Emlékek, messzomorú

/A bejegyzés olvasásához az itt meghallgatható dal nyújt megfelelő hangulatot./

Ma nézegettem néhány fényképet. Nem régiek, legalábbis abból a szempontból, hogy Apu tavaly készítette őket. Hanem amit ábrázolnak, az olyan húrokat pendít meg bennem, amiktől bizony könnybe lábad a szemem (ami itt az irodában ülve elég furán veszi ki magát, de amíg csak gombóc van a torkomban és nagyokat nyelek, a könnyek pedig nem peregnek, addig minden oké). A gyermekként engem körülvett család miatti és az önmagamból fakadó szomorúság egyaránt fojtogat egy kicsit.

Egy képzeletbeli alak mondta egyszer, hogy “Barátoktól elválni, az szomorúság. De egy hely, az csak egy hely.”* Viszont vannak helyek, melyek nem önmagukban hiányoznak, hanem a hozzájuk kötődő emlékek miatt, melyek szeretett családtagokhoz, barátokhoz kapcsolódnak. Ám azon helyeket felidézve, melyek szerepe az ember életében lezárult, és már szinte csak az emlékek révén formálják az életet, én valahogy még jobban elérzékenyülök.

Gyerekkorom első éveit szinte teljes egészében itt töltöttem, Véménden, Papámék házában laktunk 3-4 évig. Mennyi móka, kacagás és kaland érzete tapad e helyhez, és mindez egy-egy könnycseppet jelent visszanézve, hogy újra tudatosul bennem: ez a szakasz végleg lezárult. Ezért is furcsa Bencét ott látni, ahol én is álltam, hasonló kíváncsisággal szemlélve a körülvevő világ megannyi csodáját.

Persze voltam azóta is sokszor ott, de kamaszként már teljesen más volt, ráadásul abban a mentális és érzelmi állapotban az ember nem igazán a nosztalgiára érzékeny, hanem még teljességgel előrefelé tekint, a jövő felé csörtet.

2004-ben azonban Papám halála végleg pontot tett ezen fejezet végére. Azt hiszem ezen esemény volt az a választóvonal, ami véglegesen tudatosította bennem, hogy a gyermekkoromnak vége. Újraélni a hangulatát bármikor tudom, de megélni többé nem.

Illetve még egyszer lesz lehetőségem megélni, de egy másik szemszögből: nem a gyermek leszek én, hanem aki akkor Papám volt nekem. Ez a gondolat egyszerre tölt el boldog várakozással és bűntudatos szomorúsággal.

Hogy miért, azt hiszem mindenki sejti, a következő kép pedig ékesebben érzékelteti, mint ahogyan az önmagukban álló puszta szavak tehetnék:

Kitelepülés előtt nem éreztem ennyire az egymást kizáró lehetőségek közötti pengeéles határvonalat. Akkor leginkább előrefelé tekintettem, a jövő irányába áramlottak gondolataim, és talán tudatalatt féltem is felhozni magamban a dolog mindenre kiterjedő hatását? Nem azt mondom, hogy nem merült fel, inkább úgy fogalmaznék hogy az eszem tudta, eldöntötte, de a szívem/lelkem bizony még nem volt tisztában vele. Talán nem is lehetett, hiszen érzéseket nem lehet előre megélni… ezért is kerget haza oly sokakat a honvágy.

Egy év ittlét után (jövő péntek lesz a forduló) már jobban érzem mit nyújtott és mit vett el a döntésünk. Akkor sem volt egyszerű meglépni, a dolog pedig korántsem vált egyértelművé. A helyzet egyéb tényezőit félretéve nézzük csak Bencét és az ő kis lénye által felvetődő kérdéseket (egy részét) nagyon leegyszerűsítve: a hatalmas földrajzi távolság oltári nehézkessé teszi a nagyszülőkkel való találkozást, pedig imádják mindannyian. Persze a kiskölök tudatosan még szerintem nem képes különbséget tenni ebben, de a másik oldal annál inkább.

Másfelől viszont továbbra is szívvel-lélekkel hiszem, hogy itt jobb, helyesebb életet élhet majd, mint Budapesten.

Természetesen a kettő között (úgy értem Budapest és NZ) vannak lépcsőfokok, és noha jelenleg nem tervezem NZ itthagyását, bármi megtörténhet. Aki egyszer kivándorolt, annak ezt újra megtenni már sokkal kevésbé megterhelő lelkileg. Ráadásul én nagyon izgága fajta vagyok, a világ is irgalmatlanul változékony szóval ki tudja, hol leszünk 5 éve múlva…

Nem egyszerű ez a helyzet, komoly érzelmi viharok várnak szerintem minden hasonló cipőben járó emberre az évek során, de a ki nem választott utakról csak elképzeléseink lehetnek, tudatosan egyszerre nem élhetünk át több alternatív valóságot. Marad tehát ez az egy, ebben kell viselni a tettek következményeit és kinek-kinek életszemlélete szerint kezdenie vele valamit. Én szeretném emberileg és erkölcsileg a legjobbakat kihozni az életemből, és tudom hogy sok hibával, de törekszem efelé. Néha egy-egy vargabetű hosszabbá teszi az utat, de azt hiszem hogy a tenger felé csordogáló patakhoz hasonlóan én is a megfelelő végső cél felé tartok…

* Mely regényből származik a mondat?

Kiwi barát(ok)

English readers please scroll down!

Roy a barátom. Az első a kiwik közül, aki tényleg a barátom.

Hogy miképp ismerkedtünk meg? Egy “faluban” lakunk, bár korántsem vagyunk szomszédok. Roy és Christine (a felesége) Jehova Tanúi, Christine rendszeresen járja a falu utcáit, becsöngetve házakba. Gabihoz is így jutott el. Ő szívesen látta, hiszen bárkivel beszélget itt az ember, nyelvgyakorlásnak tökéletes.

Azt hiszem bennünk magyarokban él valamiféle tiltakozás az ehhez hasonló, ún. házaló vallásügynökökkel szemben, nem feltétlenül alap nélkül. Utóbbit már csak saját tapasztalatból mondom, és természetesen nem tényszerűen, csak véleményként. Magyarhonban elég tolakodóak tudnak lenne, vagy épp a másik véglet, amikor annyira szendék, hogy lesütött szemmel mondanak két szót, átadják az éppen aktuális kiadványt és már mennek is tovább.

