Kacsamentő-akció a kispolgári kertvárosban

A minap az általam még néhány évvel korábban is pejoratív felhangokkal használt “kispolgári” jelzővel illethető kertvárosi életünk újabb, kedves és komolytalan-komoly mozzanata történt. A nap úgy indult, hogy egy kiadós alvást követően Bencét sikerült már a reggeli sétára is elcsábítani, egy Lego Star Wars alkalom ígéretének fellebegtetésével a testmozgást követő időszakra vonatkozóan. Egész könnyen belement, és szerencsé(nk)re tényleg volt is kedve hozzá, úgyhogy nem kerültem a málhás szamár helyzetébe, mint néhányszor amikor megmakacsolta magát és a hátamon cipeltem néhány kilométert (ahhoz már nehéz őkelme, hogy ez kellemes legyen hosszú távon számomra).

Nohát hn 9 tájékán indultunk el négyesben (apa+anya+Bencegyerek+kutyagyerek) a kellemesen melengető téli napsütésben fürödve a Torbay Heights parkocska felé, de már az elején elhatároztam, hogy ma a hosszabb, több kis parkot is érintő útvonalat teljesítjük. Bence érdeklődését ewok-lehetőségek széles tárházának emlegetésével tartottuk ébren (“Az erdőben lehet hogy találkozunk ewokokkal!”, “Még egy kicsit felfelé megyünk, aztán beérünk az Ewok dombot szegélyező vuki erdőbe!”), ami jó csalinak bizonyult (az ötletet néhai Papámtól vettem át, de szerintem már abban az időben sem volt új :))

Viszont még mielőtt a nevezett erdőbe értünk volna, “nagy” tumultusra lettünk figyelmesek az egyik utcácskában: egy kacsalád (anyuka meg a nemrég született ifjoncok) nagy hápogás közepette téblábolt az út közepén, egy emberi család (anyuka, kislány, kisfiú) pedig a közelben nézgelődött egy fa tövében. A gyors helyzetelemzés után (melyben a szóbeli információszerzés is nagyban besegített) kiderítettük, hogy az egyik kiskacsa beleesett a csatornába (ez nem kacsa, a hír igaz! – hmm lehetne a “hírigaz” mint új szó a színigaz ellentéte a médiára alapozva?). A kislány eddigre már árkon-bokron túl szaladt, apukáját segítségül hívva, aki hangos gumicsikorgás közepette fékezett autójával a helyszíntől 6.3 méternyire (a távolság szemmel való becslés volt), miközben én leparkoltam négylábú vontatómat egy oszlop mellé, kacsák számára biztonságos módon rögzítve a póráz segítségével. Eddigre Gabi felemelte a rácsot, mentőapuka pedig az általa hozott hálóval kihalászta az áldozatot, akinek épségéről mindannyian közelről meggyőződhettünk, majd szabadjára engedte. A kis aranyos a stressz utóhatásában felpörgetett lábakkal, nagy sebességgel szaladt anyjához, testvéreihez akik a viszontlátás felett érzett megkönnyebbülésüket harsány hápogással és a megmentőktől kapott kenyérdarabkák lakomázásával fejezték ki.

(A helyszín, a még konkrétabb színtér pedig: a pirossal szemléltetett részletekben található egyenetlenségek nem a rajzot készítő hozzá nem értéséről, hanem pont annak ellenkezőjéről, illetve a részletek iránti hűség igényének személyiségben mélyen gyökerező mivoltáról tanúskodnak!

/a személyiségi jogok védelmében a résztvevő személyek képét eltávolítottam a fényképről, illetve pontosabban szólva nem eltávolítottam, hanem az időben visszamenve fényképeztettem a helyszínt, ilymódon oldva meg az emberek jelen nem létét/)

Nos, apró hír, de mi élveztük a helyzetet nagyon, és minden jó ha jó a vége alapon megkönnyebbült mosollyal elköszöntünk a megmentőktől, akikkel ha ezután lelki rokonságot nem is érzünk, de jólesően láttuk hogy segítőkészek és állatbarátok.

