Már régóta adós vagyok ezzel a bejegyzéssel, de ma reggel sikerült megírnom a vázlatot, aztán “lektoráltatni”, most pedig “leközölni” 🙂 Biztosan felszínre hoz véleménykülönbségeket, szívesen fogadom akár a hasonló, akár a gyökeresen eltérő megfigyeléseket, örömmel ki is egészítem a bejegyzést az építő szándékú hozzászólások tartalmával.
Amit az itteni és a magyar oktatásról leírok, az személyes élményeken, tapasztalatokon alapuló vélemény, s bár igyekszem tárgyilagosságra törekedni, alapvetően szubjektív vélemény lesz belőle. A magyar oktatásról (legalábbis 10 évvel ezelőtti formájáról) első kézből származó tapasztalataim vannak (mind a három fázisról: általános-, közép- és felsőfokú oktatás), illetve Rebi révén közvetettek is, a helyiről pedig már csak az ifjú hölgy helyzetén keresztül vontam le következtetéseket. Ezenkívül az alábbi gondolatmenetre hatással van az életkorom és a szakmám is (utóbbinak főképp az a vonása, hogy igencsak technikai vonalon mozgok és gondolkodom).
Sokan azt mondják – szerintem leginkább félinformációkra, szóbeszédre alapozva – hogy az itteni oktatás ratyi (csúnyább kifejezéseket hallottam inkább, de ez is megteszi most). Az indoklás nem szokott részletekbe menő lenni, a legelterjedtebb kifogások a megtanult anyag mennyiségére, a házi feladatok hiányára és a túlzott szabadságra vonatkoznak.
Mielőtt a részletekbe mennék, néhány tény:
- Rebi szinte minden délután, gyakran hétvégén is készül a következő iskolai napra, és nem azért mert nincs elég sütnivalója, hanem inkább mert van.
- Való igaz hogy nem kell statikus adattömeget a fejükbe erőltetni.
- Gyakorlatiasabb tárgyak is vannak, nem kizárólag elméleti síkon tanítják őket, mint az oly gyakori a magyar gimnáziumokban.
Az én iskolábajárásom idején nagyon nagy mennyiségű adatot kellett kívülről fújnom (legjobb példa erre a történelmi évszámok, de a verseket vagy képleteket is említhetném). Ennek egyfelől volt értelme, másfelől már akkor sem, de most méginkább érvényét vesztette szerintem.
Ha egy konkrét példát nézünk: a Stephenson féle gőzmozdony feltalálása/üzembe állítása az első megnyitott vasútvonalon 1825-ben volt. Tegyük fel hogy elfeledtem a pontos évszámot (mint ahogy a teljes dátumot nem is tudom), és csak azt tudom belőni hogy XIX. század, vagy hogy 1820-as évek. Emellett nagyjából tudom, hogy a gőzgép megépítése utáni században vagyunk, valamint hogy az akkori Angliában egyre nagyobb igény volt a nagy tömegű, viszonylag gyors áruszállításra és az emberek is többet utaztak volna a megfelelő lehetőségek fennállása esetén.
1. Számítana, ha nem tudnám hogy 1825, hanem csak hogy az 1820-as évek?
2. Ha szükségem lenne a pontos évszámra, interneten mennyi idő alatt találnám meg? (nekem néhány percre volt most szükségem, és azért ilyen sokra mert noha nem ez volt az első mozdony, de ez közlekedett az első vasútvonalon, rendszeresen)
Ezen gondolatmenet alapján a mai „google-világban” nincs igazán értelme bemagolni az információkat, hiszen ha a mindennapok során van rá szükségünk (nem pedig egy dolgozatírás izolált körülményei között), akkor ott van a lehetőség, hogy gyorsan, egyszerűen és hatékonyan utánanézzünk. Hogy az összefüggéseket látjuk-e a tények között, az szerintem sokkal többet jelent, valamint később is sokkal inkább hasznosítható gondolati folyamatok, módszerek kialakulásához vezet az agyban.
Emlékszem, hogy mikor középsuliban irodalmat és történelmet tanultunk, a legritkább esetben vontunk párhuzamot a kettő között, nemhogy összehangolták volna a leadott anyagot! Pedig sokszor komoly kapcsolatban állt egymással a kettő: a művészeket nem lehet függetleníteni attól a korszaktól, országtól amiben éltek.
