Hűtő-csevely – Magyarországba kiáltott szó

Néhány hete beszélgettem egy itteni ismerősömmel (akivel úgy érzem jó irányban vagyunk a barátság felé) a Magyarországra látogatás személyes élményeiről. Nekem még nem volt részem ebben, majd egyszer valamikor lesz, ő pedig azt mesélte, hogy saját tapasztalata alapján néhány év ittlét után nehéz azonnal felvenni a fonalat a barátokkal az újra találkozás alkalmával, egyszerűen túl sok idő maradt ki. Ellenben a család – legalábbis ha hozzá és hozzánk hasonlóan heti szinten beszélget velük az ember (pláne videózást is beleértve) – sokkal könnyebben összehangolódik, mert kisebb az információs szakadék. No, ez logikusnak is tűnik, majd ha megtudom, megosztom.

Viszont tegnap hosszú idő óta először beszéltem egy magyar barátommal, akivel azt hiszem 2009 Júliusában találkoztunk és beszéltünk utoljára. Na jó, lehet hogy még 2009-ben egyszer-egyszer felhívtam rövid beszélgetésekre, de gyakorlatilag 2 éve nem cseverésztünk. Emaileket változó intenzitással váltottunk, általában egy-egy hullámdombot jó nagy zuhanás követett gyakoriság tekintetében.

Ahogy elkezdtünk beszélgetni és túljutottunk a néhány perces esetlenkedésen, mert egyikünk sem túl nyerő a “Mi újság?”, “Milyen az élet NZ-n / Mo-on?” jellegű kérdések terjengős megválaszolásában, rátértünk a szerepjátékra és ehhez hasonló témákra, egyszerűen olyan érzés volt, mintha csak tegnap dumáltunk volna hasonlókról, annyira eltűnt mindenféle feszengés. A legkomolyabb különbség a múlthoz képest az aprónép visongása volt (mindketten úgy véltük azóta, hogy érdemes a génállományunkat továbbörökíteni, noha nem vagyok teljesen meggyőződve eme vélekedés igazságtartalmáról ;-)) a vonal túlfelén (nálam csak azért nem mert Bence már aludni tért eddigre…), de a beszélgetés gördülékenyen ment. Már csak egyféleképp mehetett volna még “olajozottabban“, ha együtt sörözgetünk közben valahol (nemcsak térben, hanem időben is), de ennek az áthidalása gyors módszerekkel jelenleg még nem igazán megoldott. Majd a mátrixban…

Jókedvem is lett utána, azóta többször eszembe jutott a jelenség, és nagyon örülök is neki!

Reklámok

Tartalmas és eredményes nap

Ezen a szerdán sem mondtunk csütörtököt, és még a keddnél is jobb volt! Egyrészt szabin voltam (kedden csak otthon), másrészt sokminden intéznivaló/program volt, amik igencsak elvették a nap nagy részét, de megérte. Lássuk sorban:

Felkelést követően Bencével megreggeliztem és talán még rajzfilmet is néztünk, meg egy kicsit ejtőztünk, összeraktuk hogy mi is vár még ránk a nap folyamán. F10 felé Gabival kettesben elkerekeztünk a könyvtárhoz, ahol kinyomtattam néhány űrlapot, amire szükség lesz majd Barni regisztrálásához. Ez itt úgy megy, hogy rátöltök a pénztárnál x összeget az olvasójegyhez tartozó  accountra (Hogy lehetne ezt szépen és frappánsan magyarul? A “felhasználói fiók” valahogy nem fedi le igazán, vagy csak feleslegesen hosszúnak tűnik nekem.), majd bejelentkezem az olvasójegy vonalkódjával egy gépre és elküldöm a nyomtatóra amire szükségem van és már kész is.

Még a gyógyszertárba is átsétáltunk, ahol gond nélkül kiadta nekünk a hölgy azt, amit egy másik múltkor Gabinak nem, illetve akkor szétbontották a három hónapra szóló adagot és csak egyet adtak oda. Most mind a kettőt, ami azért (is) jó, mert nem kell Torbayből visszajönni a gyógyszertárba.

Otthon még kitöltöttem a kutyás papírokat, aztán lassan indulhattunk is.

Irány a North Shore, ahol először egy kiwiananak számító játékot vettünk át egy TradeMe adásvétel befejezéseképp. Ő a Buzzy Bee:

Éppen időben értünk oda érte, a szintén zsúfolt napirenddel rendelkező Danához.