A séta maradék része is kellemesen telt, ezenfelül pedig többször előfordult a napokban az általam korábban főképp amerikai filmekben látott jelenetekhez hasonlóan, hogy a szomszéd, vagy akár csak a környéken lakó, ám ismeretlen járókelők üdvözlését lelkes integetéssel és hangos ‘reggelt! kiáltásokkal oldottam meg, viszonozva vagy a hasonló viszonzást kiváltva oldottam meg. Lehet mondani hogy ez kispolgári, lehet gúnyolódni rajta (azt hiszem én is félig-meddig azt teszem, némileg magamat is pellengérre állítva ;-)), mindenesetre amit nem tudtam korábban, hogy átélni milyen, no, röviden összefoglalva: kellemes. Nem azt mondom hogy mély barátságot tükröz vissza, de egy mosoly, egy könnyed jókívánság, a kellemes reggel közepette érzett apró öröm továbbítása illetve visszatükrözése a másik számára, mind sokkal-sokkal jobb mint a mufurc magunkba fordulás a stresszes napot megelőző morgolódás során. Szeretek itt és így élni, mivel noha mélyre nyúló hatása nem feltétlenül van ezen mozzanatoknak, de az biztos hogy kellemes és vidám.

Reklámok

A lényeg

Nem olyan rég ezen bejegyzésben írtam egy ilyen mondatot: “Ezenfelül más változások is érlelődnek, de erről majd később tervezem hogy írok – remélem nem marad el…

Egyszer azóta megkíséreltem leírni, összefoglalni hogy mi is ez, amúgy főképp személyes, életszemléletben beálló változás, de nem lett az igazi, úgyhogy hagytam is. Ma viszont rátaláltam egy frappáns összegzésre Bill Watersontól:

“Ha bármit kívánhatnál, mi volna az?”

“Egy nagy, napsütötte réten lehessek.”

“Egy hülye rét? Nem érted? Gondolkodj nagyban! Gazdagság, hatalom, képzeld hogy BÁRMIT kívánhatsz!”

“Hmm, valóban nehéz vitatkozni valakivel, aki ilyen boldognak tűnik.”

1 év Aucklandben

Nos, augusztus 1-jén lesz 1 éve, hogy Wellingtonból Aucklandbe költöztünk. Mivel más blogokon még nem nagyon olvastam első kézből való összehasonlítást a két városról – aminek legvalószínűbb, prózai oka az, hogy a blogolók nagy többsége csak az egyikben lakott huzamosabb ideig -, úgy gondoltam e jeles fordulónap alkalmából egy rövid, szubjektív szösszenettel jelentkezem.

Előre ismétlem, hogy szerintem a tárgyilagostól messze lesz az értékelés, vagy legalábbis nem értelmezhető átlagosan a két városra, köszönhetően annak, hogy lenn délen nem bent Wellingtonban, hanem Wainuiomataban laktunk, ami bár nagyon szép tud lenni, nem igazán lett a szívem csücske, itt északon pedig Torbayben, a North Shore egyik nagyon kellemes részén találtunk egy nagyon jó házikót. Előbbi negatív, utóbbi pozitív irányba mozdítja el a személyes benyomások kijelzőjét.