Itt nem. Christine az elejétől kezdve barátságosan, közvetlenül és segítőkészen viselkedett, élvezettel próbálgatta a Gabi által zseniális módon ízesített teakölteményeket és jókat beszélgettek felerészben mindenféléről, felerészben a Bibliáról.

Már egy jóideje zajlottak ezek a heti egy-két alkalommal megesett tereferék, amikor szóba került, hogy hátha engem is érdekel a dolog, akkor Christine hétvégén is átnéz, mikor otthon vagyok és Roy (a férje) is elkíséri. Előtte egy séta közben arrafelé vezetett az utunk, aztán benéztünk hogy én is megismerjem őket, de akkor csak Christine volt otthon. Jól elbeszélgettünk hárman is (ráadásul van nekik is jófej kutyájuk, kettő is!), aztán következő alkalommal négyen.

Nehéz ilyen témáról nem anyanyelven társalogni, és mivel nem sokat tudtam az elején Jehova Tanúiról, sem a szervezetről magáról, sem az ezt alkotó egyénekről, eléggé kötetlenre, csapongóra sikeredett a beszélgetés. A kölcsönös rokonszenv azonban rögtön megvolt.

Azóta több-kevesebb rendszerességgel vasárnap délutánonként Roy átjön hozzánk egy vallási beszélgetésre. Egy könyvecske alapján tereljük mederbe az eszmecserét, ami néhol eléggé egyszerű fogalmazásmóddal él, de mivel a lehető legáltalánosabb közönségnek készült, a leegyszerűsítések indoka érthető. Nekem meg úgyis mindenről felmerül egy-egy újabb kérdés, amit aztán felteszek és ezekkel a külön részekkel megy el az idő nagyobbik része.

Nem mondom, hogy mindent elfogadok úgy, ahogy a kiskönyvben (vagy akár a Bibliában) írva vagyon, de igyekszem naivan (értsd: előítélet nélkül) átgondolni mindent, pláne hogy a másik oldalon is ugyanez a helyzet: nem akarjuk agresszívan meggyőzni egymás, ráerőszakolni a másikra egy véleményt, hanem beszélgetünk. Sok közös pontot fedeztünk fel a világnézetünkben és vannak szép számmal eltérőek is. Mivel azonban csak a világnézet különbözik, nem maga a világ, ezért tulajdoképp akkor is ugyanarról beszélünk, csak más módon.

Hogy mi az, ami miatt hiteles számomra itt, Wainuiomatában ez az egész, mikor Magyarországon még szinte élből elvetettem a hasonlókat? Az emberektől, akik mögötte állnak. Számomra nem a Biblia nyújtja a hitelességet, hanem egy picit fordítva: ezen két ember személyisége, segítőkészsége, barátságossága az, ami a legjobban alátámasztja, hogy ha valaki szívvel él Jehova Tanújaként, az bizony nagyon jó ember. Nem vélem úgy, hogy ez az egyedül üdvözítő megoldás, azt azonban ki merem jelenteni, hogy nagyon jófelé visz.

Egyszer-kétszer a vasárnapi templomi alkalomra is ellátogattunk, ahol hallottam néhány nagyon töprengést kiváltó gondolatmenetet, ami miatt megérte, de valahogy mégsem lettünk rendszeres résztvevők. (Először Bence is eljött, csak aztán leesett a székről a nagy mászókázás közepette és bömbölni kezdett, úgyhogy azóta inkább Rebi vigyázott rá otthon.)

Bennem még mindig túl erős az antropozófia iránti rokonszenv, és úgy érzem Rudolf Steiner felé fordulok inkább a jövőben is, de szándékomban áll erre az irányra is rászánni azt a heti néhány órát, amit eddig is.

Az eddigi személyes találkozások, látogatások, beszélgetések egyre gyarapodó számának (és minőségének) köszönhetően egyre jobb barátságban vagyunk velük (Gabi Christine-nel én pedig Roy-jal, pedig ez egy koedukált hitvilág :)), a lányok már moziban is voltak együtt, én meg reggelente kapok egy fuvart Wainuiból Lower Huttba, ami azért is jó, mert olyankor a legmegbízhatatlanabbak a buszok, másrészt ami még jobban esik, hogy tudunk egy negyed órát beszélgetni.

Ezen kívül nagy motoros élményben részesítette karakán utódomat, ahogy az alábbi kép is mutatja (meg utána egy rövid kört egy dirtbike-on ülve is mehetett a kisember):

 
(Ha jól emlékszem egy 1300 köbcentis járgány!)

Az, hogy vallási, életszemléleti alapokon kezdődtek az eszmecserék, nagyon jó alapot nyújtott ahhoz, hogy kimaradjon egy olyan kezdeti barátkozási szakasz, amelynek során az ember először csak haverkodik, aztán egyre szorosabbá fonódó barátság mellett ejt szót legbelsőbb gondolatairól is (nem érzésekre gondolok most, hanem arra, hogy miképp vélekedik a világról, Istenről, az életről, annak céljáról, stb.) Velem legalábbis ritkán esett meg, hogy pl. a vonaton a kalauzzal ilyen témákról kezdtem volna kapásból cseverészni.

Tehát ilyen gát nem volt, azonnal bármi szóba kerülhetett, és ez egy hatalmas lehetőség volt (amit azóta be is váltottunk), hogy igazi barátság formálódjon. Sokan mondják, hogy a kiwikkel könnyű haverkodni, de felszínesek, nehéz egy bizonyos szinten túljutni. Ez egyrészt szerintem igaz mindenütt (Magyarországon sem egyik pillanatról a másikra szerzi az ember a legjobb barátait), másrészt néhány hónap ismeretség után én mondhatom azt, hogy van egy kiwi, aki igaz barátom.

Most angolul is, hogy azok is el tudják olvasni, akikről szó van 🙂
I know my English in the following paragraphs is far from perfect but I hope that does not have a real effect on its contect. If sg is unclear for my native English readers just ask 🙂

Roy is my friend. First of the kiwis who is really my friend.

Let’s see how we met: we live in the same village though are far from being neighbours. Roy and Christine (his wife) are Jehova’s Witnesses, Christine regularly visits people in the village, directly ringing into houses. That’s how she met Gabi. She was welcome because no matter who you meet here it’s always a good way to speak English and get involved into community life.