A következő állomás 12:45-kor a browns bay-i Domino pizzéria, ahol már várt a két friss, ropogós pizza. Jóízűen meg is ettük a napos tengerparton üldögélve, még kicsit túl lazán is múlattuk az időt, mert a Long Bay College beiratkozási interjúról a megbeszélt 1:30 helyett 10 percet késve 1:40-kor érkeztünk meg. Szerencsére a hölgy nem vette zokon, meg amúgy is oltári kedves és segítőkész volt! Sokkal inkább mint a Lynfieldes évfolyamfelelős, aki néhány hete a száját húzva csak azért vette fel Rebit, mert abba a körzetbe tartozunk, de közben hangot adott ebbéli nemtetszésének. Na itt teljesen más volt a helyzet. A beszélgetés után Rebinek szinte kedve támadt suliba járni! Nála pedig ez nagy szó!

Egy jó kis információs füzetet is kaptunk, ami alapján kezdem kapisgálni, mi is az itteni NCEA (érettségi+felvételi meg az ehhez vezető út) rendszer lényege. Egy későbbi bejegyzésben be is számolok róla ha van rá érdeklődés! (?)

Aztán mivel szeptember 20-ig már nem hiszem hogy járunk hétköznap a North Shore-on, egyenruhát is begyűjtöttünk a kisasszonynak, ami kicsit apasztotta a költözködésektől amúgy is lapos bukszát. Ezután vissza Browns Baybe, ahol a szép narancssárga VTNZ-nél leműszakiztattam Albertet, mert lejár(t volna) a WOF-ja. Csont nélkül átment egy égőcserével.

Amíg ez zajlott, elintéztem Barni regisztrációját. Ettől kicsit tartottam, mert elvileg minden kutyát, amely elmúlt 3 hónapos regisztrálni kell, Barni meg már egy ideje az országban van de a sok időbeli bizonytalanság meg költözünk-nem költözünk-mikor költözünk dolog miatt eddig halogattam a regisztrálását. No, ilyen esetre létezik büntetés, amit nem kívántam volna magamnak, mert $300. Emellett nem volt papírom az ivartalanítási műtétről, ami kicsit emel a regisztrációs díjon. Illetve emelt volna, mert az útlevelében benne volt, hogy “ivartalanított”, mi pedig melléírtuk hogy de-sexed, meg az oldalon szereplő többi részt is lefordítottuk (fajta meg ilyenek). A hölgy úgy elfogadta, hogy csak na! Nagyon barátságos volt, ráadásul rögtön mellékeltem neki a MAF-tól kapott, már ránézésre is nagyon hivatalos dokumentumokat! Úgyhogy a végén $71 kifezetésével megúsztam, az egész pedig nem vett többet igénybe, mint 5-10 perc! (Szerencsére nekünk nem egy szökés után kellett megtudnunk, hogy van regisztrációs kötelezettség ebekre!)

Mire ez megvolt, lassan eljött a fél 4, amikor is (Vajda) Orsiékkal volt találkozónk a tengerparti játszótéren. Nincsenek egyszerű helyzetben, de azért vidámat beszélgettünk, amiben nem tudtam 100%-osan részt venni, mert sokat kellett Bencére figyelni, de Peti (legkisebb fiuk) sokszor nagyon lelkiismeretesen átvállalta ezt a feladatot és nagyon jól eljátszott Bencével. Kész ovóbácsi! :o) Meg szeret nagyon beszélgetni, úgyhogy sokat dumáltunk, miközben másztam a kisember után fel-le. Remélem legközelebb több alkalmam lesz résztvenni a társalgásban, majd úgy intézzük hogy otthon legyünk, akkor az emberke jobban elvan kevésbé intenzív felügyelettel is.

5 óra felé indultunk haza, mert ekkorra már hűvös szelek fújtak, a cinegemadárhoz hasonlóan pedig csizmánk nem volt, viszont tőle eltérően autónk igen, tehát bepattantunk. Némi esőfelhőn és zuhén átmenve hn 6 tájban érkeztünk haza. Majdnem rögtön indultunk is tovább utánfutót bérelni és TV-szekrényt átvenni.