  • Időjárás
    • Azt hiszem ezen nem sokmindent kell részleteznem, az biztos hogy az egyik legkomolyabb különbség ebben rejlik a két hely között. Wellington a tények alapján kb. 3-6 fokkal hidegebb átlagosan, de ez sokszor sokkal többnek érződik. Ehhez persze nagyban hozzájárul, hogy mi egy völgyben laktunk, ahol minden reggel köd fedte a falut, és csak 9 óra felé kezdett el a napocska besütni oda, valamint elég hamar elfedte orcáját az este közeledtével. Mielőtt Aucklandbe jöttünk, sokan riogattak, hogy majd annyi esőt kapunk (amiből ott már kezdett elegünk lenni), hogy visszakívánjuk a múltat. Nos, ez nem igaz. Sokat esik, ezt aláírom, de nem kívánkozunk vissza, mégpedig azért sem, mert egyrészt nagyon gyakran a napi csapadék éjszaka jön le, másrészt pedig nem is tudom volt-e olyan, hogy napokig borult égre nézhettünk fel, a napsütés halovány reménye nélkül. Itt negyed óránként is tud váltakozni az eső, derült ég, eső+derült ég (szivárvány kombóval esetenként), szóval mindig lehet reménykedni egy kis jobbkedvre derítő derült égben. Ezzel szemben Wellington környékén a depressziót okozó, felhőborította ég különösen gyakori télvíz idején. Egyik ottani barátommal csevegtem nemrég, és ő következő találó kijelentést írta: “We have to keep our spirit high in those rainy days” (magyarán szólva kb. annyit tesz, hogy “Őriznünk kell magunkban a reményt ezeken az esős napokon”). Idén januárban jártunk Johnsonvilleben (ami korántsem annyira kieső helyen van, mint Wainui), és este bizony kellemes volt begyújtani a gázkályhát minimális fokozaton, hogy kellemes legyen a benti hőmérséklet.
    • Sokan a széllel is példálóznak, én nem jutottam el odáig, hogy az probléma legyen. Egyrészt mert akkor még nem motoroztam, másrészt pedig sokkal jobban zavart a hideg, az eső, a napsütés hiánya, hogysem a szél zavarjon, ami ellen viszonylagos védelmet nyújtottak a házak.
  • Csodaszép partok/öblök – a North Shore keleti partján található öblök oltári szépek, imádjuk őket. Anno még Wainuiból leginkább a Petone Seaview felé jártunk sokat, de pl. Long Bay sokkal inkább az én ízlésemnek való. Ráadásul az sem utolsó szempont, hogy utóbbiban nyáron (bátrabbak tavasszal/ősszel, esetleg lábmártózás télen) simán lehet fürdeni. Wellington környékén mindössze két helyen fürödtem (az egyik kategória): uszodákban és a blueberry farm tavacskájában. Utóbbi is elég hideg volt, de az élmény miatt simán megérte!
  • Auckland nagy, mi több, nekem hatalmas, ehhez képest Wellington egész kompakt. Ugyan nekem ott is meg most is kb. 25 km-t kell utaznom a munkahelyemig, de ha itt tovább akarnék menni, még a városban gurulhatnék 30-40 km-en át, míg Wellington belvárosától a Cook szoros már nincs messze. Amikor Gled Edenbe megyünk “haverkodni”, az sem olyan, mint Wainui-Lower Hutt, noha a felfogásunk már kezd átalakulni és a 10-15km-en belüli barátok már “itt vannak a szomszédban”, míg a 35-40-re lévőkhöz “egy kicsit autózni kell”.
  • Nekem a házak jobban tetszenek errefelé, sokkal több fantáziadús, vagy egyszerűen csak lakályos épületet látok. Persze ismét nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a North Shore-on lakunk. Wellingtonban kb. a Churton Park nyújtott hasonló hangulatot számomra.
  • Közösségi közlekedés tekintetében egyik hely sincs igazán eleresztve, csak máshogy nem jó a kettő.
  • Külföldi üdülés kapcsán sokkal egyszerűbb Aucklandből indulni, mert ha innen nem megy járat valahová, akkor NZ-ről szinte sehonnan sem (szinte, mert van 1-2 kivétel). Tavaly Rebi megjárta, hogy késett a gépe mikor Mo-ról hazafelé jött, aminek következtében lett egy kis eltöltenivaló ideje Aucklandben, kényszerpihenő formájában. Most ez a veszély nem fenyegeti. Anno Gabi nem volt túl lelkes ezt illetően, szóval ez hiába csak egyszeri eset, nekünk fontos (volt).
  • Aucklandben nincs Shop&Go a pekiben (amikor a vásárló saját maga húzogatja le a vonalkódleolvasóval az árukat menet közben, a végén pedig a szép szeméért elhiszik neki, hogy nincs a kocsiban olyan, amit nem olvasott le), bár állítólag tervezik. Én örülnék neki nagyon. Ellenben az önkiszolgáló kasszák mindenütt nagyon terjednek.
  • Az emberek itt is javarészt kedvesek és segítőkészek, de az igaz, hogy sokkal több az ázsiai származású, Wellingtonban azért ennyi kínai(nak látszó) feliratot úton-útfélen közel sem láttam.
  • Immigration ügyintézésben egy nagy-nagy plusz Wellingtonnak: anno a work permitem elintézéséhez kb. másfél óra kellett (ebből 1 az várakozás volt), mert személyesen meg lehetett oldani. A családnak is, mikor megérkeztek. Ezzel szemben Aucklandben csak kivételes esetekben lehet személyesen intézni bármit is, ha meg beadja az ember, akkor általában legalább hetekben lehet számolni a feldolgozási időt. Ez szintén egyszer (esetleg kétszer) megtörténő eset az egyszeri bevándorló életében, de attól még jelentőségteljes.
Szóval, ahogyan az sejthető volt, főképp az időjárás és a szubjektív tényezők (értem ezalatt az ottani és itteni lakhelyünk környékét, ingatlan-minőségét) billentik Auckland javára a mérleg nyelvét, összességében tehát boldog vagyok az ittléttel, még akkor is ha JAFA-ként éldegélünk 🙂