I think we Hungarians have a kind of reluctancz against this kind of religion agents and maybe not without any basis. Though the latter is based only my own experience and it’s not a fact but only an opinion. In Hungary these agents are often quite intrusive or the very opposite when they are so shy that the most they do is saying a few words with eyes fixed downwards then handling over the actual Watchtower and they are off…

It’s different here. Christine has been very friendly and helpful from the beginning, she enjoyed the tea masterpieces that are trademarks of Gabi’s genius and they always have a pleasant conversation about everything on one hand and about the Bible on the other.

These conversation had been going on for a while once or twice a week when it came up if I was interested so Christine would visit us during a weekend with his husband, Roy. Before that happened we visited them when having a walk with Barni but only Christine was home. We had a good chat (and they have 2 funny dogs so Barni also really enjoyed being there!).

It’s quite difficult speaking about such things not on your native language and because I didn’t know too much about the Witnesses, neither about the organization nor about its members, the first conversation was a bit go-as-you-please without any real frame. But the mutual sympathy was recognized instantly.

Since then Roy has visited us more or less regularly on every Sunday afternoon for a religional chat. We use a small book as a guide that serves as a frame for the conversations. This book is occasionally too simple but since it’s written to be understood by the widest audiance it’s fair enough. For me at least 1 new question always arises about every topic and then we talked about those almost more than anything else.

I don’t say that I accept everyting as it is in that small book (or even in the Bible) but I strive to be as naive (means: without prejudice) as possible. And it’s a pleasure that the situation is the same on Roy’s side as well: we don’t really want to persuade the other aggressively, we just chat. There is quite much common in our approach towards the world but many differences at the same time. However since only the viewpoints differ not the world actually, we speak about the same thing! 😉

So why is it credible for me here in Wainuiomata when it wasn’t at all in Hungary? It’s because of the people who represent it. For me the credibility does not come from the Scriptures but a bit vica versa: the personality, helpfulness, generosity and friendliness of these two persons – these are the things that confirm that if someone lives with all his/her heart as a Witness then he/she is a good person. I don’t think it’s the only path towards salvation but I can declare that this road leads to the proper destination.

We even visited a ccuple of times the Sunday meetings in the temple where we could hear very interesting and thoughtful presentations but we haven’t become regular guests.

I still feel anthroposophy the closest to me and I presume I turn even more towards Rudolf Steiner in the future but I intend to go in with the Witnesses’ study as I’ve been doing it in the last months.

Due to the growing number (and even better quality) of meetings, visits, conversations recently, the friendship between the two families (though Gabi meets Christine much more often while I do the same with Roy) is getting stronger and more pleasant every time: the girls have been in the cinema together, I usually carpool with Roy in the mornings from Wainui to Lower Hutt (which is good because bus services are quite unreliable during morning hours but on the other hand it’s much better that we can have a chat no matter it’s less than 15 minutes, it’s worth it!)

Apart from all these Roy gave Bence an unforgettable experience (I hope my son will remember it – if not we can help him with the photo :)) as you can see it in the picture (above). And a little later that day he was taken for a short ride on a dirtbike, too!

The fact that the conversations with them were based initially on the field of religion and life-philosophy has helped a lot that the usual 1st phase of making friends was skipped. We didn’t need a period to reach the level where we can discuss the innermost thoughts (I don’t refer to emotions but viewpoints about World, God, Life, Purpose of life, etc.). At least it hasn’t really happened to me that e.g. I began to chat with the inspector on the train about such things.

So there was no such obstacle, we could talk at the beginning about anything that came up and this gave us an unmissable opportunity (which we have managed to fulfill) to form a true friendship. Many people say that it’s easy to be buddies with kiwis but they are superficial and it’s quite difficult to go beyond a certain level. This is generally true about everyone I think (I didn’t make real friends from one day to another in Hungary) but on the other hand after knowing Roy for a couple of month I feel I can say: I know a kiwi who is my true friend.

Rövid: álláspályázat eredménye

Nemrég írtam arról, hogy voltam egy interjún az Absolute IT-nél. Vártam ez eredményét egy darabig, de annyira nem volt fontos, inkább a kíváncsiság hajtott. Na, a héten telefonáltak is. Sajnos a cégnek nem feleltem meg – mondta a hölgy, de nem kenődtem el ennek hallatán, viszont a miheztartás végett azért megkérdeztem, tudja-e az indoklást. Tudta: túl sok a tapasztalatom, ők valami olyasmi embert kerestek, akinek nincs ennyi 😀

Akkor is már csak nevettem rajta magamban, mert eszembe jutott a pozíció leírása, amiben olyan dolgokat soroltak fel követelménynek, hogyha az valakinek mind megvan, akkor jó eséllyel nem hogy 3 éve dolgozik a szakmában, hanem inkább 6-8. Idézhetném a régi TV-műsor címét: meglepő és mulatságos. Vagy nem igaz, csak ezt egyszerűbb volt közölni velem.

Mindegy, a lényeg hogy augusztus elején kezdek Aucklandben a Datacomnál!

Keresztül az északi szigeten

Nagy lelkesen belevetettük magunkat a házkeresésbe, ami hát innen Wellingtonból igencsak nehézkes. Bár nem leküzdhetetlen a távolság, de mindenképp akadály. Ezenfelül gyorsan is kell cselekedni, hiszen a jó házak (de még kevésbé jók is) pikk-pakk elmennek.

Át is mazsoláztunk sok-sok hirdetést Gabival, majd úgy döntöttünk, odautazunk, mert van köztük olyan, amit érdemes lehet megnézni, meg azért mégiscsak jobb ha van hová menni, nem akkor kell apartmanozni, még ha csak rövid távra veszünk is ki valamit. Na de a háznézésről meg az ahhoz tartozó eseményekről majd külön írok, tekintve hogy még folyamatban vannak egynémely ügyek.

A lényeg, hogy kb. szerdán döntöttük el, hogy lesz ami lesz, a hétvégén Aucklandbe utazunk. Csilláék vigyáztak volna Bencére, Barni meg egy napig elvan azért ha indulás előtt elviszem egy körre.