A fránya Shell kútnál a lusta fiúk nem akarták már kiadni az utánfutót (n7-kor akartuk 2 órára elvinni a 11-ig nyitva tartó benzinkútról), úgyhogy átmentünk a közeli Caltexhez, ahol nem volt gond. Valami ugyan nem volt teljesen jó, mert az index fénye úgymond nem ment át az utánfutóra.

Kb. 40 perc és némi kavargás után eljutottunk a célállomáshoz Manurewaba, ahol némi rutintalan bénázás és szerencsétlen körülmények miatt eltökörésztünk a TV-állvány felpakolásával. Én nem tudok utánfutóval tolatni. Rutinom és kedvem sincs hozzá általában, ráadásul nagyon belülre kellett menni, egy belső telek leghátsó házához. Azért némi lekapcsolás, tolatgatás, forgatás árán sikerült feltenni a szajrét.

Hazafelé viszonylag egyszerűen majdnem teljesen csak a 20-ason kellett menni. Haza is értünk időben, bár az egyik gumipók engedett és a bútor hátsó része már nem a ketrec mentén volt, hanem becsúszkált középre, de hál’Istennek nem dőlt el!

Lekaptunk hárman, visszavittük az utánfutót (még belül a két órán!), visszakaptuk a $20 kauciót (ma jöttem rá, hogy eme szónak is közös gyökere van egy angol szóval!), aztán visszaérve beemeltük az állványt az előszobáig. Dögnehéz, meg a folyosón nem fért volna be a nappaliig, úgyhogy a kerülőt máskorra hagytuk.

Ehelyett egy Jóbarátok rész megnézését választottuk Bence letevése után. Jó nap volt, de azért nem bántuk, hogy vége. Sok teendővel zsúfolt, mozgalmas órák voltak mögöttünk, kellemesen elfáradtunk és jóleső érzéssel tértünk aludni!

Kiwi barát(ok)

English readers please scroll down!

Roy a barátom. Az első a kiwik közül, aki tényleg a barátom.

Hogy miképp ismerkedtünk meg? Egy “faluban” lakunk, bár korántsem vagyunk szomszédok. Roy és Christine (a felesége) Jehova Tanúi, Christine rendszeresen járja a falu utcáit, becsöngetve házakba. Gabihoz is így jutott el. Ő szívesen látta, hiszen bárkivel beszélget itt az ember, nyelvgyakorlásnak tökéletes.

Azt hiszem bennünk magyarokban él valamiféle tiltakozás az ehhez hasonló, ún. házaló vallásügynökökkel szemben, nem feltétlenül alap nélkül. Utóbbit már csak saját tapasztalatból mondom, és természetesen nem tényszerűen, csak véleményként. Magyarhonban elég tolakodóak tudnak lenne, vagy épp a másik véglet, amikor annyira szendék, hogy lesütött szemmel mondanak két szót, átadják az éppen aktuális kiadványt és már mennek is tovább.

Itt nem. Christine az elejétől kezdve barátságosan, közvetlenül és segítőkészen viselkedett, élvezettel próbálgatta a Gabi által zseniális módon ízesített teakölteményeket és jókat beszélgettek felerészben mindenféléről, felerészben a Bibliáról.

Már egy jóideje zajlottak ezek a heti egy-két alkalommal megesett tereferék, amikor szóba került, hogy hátha engem is érdekel a dolog, akkor Christine hétvégén is átnéz, mikor otthon vagyok és Roy (a férje) is elkíséri. Előtte egy séta közben arrafelé vezetett az utunk, aztán benéztünk hogy én is megismerjem őket, de akkor csak Christine volt otthon. Jól elbeszélgettünk hárman is (ráadásul van nekik is jófej kutyájuk, kettő is!), aztán következő alkalommal négyen.

Nehéz ilyen témáról nem anyanyelven társalogni, és mivel nem sokat tudtam az elején Jehova Tanúiról, sem a szervezetről magáról, sem az ezt alkotó egyénekről, eléggé kötetlenre, csapongóra sikeredett a beszélgetés. A kölcsönös rokonszenv azonban rögtön megvolt.

Azóta több-kevesebb rendszerességgel vasárnap délutánonként Roy átjön hozzánk egy vallási beszélgetésre. Egy könyvecske alapján tereljük mederbe az eszmecserét, ami néhol eléggé egyszerű fogalmazásmóddal él, de mivel a lehető legáltalánosabb közönségnek készült, a leegyszerűsítések indoka érthető. Nekem meg úgyis mindenről felmerül egy-egy újabb kérdés, amit aztán felteszek és ezekkel a külön részekkel megy el az idő nagyobbik része.