(Én napi szinten, nem is tudom hány alkalommal nézek utána online a szakmai dolgoknak, egyrészt mert papír alapú könyvben sokkal nehézkesebb a keresés, másrészt online sokkal nagyobb tömegű információ érhető el az adattárházakról és az SQL Serverről, mint máshogyan. Már a Microsoft is rendszeresen a BooksOnline-ra hivatkozik manualként és pl. az Office help is alapból online…)
Szóval én úgy vélem, hogy a nagy mennyiségű információ agyba töltésének korszaka lejárt (még eljöhet újra, jós nem vagyok), egyszerűen nem hatékony. A rendelkezésre álló információ rendszerezése, annak hasznosítása, a lényeges adatok elkülönítése és a nem fontosak kiszűrése sokkal nagyobb jelentőségű, mint valaha. (Ha meggondoljuk hogy egy átlagos email fiókban pár év alatt simán összegyűlik jópár ezer levél, már ezt is nehéz kezelni, és ez a mindennapoknak csak kicsiny része.)
Egy barátom felesége Budapesten tanít középiskolában, és érettségiket is szokott javítani (magyar-töri szakos), az ő elmondása alapján úgy tudom, hogy már Magyarországon is inkább az összefüggések felismerésére, a rendelkezésre bocsátott adathalmaz megértésére, rendszerezésére fektetik a hangsúly… kevés sikerrel. Lehet vitatkozni hogy ez jó-e vagy sem, mindenesetre arra a tényezőre már nem nagyon érdemes hivatkozni, hogy ennyivel meg annyival jobb a hagyományos magyar iskolarendszer, mert az eltűnőfélben van, és a jelenlegi hibrid egyáltalán nem biztos, hogy hatékonyabb vagy eredményesebb lenne a diákok számára.
Egy másik érdekes és gyakorlatiasabb vetülete az angolszász oktatásnak, hogy sokkal inkább előtérbe kerül a nebulók közösségbe való beilleszkedése. Mivel Rebi eléggé visszahúzódó fajta, erről inkább csak sejtéseim vannak, de megfigyelésem alapján nagy teret engednek annak, hogy a diákok minél többféle módon megismerkedjenek, együtt dolgozzanak és sok sikerélményük legyen ebből fakadóan, előkészítendő őket arra, hogy majd a mindennapi munka során is kamatoztatni tudják ezen szociális képességeket.
Ezenkívül vannak gyakorlatias tárgyak is, aminek eredményét már én magam is élvezhettem: pl. Rebi food technology órán megtanult csokis kekszet sütni, amit már otthon is kamatoztatott, és bár elsőre túl sok cukrot tett bele, a második alkalomtól már igazán finomak lettek a sütikék. Varrógépet használni is tud, hogy milyen szinten azt én meg nem állapítom, de lett neki egy otthon is, a suliban pedig rendszeresen varrnak félig-meddig saját tervezésű ruhát!
A Long Bay College (LBC) eléggé puccos sulinak számíthat, Magyarországon ez simán gimnázium lenne, sok-sok elméleti oktatással. Itt van arra lehetőség, hogy szakmát tanuljanak a diákok, és évente egyszer van egy-egy „állásbörze” jellegű rendezvény, amikor különböző cégek képviseltetik magukat, akikhez lehet jelentkezni gyakornoknak (pl. autószerelő), közben pedig ahhoz passzoló elméleti és gyakorlati tárgyakat felvenni, és ha az illető nem kíván továbbtanulni, akkor jó esélye van az adott pályán elhelyezkedni, hiszen van elméleti háttere és szakmai gyakorlata, illetve utóbbiból fakadóan már némi ismeretsége is.
Rebi mostanság sok jó eredményt hoz haza (4-5-ösöket magyar osztályzás szerint), olyan tárgyakból is, amelyek korábban nem feküdtek neki, sőt még matek versenyre is jár, pedig a természettudományos tárgyaktól nagyon irtózott korábban. Azt a nézetet én is osztom azonban, hogy itteni iskolával magyar egyetemre nem nagyon lehetne bejutni, de ez nem az említett felsőoktatási rendszert dicséri, hanem inkább a követelmények ésszerűtlenségét /hangsúlyozom, hogy ez simán lehet elavult információ, ami a saját felvételim emlékein alapul, akkor elég sok, szerintem felesleges dolgot kellett tudni a bekerüléshez/.
Más országok egyetemeire viszont lehet esélye bejutni, bár őszintén szólva ezt a kérdést még nem jártam teljesen körbe. Majd jövőre.
Tudom, hogy a bejegyzés tartalma meglehetősen szubjektív, de szerintem azt a következtetést simán levonhatom, hogy az általános vélekedés, miszerint “az új-zélandi oktatás rossz, a magyar sokkal jobb” ma egyáltalán nem állja meg a helyét általánosan, és én abban sem vagyok biztos, hogy korábban ez így volt. A kép ennél sokkal árnyaltabb, valamint minden diák esetében más a végeredmény aszerint, hogy ki-ki mennyire tudja hasznosítani amit itt vagy ott tanult.
MartinIsti Blog 