Na, repjegy-vadászat. Ez bizony nem egyszerű, hiszen hétvégére (szombat) alapból nagyobb az utazási kedv, ezenfelül nagyon közeli volt már az időpont, nem úszhattuk meg $500 alatt, sőt inkább felette. Ehhez hozzáveszem az autóbérlést a reptéren meg a benyát, szóval $600 körüli lett volna a végösszeg. Azt meg sokallottuk. Reménykedtem olyanban, hogy hátha utolsó nap lesz visszamondott jegy (ellenőriztem, nem nagyon volt, legalábbis nem bárki által elérhetően), de aztán ehelyett inkább csütörtökön este eldönöttük, hogy 4 keréken megyünk. Legalább “edzünk” egyet a költözéshez, meg Gabi is látja az SH1-es menti látnivalókat (akad bőven!)

A legolcsóbb lehetőségek mind manuális váltóval rendelkeznek, azt meg nem akartunk, anélkül is elég kimerítő lesz a dolog, hogy még erre is figyeljünk. Végül a Budget-tól választottunk egy 1.8-as Corollat. Ket napra 2*$60, azaz $120. Ez nem is vészes szerintem, benzinnel együtt $260-$280-ra saccoltam. Majdnem el is találtam, mert egy teli tankkal (kb 40 liter) eljutottunk Hamilton utánig, visszafelé meg Palmerston Northig majdnem, a végén még kb. 6-8 liter kellett bele, $290 lett kb. a vége.

Szombaton hajnali 3-kor indultunk el, óra nélkül felébredtünk a tervezett felkelési időpontot megelőzően kb. 10 perccel. Barnit elvittem egy rövid éjszakai sétára (később majd felszedi napközire Roy, aki a faluban lakik kicsit arrébb), aztán Bencét beraktuk a verdába (rövid időre felébredt és sírdogált egy adagot, majd visszaaludt). Forgalom szinte semmi, és bár sötétben nem az igazi vezetni (én nem szeretek és nem lehet a tájat nézni sem), de legalább jó ütemben haladtunk.

Taupo magasságában járhattunk, amikor úgy komolyabban világosodni kezdett. Előtte nem sokkal, a Desert Road környékén jó nagy zuhé kapott el a kanyargós szakaszon, de nem volt vészes. Viszont a Tongariro és Reupehu kettőse nem tárult fel előttünk (mellettünk), úgyhogy reménykedtünk, majd a visszaúton!

Innentől már kellemes napsütésben figyelgettük az út menti legelőkön kényelmesen sütkérező birkákat és marhákat, amit csak néhány zápor szakított meg rövid időre.

Bence fel-felébredt, olyankor jókedvűen nézgelődött, énekelt, kiabálgatott hogy “autó, autó”, meg ilyesztgetett minket az oroszlánüvöltésével. Hamiltonban cseréltünk Gabival, onnantól pont a forgalom is megélénkült meg a verda is szólt, hogy fogytán a benzin. Tankoltunk is egyet, aztán gurultunk tovább. Szerencsére az első állomásig (Te Atatu) viszonylag könnyedén és hamar eljutottunk, az SH1-esről a 16-osra átmenetnél kellett csak figyelni, de nagyon jól kitáblázták, szóval simán rátaláltunk. Nekem aztán ismerős is volt egy rész, mert arra már jártam bringával.

Szép nagyon az a félsziget! Következő célpontunk merő kíváncsiságból egy Mount Wellingtonban, a Panmure Basin partján fekvő házikó volt. Itt fél óra volt az open home, úgyhogy hamar végeztünk. Ebéd a Sylvia Parkban (nem mintha annyira jó hely lenne, de közel volt és amúgy sem vagyok annyira ismerős arrafelé), majd irány Henderson. Útközben leszakadt az ég (pedig előtte hogy örvendeztünk annak, hogy itt nem is vészes az eső, mert mindig hamar eláll, de ez eléggé tartósnak nézett ki, ha maga a víz nem is, a borongósság igen), de mire a házhoz értünk elállt (kisember átaludta ezt az utolsót), sőt hazafelé indulva még napsütést is láttunk ismét. Én pedig pólóban voltam mindenütt és nem fáztam!

Egy útszéli Autobahn kávézóban ledöntöttünk egy-egy mocaccinót, majd irány Taupo! Újabb bazi nagy eső kapott el sötétedés után nem sokkal (az ilyen eseteknél volt nagyon jó, hogy bérelt autóval vagyunk, mert Albertben hiába megy a fűtés, párás marad az oldalsó ablak). Most már azért kezdtünk fáradni, úgyhogy nagyon örültünk első leszervezett couchsurfing-es szállásunknak.

/Kitérő: a couchsurfing egy érdekes, teljesen önkéntes, adok-kapok alapú dolog. A lényege nagyon egyszerű: aki tud, felajánl egy fekvőhelyet (couch = kanapé), ahol bárki alhat, aki felveszi vele a kapcsolatot és megengedi neki. Ha pedig az illető szeretne utazni és valakinél megszállni, dettó. Hogy összefogja ezeket a kedves embereket, létrejött a www.couchsurfing.org oldal, ahol lehet böngészni a világ minden pontján lakó embertársaink között, ha valahol meg szeretnél szállni. Nem kötelező felajánlani, de persze sokkal jobb a dolog, ha nem csak kapsz hanem adsz is. Hogy kiben bízhatsz meg? Ez egy érdekes kérdés, gyakorlatilag a referenciákra és a Jóistenre hagyatkozhatsz, de ez a kettő elegendő is szokott lenni. Nekünk Csilláék javasolták, ők már voltak vendégek és vendéglátók is. Sokkal személyesebb így megaludni valahol, mint pl. egy motelban. Nem jobb, nem rosszabb, teljesen más./

Terence nagyon rendes volt, bár leginkább az lepett meg, hogy mennyire megbízik idegenekben. Mivel másnap reggel ő korán (5 körül) ment dolgozni, mondta hogy nyugodtan maradjunk, csak álljunk ki a garázsból és utána csukjuk be.