Miért nem buszozom?

Noha jómagam a közösségi közlekedés híve vagyok (régebben még igazán odaadó hívének vallottam magam, de a jelek szerint ez itt némileg változott), a nézőpontom átértékelődni látszik, felborítva az érdekek arányát az egyéniek javára.

Wellingtonban jól elvoltam a busz-vonat párossal, egyrészt mert szeretek vonatozni, másrészt meg akkor még mentes voltam a motorozás iránti lelkesedéstől.

Aucklandben a North Star buszok menetideje és kanyargós, Tolnát-Baranyát bejáró útvonalai nem töltenek el túlzott lelkesedéssel. Ha ugyanis busszal járok (arról már nem is beszélve, hogy az új-zélandi buszsofőrök vezetési tudását illetően vannak kétségeim, néhány saját tapasztalat alapján), akkor pl.

  • 8:05-kor indulok otthonról,
  • a megállóban (ami amúgy nagyon kényelmesen kb. 150 m-re van tőlünk) eltöltök 5-10 percet,
  • erre-arra való kanyargást követően rátérünk a busway-re (ami már jól működik),
  • a hídon átérve ismét belassulunk és kavargunk egy sort
  • kb. 55-65 perc elteltével érkezem az irodába.

Autóval ugyanez (mostanában carpoolozom a közelben lakó munkatársammal), kb. 45 perc szokott lenni, amikor D-t nem támadja meg az Alvás Mumus 🙂 Pedig sokszor az igazi csúcsforgalomban megyünk.

Ma reggel motorral (igaz nagyon korán) 6:09-kor gördültem ki a ház mellől és 6:42-kor már fent voltam az irodában a 3. emeleten és át is vedlettem a benti hacukába. Ezenfelül még oltári mód élveztem is!

Ha lenne vonat (terveznek, de nagyon hosszú távon), habozás nélkül átváltanék rá. Jelenleg motorral kb. $25-30 a heti költség, kocsival ez kb. duplája, busszal 4-szerese lenne (saját verziónál csak benzint számolva, az időnyereséget sem vettem bele). Viszont akkor egy jó kis olvasást talán megérne a dolog. Most ha olvasok (amennyiben még/már világos van), a kanyargós szakasz végére már háborog a gyomrom, amit nem igazán szeretek (komoly civilizációs problémák, mi? ;-))

Hogy a többi viszonylatban milyen napi szinten vonatozni/buszozni Aucklandben, azt nem tudom. Torbayből a központba nem az igazi.