérne egy bő eszmefuttatást, csak nem annyira tőlem.)

A lényeg, hogy mi nagyon jól éreztük magunkat ott. Mióta itt vagyunk NZ-n, többször voltam tengerparton, de Aucklandben tartózkodásom idején a tél miatt nem nagyon tudtam fürdeni, Wellington környékén meg általában nem igazán alkalmas hőmérsékletű ehhez a víz (egyszer próbáltam Days Bay környékén, de kiábrándítóan hideg volt). Ráadásul ott nincs meg ez a végtelenbe nyúló homokos tengerpart, és a hullámok mögött nem a határtalanság, hanem Wellington városa látszik.

Itt viszont embermagas (néhol 2-3-4 embernyi magas) hullámok ostromolják a majdnem sík partot még szép időben is. A szél, noha a parton lévők számára általában csak kellemesen fúj, a vizet alaposan felkorbácsolja, tarajos hullámok habzó áradatával árasztva el a partot.

Ráadásul ha az ember belegázol a bokáig érő részen, ott egyszerre lehet tanúja annak, hogy kifelé is jön a víz meg befelé is, ami nagyon szédítő tud lenni!

Rebivel a vasárnap délutáni hőségben bemerészkedtünk az elsőre hideg, de hamar megszokható tengerbe, hogy kipróbáljuk ezt a nagyon izginek tűnő hullámzást. Az eredmény felülmúlta a várakozásokat! Egyrészt már a nyugalomban térdig érő víz olyan hullámokat produkált, amitől sós lett a szám íze, majd amikor derékig-mellkasig bemerészkedtünk, hatalmas tarajosok és szelídnek tűnő ámde alattomosan elborító hullámok hátán (időnként alattuk) kapálóztunk, úszkáltunk. Azt hiszem az élményt magát nem lehet leírni, aki már tapasztalta, nagyon jól tudja miről van szó 😉

Érdekes, hogy ahol derékig ért alapból a víz, hullámzás esetén simán ellepett. Aztán mikor én még beljebb merészkedtem, ott jöttek az igazán nagyok, amikre felúszva másodpercek alatt 4-5 métert változott az, hogy épp milyen magasan vagyok. Mikor úsztam kifelé, néhány rövid másodpercre elkapott a pánik, úgy éreztem csak tempózok-tempózok, de nem haladok, előttem mögöttem hullám, egyszer fenn egyszer lenn, de mivel a part felé vitt, ez megnyugtató gondolat volt. De azért érdekes érzés tapasztalni, mennyire jelentéktelenek vagyunk egy ekkora víztömeg számára, amely a parttól 30 méterre is játékszerekként dobál minket.

*** ***  ***   ***

Bence sajna vasárnap kissé gyagyásan ébredt, amiből nehezen tért magához, de ahogy a víz felé mutattam, hogy “Gyere Bence, menjünk oda!”, rögtön elindult a másik irányba 🙂 A homokban turkászást élvezte, egy fával meg egy kagylóval jól elvolt, áskálódott.

Gabi meg Rebi be is temettek, miközben hanyatt feküdtem a homokban. Ez kellemes élmény volt, csak mikor a kisember is odakeveredett, alaposan megszórta homokkal a fejemet, még szerencse hogy csukva volt a szemem!

Összesen 3x merészkedtem be a hullámok közé, de biztosan fogunk még menni, ha nem is Hokio Beachre. Elgondoltam, milyen jó lehet, ha valakinek a nyár szinte bármely napján megvan a lehetősége hogy hasonló tengerparthoz jusson 100 km-nyi autózás nélkül. Még ha a hullámok nem is ilyen nagyon, de a víz kellemes hőmérsékletű, már az megéri!

Már kezdett lemenni a napocska, mikor visszafelé indultunk a kocsihoz, néhány homokdűnén átmászva, élvezve a puha, finom homokban csúszkálást…