Amúgy nem volt nagy beszélgetős kedvében, pedig nyomattam a small talkot rendesen! Sajnos pont a TriNations egyik meccse közepén érkeztünk (de azt hiszem a félidőben), úgyhogy nagyon igyekezett vissza a TV elé 🙂 Én is inkább a meccset követően (All Blacks most megverte Dél-Afrikát, nem úgy mint amikor anno, Aucklandben hobe-val néztem életem első rögbimeccsét) kíséreltem meg cseverészni vele, de nem volt nagy hangulata hozzá. No mindegy, mi is fáradtak voltunk, úgyhogy hamarosan aludni tértünk. Érdekes módon nem fáztam az amúgy eléggé hideg szobában (legalábbis a nappalihoz képest hűvös volt, mert ott égett a tűz a kandallóban), kezdek tényleg kiwisedni!

Egy kiadós alvás után, reggel 8 körül indultunk neki utunk utolsó, kb. 400 km-es szakaszának. Taupo települése után, a tó mentén kanyargó utat szegélyező pihenőnél reggeliztünk egyet, és a következő fényképeket készítettem:

View Full Album

Továbbhaladva most végre világosban hajtottunk át a Desert Roadon, ahonnan a Tongariro és Raupehu kettőse is kiválóan megfigyelhető az ilyen kristálytiszta időben:

És hogy miért nevezik Desert (Sivatag) Roadnak? A válasz képként:

Palmerston North előtt egy kicsivel (50-60 km) jött el az ideje a következő tankolásnak, amit jól is időzítettünk, mert utána jódarabig nem volt benzinkút (vagy 40 km-en keresztül), csak birkák és dombok és legelők. Mondhatnám hogy ez már itt snassz, de a látvány nem volt unalmas, sőt mindig élvezettel csodálkoztunk rá egy-egy újabb dombocskára ami kicsit másképp gyűrődött, másfajta fákkal büszkélkedett, mint az előzőek.

Tervben volt az is, hogy nem teljesen ugyanarra megyünk visszafelé (legalábbis Levin magasságától), hiszen ezt az utolsó részt már többször megjártuk autóval, de nem nagyon akadt olyan választás, ami ne járt volna jelentős időbeli kerülővel. Levinben megálltunk egy kicsit nyújtózni az Adventure Parknál, ahol Bence nagyon élvezte a játékot. Ezután már nekünk is kezdett nyűg lenni a dolog, vártuk már a megérkezést, a kisembert meg elnyomta az álom:

Nagyjából 4 óra tájban gördültünk be az udvarra, igyekeznem is kellett a bérelt autó visszavitelével, teletankolni már nem is volt időm, de sikerült 5-re odaérnem!

így esett hát az első közös aucklandi utazásunk. Fárasztó volt de jó, és mindketten úgy érezzük, megérte! Bence pedig meglepően jól bírta a kocsiban ücsörgést, szerintem nekem nem ment volna ilyen jól koráb(b)an 🙂

Wellington => Auckland

Eljönni látszik ez az esemény is. Pár hónapos szünetet követően az aucklandi Datacomos managertől kaptam egy emailt, pont amikor már gondolkodtam rajta, hogy esetleg ideje lenne rákérdezni, mi is a helyzet. Az üzenetben az állt, hogy minden jól halad, csak szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy részemről még mindig fennáll a váltás szándéka. Ez június 6-án történt. Természetesen örömmel válaszoltam rá, hogy naná, sőt egyre jobban. Örültem is neki, hogy ő tette meg ezt a lépést, mert ez azt jelenti, hogy tényleg szükségük lehet rám.

Közben pályáztam az AbsoluteIT-nél is egy állásra, ami a BNZ-nél lett volna, de aztán abból nem lett semmi. Viszont azóta ugyanők (ez egy fejvadász cég, azt hiszem elég jelentős a maga területén, a komolyságról majd később) hívtak egy másik BI állás kapcsán ami egy Vero nevű, nemzeti szinten komoly biztosítótársaság. Gondoltam egy interjú nem a világ.

Időközben a Datacomos dolgok is megindultak, volt egy telefonhívásom, amiben Stuart már a következő hétre szeretett volna esetleg kitenni dolgozni egy ügyfélhez. Ebből végülis nem lett semmi, de abban megegyeztünk, hogy beszél a mostani manageremmel én meg a háziúrral, aztán egyeztetünk, hogy mikor mehetek.

Legkésőbbi időpontnak szeptember 1-je látszott, mert úgy kötöttem a bérleti szerződést Martinnal, hogy áthelyezés esetén tél végén röppenhetünk. De talán még hamarabb is, ezt viszont meg kellett beszélnem a háziúrra. Hétfői személyes találkozónk során kiderült, hogy szinte neki is kapóra jön a dolog (de legalábbis egyáltalán nem zavarja), mert pár hónapon belül elhagyja az országot, Dubai-ban kapott egy 2 éves munkaszerződést. A melegért egy kicsit irigylem, de amúgy nem nagyon szerepel álmaimban Dubai meg úgy összegészében a “távol-keleti” országok (tudom, igazából az közel-kelet, de innen távolabb van, mint a Kína és környéke által fémjelzett távol-kelet :))

Stuartnak is megfelel, hogy augusztus elején már ott legyek, úgyhogy akkor ez eddig megvan. Következő lépés a szálláskeresés lenne, de ehelyett kedden interjúra mentem az AbsoluteIT-hez. Van Wellingtonban is egy irodájuk, úgyhogy a szimpla pofavizithez szerencsére nem kellett repcsire ülnöm, csak kicsit kimozdulni az irodából és 5 percet caplatni az esőben.

Az interjú egyfelől komolytalan volt, másfelől viszont megértem, hogy akartak személyesen is találkozni velem, mielőtt az ügyfélhez küldenek. Hogy miért volt komolytalan? A nagyon harsány, oltári energikus nő, akivel beszélgettem, keményen kérdezgetett, de főképp általánosság irányába vezette az interjút. A szakmai területről semmi információja nem volt (ez mondjuk nem volt meglepő, és tudom, hogy nem reális elvárás egy fejvadásztól, hogy fejlesztőként értsen minden területhez, de hogy saját bevallása szerint se tudja, hogy mi is az a Business Intelligence, miközben ilyen pozícióra interjúztat valakit, az szerintem nem vet igazán jó fényt az ügynökségre), hasonlóképp az ügyfélről. Kb. annyit tudott róla, mint én, hogy egy biztosítóról van szó.