Nem mondom, hogy mindent elfogadok úgy, ahogy a kiskönyvben (vagy akár a Bibliában) írva vagyon, de igyekszem naivan (értsd: előítélet nélkül) átgondolni mindent, pláne hogy a másik oldalon is ugyanez a helyzet: nem akarjuk agresszívan meggyőzni egymás, ráerőszakolni a másikra egy véleményt, hanem beszélgetünk. Sok közös pontot fedeztünk fel a világnézetünkben és vannak szép számmal eltérőek is. Mivel azonban csak a világnézet különbözik, nem maga a világ, ezért tulajdoképp akkor is ugyanarról beszélünk, csak más módon.

Hogy mi az, ami miatt hiteles számomra itt, Wainuiomatában ez az egész, mikor Magyarországon még szinte élből elvetettem a hasonlókat? Az emberektől, akik mögötte állnak. Számomra nem a Biblia nyújtja a hitelességet, hanem egy picit fordítva: ezen két ember személyisége, segítőkészsége, barátságossága az, ami a legjobban alátámasztja, hogy ha valaki szívvel él Jehova Tanújaként, az bizony nagyon jó ember. Nem vélem úgy, hogy ez az egyedül üdvözítő megoldás, azt azonban ki merem jelenteni, hogy nagyon jófelé visz.

Egyszer-kétszer a vasárnapi templomi alkalomra is ellátogattunk, ahol hallottam néhány nagyon töprengést kiváltó gondolatmenetet, ami miatt megérte, de valahogy mégsem lettünk rendszeres résztvevők. (Először Bence is eljött, csak aztán leesett a székről a nagy mászókázás közepette és bömbölni kezdett, úgyhogy azóta inkább Rebi vigyázott rá otthon.)

Bennem még mindig túl erős az antropozófia iránti rokonszenv, és úgy érzem Rudolf Steiner felé fordulok inkább a jövőben is, de szándékomban áll erre az irányra is rászánni azt a heti néhány órát, amit eddig is.

Az eddigi személyes találkozások, látogatások, beszélgetések egyre gyarapodó számának (és minőségének) köszönhetően egyre jobb barátságban vagyunk velük (Gabi Christine-nel én pedig Roy-jal, pedig ez egy koedukált hitvilág :)), a lányok már moziban is voltak együtt, én meg reggelente kapok egy fuvart Wainuiból Lower Huttba, ami azért is jó, mert olyankor a legmegbízhatatlanabbak a buszok, másrészt ami még jobban esik, hogy tudunk egy negyed órát beszélgetni.

Ezen kívül nagy motoros élményben részesítette karakán utódomat, ahogy az alábbi kép is mutatja (meg utána egy rövid kört egy dirtbike-on ülve is mehetett a kisember):

image 
(Ha jól emlékszem egy 1300 köbcentis járgány!)

Az, hogy vallási, életszemléleti alapokon kezdődtek az eszmecserék, nagyon jó alapot nyújtott ahhoz, hogy kimaradjon egy olyan kezdeti barátkozási szakasz, amelynek során az ember először csak haverkodik, aztán egyre szorosabbá fonódó barátság mellett ejt szót legbelsőbb gondolatairól is (nem érzésekre gondolok most, hanem arra, hogy miképp vélekedik a világról, Istenről, az életről, annak céljáról, stb.) Velem legalábbis ritkán esett meg, hogy pl. a vonaton a kalauzzal ilyen témákról kezdtem volna kapásból cseverészni.

Tehát ilyen gát nem volt, azonnal bármi szóba kerülhetett, és ez egy hatalmas lehetőség volt (amit azóta be is váltottunk), hogy igazi barátság formálódjon. Sokan mondják, hogy a kiwikkel könnyű haverkodni, de felszínesek, nehéz egy bizonyos szinten túljutni. Ez egyrészt szerintem igaz mindenütt (Magyarországon sem egyik pillanatról a másikra szerzi az ember a legjobb barátait), másrészt néhány hónap ismeretség után én mondhatom azt, hogy van egy kiwi, aki igaz barátom.

Most angolul is, hogy azok is el tudják olvasni, akikről szó van 🙂
I know my English in the following paragraphs is far from perfect but I hope that does not have a real effect on its contect. If sg is unclear for my native English readers just ask 🙂

Roy is my friend. First of the kiwis who is really my friend.