A kép amit lefestettem róla, elég negatív, de azért szeretném hozzátenni, hogy élőben rokonszenves volt, meg maga az interjú így is elég keménynek bizonyult. Sőt, inkább pont ezért, mert nehéz bebizonyítani hogy értesz egy területhez olyasvalakinek, aki nem tudja eldönteni, mennyi a technoblabla és mennyi az igazi tudás. Próbálkoztam, egyáltalán nem stresszesen, hiszen úgyis csak próba-szerencse az egész, hiszen már megvan a helyem, legfőképp a kíváncsiság vezérelt ide, meg aztán ki tudja? Ajánlhatnak szuperjó munkát meg fizut, addig nem tudom meg, amíg nem járok végére a dolognak.

Azóta erről hírem semmi. Nem meglepő, a malomkerekek itt lassan forognak. Meg amúgy is mással vagyok elfoglalva. Nem, nem munkával. Többek között ez is komolyan hozzájárul a váltáshoz: múlt szerdától elvileg egy új projekten kellene dolgoznom, amit a helyi statisztikai hivatalnak végzett volna a Datacom. Megkörnyékeztem hát a projekt managert, hogy miként kezdünk bele. Kiderült, hogy a projekt nem indul, a másik projekt amiben benne vagyok meg CRM fejlesztőt és .NET programozót kíván, SQL-hez meg nem sok köze van. Azóta hivatalos jóváhagyással tanulok C# kódolást, ami mellett van időm szervezkedni, intézkedni.

Ez magában foglalja az alábbiakat:

• költözés megszervezése: utánfutó-bérlés, szállás az utazást kettészelő éjszakára (nem akarunk mindenáron aznap odaérni, mert úgysem indulunk el korán a bérlés meg pakolás miatt, nem szeretnék utánfutóval száguldozni és sötétben, fáradtan vezetni sem az igazi, ráadásul nem biztos, hogy este 11 után el lehet foglalni bármilyen szállást), feleslegessé vált cuccok eladása a TradeMe-n (pl. Rebi egyenruhája)
• vízum-ügyintézés (Variation of Conditions benyújtása, amihez várom az áthelyezős levelet, és reménykedem, hogy Wellingtonban is megcsinálják, mert akkor személyesen lehet elintézni – bár van egy ismerősöm, akinek a vízuma Aucklandbe szól, de Wellingtonban dolgozik ugyanannál a cégnél, és már 3 éve nincs vele gond)
• szállás-szerzés a házbérlésig (ez bizony egy fogós kérdés)
• sok ismerősömet végignyaggattam, hogy nem tudnak-e valakit, aki pl. Magyarországra látogat augusztusban és nem akarja üresen hagyni a házát, akkor vigyáznánk rá (kutya nélkül) és persze fizetnénk a lakbért – eleddig sikertelenül zárult a tudakozódás, egy pár lett volna, akik nagyon örültek a dolognak, csak ők júliusban mennek haza, augusztusban pedig ismét itt lesznek
• apartmanban lakás néhány hétig (ez drága, de biztosan megvan rá a lehetőség),
• Couchsurfing – folyamatban, egy próbát megér 🙂

No, itt tartunk most, a folytatásra én is nagyon kíváncsi vagyok!

Időjárás (MOST)

— *** — *** — Ha valamelyik aucklandi olvasónak van kedve, hozzászólásként beírhatja, hogy mennyire jött be az előrejelzés. Köszönöm! Én meg írom az itteni “eredményeket”. — *** — *** —

Július 7: Wellingtonban eső-eső-eső (talán teljesen szünet nélkül)

Július 8: Wellingtonban nem esik (vagy legalábbis nem látványosan), viszont nagyon lóg az eső lába, mert gomolygó, szürke felhők vannak bőséggel. Meg szél is, de az nem ritkaság erre. Aztán ebéd felé menet tapasztaltam közvetett napsütést egy távoli épület falán, de hamar eltűnt.

Tovább nem folytatom, mert szerencsére a Metservice-nek nem jött be a jóslata, és gyakorlatilag egész hétvégén szép időnk volt. Szombaton a reggel még esősen indult, aztán természetesen a kutyasétám után sütött ki a napocska, és ez meg is maradt egészen naplementéig. Mondjuk ezzel karöltve a hideg is keményen jött, amikor nem felhős az ég, bizony mínuszba forduló éjszakák vannak. Vasárnap ugyanez, csak már reggel is hétágra sütött a nap (persze nem Wainuiban, ahol a köd kb. 10 óra körülre oszlott fel). El is mentünk Bencével sétálni egyet, öltözködés közben fel is ötlött bennem, hogy vajon látok-e ma rövidnadrágos figurákat. Nem kellett sokáig várnom, alighogy kifordultunk az utcára, 30 méterrel arrébb meg is pillantottunk egy csajt rövidnadrágban, felül meg egy top (még csak nem is póló!)… ez van itt 🙂 Aztán ma is csudakék az ég, felhőt nem is láttam (csak ködöt reggel). Talán lesz ilyen hétvége is, akkor meglátogatjuk Castlepointot egy másik világítótoronnyal, fókákkal, delfinekkel.

Vagy írhatnám azt is, hogy csak most, csak itt, de mindegy. A kép önmagáért beszél szerintem (forrás: www.metservice.co.nz). Nem tudom, hogy mennyire valós Aucklandre nézve, de az biztos, hogy az itteni megállja a helyét: Az alsó részről csak másodkézből kapott információim szoktak lenni, de sűrűn előfordult, hogy Helgával csevegve szóba került az időjárás is (közben rájöttem, hogy az angoloknál azért olyan gyakori téma ez, mert mindig reménykednek, hogy hátha jobb lesz, de aztán nem), és az esetek nagyobbik részében mikor itt barátságtalanul gomolyogtak a felhők a fejünk felett, ő a napsütésben klimpírozta a billentyűket. Olyan talán nem is volt, hogy én lelkendeztem volna az itteni ragyogásban, őt meg az esőfelhők öntözték volna.

Persze ez szubjektív, tudom hogy Aucklandben is sokat esik az eső (statisztikailag mm-ben kb. ugyanannyit, éves 1250mm körüli mennyiségben), de szerintem elviselhetőbb, ha összevissza teszi ezt, nem pedig 4-5 napig folyamatosan, a napsütés halovány reménye nélkül, gomolygó szürkeségbe burkolózva. Csanádnál került szóba egyszer, hogy milyen változékony az időjárás, egyik pillanatban még napsütés, aztán hirtelen zápor. Itt a “délvidéken” nem ennyire kiszámíthatatlan. Ehelyett nem nagyon fordul elő, hogy napsütés aztán esik, inkább esik aztán esik 🙂 Okés, az igazság az, hogy vannak nagyon csuparagyogó időszakok is, mint pl. az előző hétvége 3 napja, vagy az idei április-május (utóbbinak az eleje), de aztán napokig csak a közvetett fény világít nappal. A széllel viszont semmi gondom, csak néha idegesít, mikor futok a vonatra munka után, de ez nem mostanában fordult elő (nem a futás, hanem hogy a szél fújt!).

Ottaniak természetesen cáfolhatnak, de eljön még az idő (méghozzá hamarosan, de erről majd egy másik bejegyzésben), hogy én saját magam cáfolhatom vagy igazolhatom a fenti gondolatmenetet 🙂

A hőmérséklet-különbséget is vegyük észre az összehasonlító ábrán, valamit hogy az alsóban sokkal több a sárga. Persze némi egyszerű képmódosítással ezt az arányt megfordíthattam volna…

Cape Palliser

Egy kellemes, ragyogóan napsütéses szombaton, július 3-án úgy döntöttünk (a döntésben csak az első két tényező játszott szerepet, a szombathoz annyiban ragaszkodtunk, hogy amikor dolgozom, akkor ezt nehéz megvalósítani, de hogy pont eme dátum legyen, az már tényleg csak így jött ki), hogy kimozdulunk valahová messzebb, mint a közvetlen környékünk.

A választás Cape Palliserre esett (Gabi a héten nézegette Csilláék ott készített képeit), ami az északi sziget legdélebbi pontja, és ennek örömére világítótorony is épült onnan. Na jó, az építés lelki hátterébe nem látok bele igazán, szóval lehet hogy nem ennek örömére, hanem a tengerjáró hajók navigációjának segítése volt az ok).

A helyszín egyszerre volt nem is olyan messze, de a kanyargós útszakaszok, a murvás részek és a szembesütő nap miatt a gugli szerinti 145 km-es távot 2.5 órába tellett megtenni (google maps 3.5 óránál is többet becsült, és én lassabb fajta sofőr is vagyok). Mondjuk nem is siettünk túlzottan, hiszen olyan csodaszép részeken hajtottunk keresztül, hogy inkább csak ámultunk-bámultunk.

Sajnos ma tudtam csak meg, hogy útközben azt a forgatási helyszínt is megnézhettük volna a Gyűrűk urából, amely a 3. részben a Holtak ösvénye elnevezést viselte, amúgy pedig Putangirua Pinnacles az érdekes geológiai képződmény neve. Mondjuk Bencével egészen nem is biztos hogy el tudtunk volna kirándulni odáig, mert ha őkelmének van kedve, akkor legyalogol 5-6 km-t is, de mikor nincs, akkor bizony az én vállamon nyugszik a súlya. Meg ez elég nehéz, köves terepnek is ígérkezik.

Viszont a világítótorony és a környéke gyönyörű! Életünk első, szabadon lévő fókáit is megtekinthettük, ahogy ott sütkéreztek a hullámok nyaldosta, napfény fürösztötte sziklák meleg felszínén. Nagyon lustálkodtak, az egyik háton fekve ásítozott, ő nagyon hasonlított Barnikára, ahogyan az szokott punnyadni.

Miután a parton eltöltöttünk fókanézéssel, hullámfigyeléssel és kavicsdobálással némi időt, a világítótoronynak otthont adó kiszögelléshez vezető lépcső irányába vettük utunkat. 264 keskeny lépcső vezet oda, ketten nem is nagyon lehet elférni egymás mellett.

Mikor odaértünk, 5-6 éves gyerekeket is hoztak lefelé háton, de Bence pici léte ellenére is a felfelé vezető út egyharmadát megtette a saját lábacskáján, kézfogós segítséggel. Lefelé már félútig is eljutott, sőt ha nem fogom a kezét, akkor egyedül végigért volna, ráadásul hamarabb, mint mi. Csak a lejutás módja változott volna lépcsőzésről gurulásra.

Fentről oltári szép kilátás nyílt, én még a torony mögött induló sziklás gerincre is felkapaszkodtam egy darabig, hogy még szebb legyen, meg nem is tudtam ellenállni annak a gyönyörű, bokrokkal tarkított, szürkéllő sziklának 🙂

A Déli Alpok magas hegyei is tettenérhetőek innen. Innen is, mert Wainuiból is láthatóak szép időben, de most aztán pláne!

Kiadós bámulás után visszafelé vettük utunkat a kocsihoz, útközben hazafelé még fényképeztünk egyet-kettőt,

(Kár, hogy a tükör belelógott, de a színek annyira szépek…)

(Még mielőtt kijutottunk volna, sokszor kerestem ilyen utakat a gugli térképen, amolyan “kint a világ szélén” hangulatúakat, most végre nemcsak nézhetem, hanem át is élhetem!)

aztán a lemenő nap sűrűn szembetűző fényében kanyarogtunk az SH2-es Featherston környéki szerpentinjein, és a szürkület előtt nem sokkal értünk haza, Wainuiomataba.

Hú de jó nap volt ez (is)!

Lassú bürokrácia – Student Visa

Hétfőn olvastam egy cikket az NZ Heraldban a diákvízum-kérelmek kezelésének lassúságáról. Coleman Jani, a bevándorlásügyi miniszter elégedetlenségét fejezte ki azt illetően, amennyi időbe egy diákvízum elbírálása és kiadása/visszautasítása kerül. Szorgalmazta is a folyamat felgyorsítását. Az Immi szerint idén kb. 2500 olyan kérvényt adtak be, amely még nem rendeltek hozzá ügyintézőhöz, és jelenleg a Palmerston North iroda kezeli ezeknek a 97%-t, a folyamat átlagos időszükséglete pedig 8 hét.

De előfordul olyan kérelem is, melyre 5 hónapot is vár a “gazdája” anélkül, hogy tudná mi a helyzet.