Let’s see how we met: we live in the same village though are far from being neighbours. Roy and Christine (his wife) are Jehova’s Witnesses, Christine regularly visits people in the village, directly ringing into houses. That’s how she met Gabi. She was welcome because no matter who you meet here it’s always a good way to speak English and get involved into community life.

I think we Hungarians have a kind of reluctancz against this kind of religion agents and maybe not without any basis. Though the latter is based only my own experience and it’s not a fact but only an opinion. In Hungary these agents are often quite intrusive or the very opposite when they are so shy that the most they do is saying a few words with eyes fixed downwards then handling over the actual Watchtower and they are off…

It’s different here. Christine has been very friendly and helpful from the beginning, she enjoyed the tea masterpieces that are trademarks of Gabi’s genius and they always have a pleasant conversation about everything on one hand and about the Bible on the other.

These conversation had been going on for a while once or twice a week when it came up if I was interested so Christine would visit us during a weekend with his husband, Roy. Before that happened we visited them when having a walk with Barni but only Christine was home. We had a good chat (and they have 2 funny dogs so Barni also really enjoyed being there!).

It’s quite difficult speaking about such things not on your native language and because I didn’t know too much about the Witnesses, neither about the organization nor about its members, the first conversation was a bit go-as-you-please without any real frame. But the mutual sympathy was recognized instantly.

Since then Roy has visited us more or less regularly on every Sunday afternoon for a religional chat. We use a small book as a guide that serves as a frame for the conversations. This book is occasionally too simple but since it’s written to be understood by the widest audiance it’s fair enough. For me at least 1 new question always arises about every topic and then we talked about those almost more than anything else.

I don’t say that I accept everyting as it is in that small book (or even in the Bible) but I strive to be as naive (means: without prejudice) as possible. And it’s a pleasure that the situation is the same on Roy’s side as well: we don’t really want to persuade the other aggressively, we just chat. There is quite much common in our approach towards the world but many differences at the same time. However since only the viewpoints differ not the world actually, we speak about the same thing! 😉

So why is it credible for me here in Wainuiomata when it wasn’t at all in Hungary? It’s because of the people who represent it. For me the credibility does not come from the Scriptures but a bit vica versa: the personality, helpfulness, generosity and friendliness of these two persons – these are the things that confirm that if someone lives with all his/her heart as a Witness then he/she is a good person. I don’t think it’s the only path towards salvation but I can declare that this road leads to the proper destination.

We even visited a ccuple of times the Sunday meetings in the temple where we could hear very interesting and thoughtful presentations but we haven’t become regular guests.

I still feel anthroposophy the closest to me and I presume I turn even more towards Rudolf Steiner in the future but I intend to go in with the Witnesses’ study as I’ve been doing it in the last months.

Due to the growing number (and even better quality) of meetings, visits, conversations recently, the friendship between the two families (though Gabi meets Christine much more often while I do the same with Roy) is getting stronger and more pleasant every time: the girls have been in the cinema together, I usually carpool with Roy in the mornings from Wainui to Lower Hutt (which is good because bus services are quite unreliable during morning hours but on the other hand it’s much better that we can have a chat no matter it’s less than 15 minutes, it’s worth it!)

Apart from all these Roy gave Bence an unforgettable experience (I hope my son will remember it – if not we can help him with the photo :)) as you can see it in the picture (above). And a little later that day he was taken for a short ride on a dirtbike, too!

The fact that the conversations with them were based initially on the field of religion and life-philosophy has helped a lot that the usual 1st phase of making friends was skipped. We didn’t need a period to reach the level where we can discuss the innermost thoughts (I don’t refer to emotions but viewpoints about World, God, Life, Purpose of life, etc.). At least it hasn’t really happened to me that e.g. I began to chat with the inspector on the train about such things.

So there was no such obstacle, we could talk at the beginning about anything that came up and this gave us an unmissable opportunity (which we have managed to fulfill) to form a true friendship. Many people say that it’s easy to be buddies with kiwis but they are superficial and it’s quite difficult to go beyond a certain level. This is generally true about everyone I think (I didn’t make real friends from one day to another in Hungary) but on the other hand after knowing Roy for a couple of month I feel I can say: I know a kiwi who is my true friend.