Méltatlankodott is Mr. Coleman, hogy csak egy hete tudta meg a dolgot (ami vagy igaz vagy nem, ha igaz, akkor sem vet rá igazán jó fényt). Az Immigration vezetőjével, Nigel Bickle-vel amint lehet igyekeznek megoldást találni a problémára, mert ha nem akarnak diákokat veszíteni, akkor legalább az ausztrál szintet el kell érni (az más kérdés, hogy most ott is nagy változások vannak bevándorlási szabályozásban).

Amíg egy leendő diák a vízumára vár, addig csak visitor’s permittel járhat iskolába, ilyenkor azonban a nemzetközi tandíjat kell fizetnie, ami igencsak borsos (tízezres nagyságrendben mérhető, és nem forintban).

“Igazán nagy kihívás NZ-t minőségi oktatást nyújtó országként reklámozni, miközben a Bevándorlási Hivatal egy MikiEgér klubra hasonlít.” – Mr. Coleman.

A késések oka a hivatalos álláspont szerint az, hogy Február/Márciusban, a tanév kezdetekor húszezernél is több kérvényt adtak be. Palmerston North tavaly júliustól idén májusig közelítőleg 60 ezer kérvényt bonyolított le, amelyből majdnem 50e diákvízumra vonatkozott.

Szóval aki Magyarországról készül ide, és diákvízumra pályázik, ráadásul Aucklandbe, az vegye számításba, hogy sokáig is eltarthat. Persze nem törvényszerű, de benne van a pakliban.

Aucklandet azért emeltem ki, mert pl. Wellingtonban ezt helyben megcsinálják, nem kell postázni vagy a ládába dobni az igénylést, hanem személyesen oda lehet menni az ügyintézőhöz, aki ha minden rendben van, szépen beleplaccsantja a matricát az útlevélbe félórás beszélgetést követően.

Hogy mely típusú ügyeket hajlandóak az egyis Immigration irodák helyben lerendezni, azt az alábbi módon lehet megtudni:

• klikk ide,
• az Our branches résznél válaszd ki a megfelelő irodát,
• aztán felül a bal oldali menüben a Processing Times-t,
• a következő lépés már irodánként különböző, Wellington esetében pl. a betöltődő oldalon tessék rákeresni a “booth” szóra, és már lehet is olvasni a részleteket, amelyek az időszükségletet illetően is adnak némi támpontot. A többi irodánál meg át kell böngészni az oldalt, de nagyjából ki lehet silabizálni mit, hol, mennyi idő alatt végeznek el.

Hőhatás – bár inkább hideg

Ahogy Csanád is írta egyszer “régen” hogy az ő megítélésében milyen is az aucklandi tél, miszerint kezd kiwi módra egyre hozzászokni a kinti és benti hőmérséklet egymáshoz való túlzott közeledéséhez (értsd: a szigetelés hiánya és az általános épületminőség révén télen a benti hőmérséklet bizony eléggé közel áll a kintihez (néha talán alacsonyabb is), és bár kint sokkal enyhébb a tél, mint amit megszokhattunk Magyarhonban, bent jóval alacsonyabb úgy általában), én is próbálom átvenni a kiwik azon szokását, hogy jól tudjam érezni magam ilyen körülmények közepette is.

Ezen szándékom persze nem csak amiatt van, hogy minél kiwibb legyek, de meglehetősen önző okokból is 😉 Múltkor már írtam a vadiúj, kellemes élményeket okozó, ezen két szigeten elengedhetetlen gumicsizmámról, most elhatároztam, hogy kipróbálom a reggelente szinte minden alkalommal rövidnadrágban buszra várakozó diákok példáját. A végső lökést az adta, mikor egyik este egy másik fazont láttam gumicsizmában, rövidnadrágban kutyát sétáltatni. Nosza, hazaérve én is előkaptam a kockás nacót a szekrényből, fogtam a pórázt, fejembe nyomtam a sapit, kezemre a kesztyűt (a végtagjaim vége még mindig nagyon érzékeny a hidegre), hívtam Barnit aztán uzsgyi a patak menti futtatóra!

Először kicsit kocogtam, aztán rájöttem, hogy anélkül sem vészes a dolog. Egyedül a csizma magas szára birizgálta a fedetlen lábszáramat (nem volt elég hosszú a vastag zoknim), de azt hamar megszoktam. Elugrándoztunk Barnikával a csuromvizes fűben, nézegettük a csillagokat (már amennyi látszott a felhőktől), figyeltem ahogy gomolyog a leheletem a hűvös levegőben (jaja, nem csaltam ám, nem napközben, napsütésben rövidnadrágoztam!), a séta pedig összességében kellemes volt.

Néhány nappal később hasonlóképp jártam, csak akkor felül, mert kimelegedtem és pólóban bóklásztam a végén.

Aztán kedden elcsaltam Gabit is egy sétára, és bár ekkor teljesen felöltözve mentünk az amúgy egész enyhe időben, miután visszaértünk a házikóba, akkor nem is kellett 20 fokra állítani a fűtést, elég volt bőven a 18 is. Egy kis mozgás csodákra képes, de tényleg!

Hétvégén a ház nem fűtött helyiségeiben is elvoltam már pólóban, bár azért a libabőr sűrű látogatóm volt, de igyekszem szoktatni magam. És azért itt Wellingtonban szerintem hidegebb van, mint Aucklandben. Pláne Wainuiomata völgyében.

Éjszaka talán kisebb a hőkülönbség, de szerintem nappal meglehet a 4-5 fok is. Na, de ezt még úgysem tudom saját példa alapján megbízhatóan állítani, majd talán egy év múlva 🙂

Ja, és ha valakit érdekel egy apró adat: lezajlott az első teljes heatpumpos hónapunk, meg is kaptam a villanyszámlát: $170. Nagyon kedvező, tekintve hogy sokat fűtött a ketyere, hiszen Gabiék sokat vannak otthon, meg Bence szobájában is éjszaka folyamatosan ment egy olajradiátor, van két laptopunk (oké, az egyik egy netbook, még jelentéktelenebb fogyasztással), sok rajzfilmet nézünk, és a tűzhely is villannyal megy.

Magyarországon a paneles távfűtés legalább 2x ennyi volt a téli hónapokban, és abban az áram sem volt benne! Ebből egyenesen sejthető, hogy panelban laktunk a költözés előtt, aminek a száraz, sokszor túlzott melegéhez képest még nagyobb váltás az itteni időjárás. De azért örömmel állíthatom, hogy kezdünk belelendülni!