Christchurch – az első hetek

2 hete érkeztünk meg a városba, azóta gyűjtjük az ellentmondásos benyomásokat. Ellentmondásosak két szempontból is, egyrészt önmaguk viszonylatában, azaz Christchurchre vonatkozóan, valamint Aucklanddel (pontosabban szólva saját Auckland-képünkkel) párhuzamba állítva.

Nehéz bármiféle megbízható képet kialakítani ily rövid idő alatt, pláne hogy az ideérkezésünk – véletlenszerűen vagy félig-meddig akár szándékosan is? ki tudja… – úgy alakult, hogy a legkevésbé kellemes módon induljon és fokozatosan haladjunk a kellemesebb felé. Mivel ez zavarosan hangozhat, a további szóvirágok helyett inkább tárgyilagosa(bba)n pontokba szedem, mire is gondolok:

• évszak és időjárás

Nem titok, hogy az NZ tél sokunknak nem a legkedvesebb évszaka a sok eső, a rideg hideg és a rövid nappalok miatt. Ráadásul még havas Karácsonyra sincs esély közben! :o) Hóra még egyes részeken akad, ott meg társul hozzá a kellemetlen hideg. Mi is ahogy augusztus 1-jén megérkeztünk, pár napig verőfényes nappalok próbálták csalfa ábrándképekkel elhitetni velünk hogy ez a vidék nem oly elviselhetetlen télvíz idején, aztán azóta kijut a felhős-esős időjárásból meg az éjszakai 0 fok közeli hidegből. Szerencsére maga az eső nem olyan trópusi jellegű amitől 2 perc alatt bőrig ázik az ember (a motoros!), de a kedveszegettséget ugyanolyan remekül elősegíti. A heatpump révén azért kezelhető a dolog, de a kellemestől távol áll szerintem. Ahogy majd közeledik a tavasz, bízom az enyhülésben és a növényvilág zöldbe borulása biztosan jobb kedvre fog deríteni.

Amikor Barnabással nyargalászunk a tengerparton (ami szinte “a hátsó udvarunkban” van), nem fázunk, sőt mindig fellelkesedem a mozgástól, a látványtól, a természet nyers közelségétől. Előző hétvégén hétágra sütött a nap mikor reggel mentünk és csodás volt látni a vad, tajtékpermettől tarajos hullámokat Pihához hasonló daccal döngetni az egyre sekélyülő medret s közben a partmenti dombokon túli hegyek hófödte csúcsait kikandikálni. Minden reggel, még amikor sötétben viszem az ebet, a tengerparti szaladás élménye megnyugtat és lelkesedéssel tölt el!

Néhány kép arról, mennyit is kell baktatnunk a partig:

1. kissé széthúzott panorámakép, csak hogy látsszon milyen közel van a jobb szélen lévő házhoz (ahol Fanni, az autónk álldogáll Gabi mögött) a baloldali tengerparti lejárat (Beach Access) tábla

2. A kis tábla mellől fényképezve ez a kisebb dűnesor tetejére visz ki…

3. ami mögött egy apró völgyecske húzódik a tengerparttal párhuzamosan a két dűnesor között (ember és kutya nem állandó jelleggel tartozékai a helyszínnek). A szemben lévő dombocska tetejéről pedig már …

4. … az óceán látható!

Kicsit csalóka a megnevezés, mert noha Csendes-óceánnak hívják, mindig morajlik, sőt ezen a tájékon eléggé haragos is tud lenni. Állítólag hidegebb is mint a nyugati part, mert ide a Déli Sark felől jön a hideg, nem Ausztrália felől az enyhébb hőmérsékletű víztömeg. Még néhány kép amiket kutyaséta közben készítettem:

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Ha jó tempóban, lendületesen haladunk, akkor még csak hideg sincs (reggel emiatt is inkább futunk :)), de azért nagyon várom az enyhülést, a havas hegyekkel ismerkedés szerintem inkább jövőre marad. Most a berendezkedés, letelepedés van soron.

Tavasz-nyár idejére pedig már bőven vannak terveink hogy a Déli Sziget mely részeibe látogassunk közel s távol!

• lakóhely – mint a ház maga

Egy kis házikóban lakunk, ami építése idején szerintem legfeljebb hétvégi házként fogalmazódott meg építői agyában és azóta sem változott sokat, azt leszámítva, hogy a földrengés kissé megnyektette. A mérete hagy kívánnivalókat maga után egy 4 fős család tekintetében, ami néhol akkor is nyüglődőssé teszi az ittlétet, ha ezt előre tudtuk és lehetőség szerint felkészültünk rá. Mióta a saját cuccaink is megérkeztek, azóta otthonosabb és sokkal jobban érezzük magunkat. Árban legalább kedvező, és van időnk kigondolni merre és hogyan tovább. De azért nem fogjuk visszasírni ezen időszakot, miután rendeződött az új lakhely megtalálása.

• lakóhely – földrajzi elhelyezkedés

A másik tényező, hogy a munkahelyemtől a városon belül nem is tudom hogy tudtunk volna-e messzebbre költözni. 21-22 km nem tűnik soknak, de fél óra motorozás a napkelte előtti hidegben nem tartozik sem a titkolt, sem a nem titkolt vágyaim közé. Különösképpen, hogy itt a fél-1 óra munkábajárási idő nem a norma, mint Aucklandben, hanem már soknak számít. Pláne motoron -1 fokban, ami már megesett párszor. Ilyen helyzetben a téli kesztyű is édeskevés. De már kezdek belejönni, igazából jobb, mint bőrig ázni. Legalább mikor beérek, fél óra elteltével már kiengednek elgémberedett ujjaim, a teljes elázás következményeinek megszüntetéséhez viszont ennyi idő általában nem elegendő, mert zuhany és váltás ruha is szükséges hozzá.

Szóval nem a legkönnyebb, legkellemesebb modját s idejét választottuk itteni életünk megkezdésének.

Vélemények, észrevételek, tévhitek:

• Christchurch kicsi, itt ismeretlen a forgalmi dugó fogalma.

Ez azért egy elég nagy ferdítés, mert itt is jócskán be tud lassulni a haladás, bár az igaz hogy jóval kevésbé van az a teljes megtorpanás ami Aucklandben előfordul, de ott is főképp az autópályára való felhajtóknál tapasztaltam, nem annyira a normál utcákon belüli közlekedésnél. Ha nem motorral lennék, néhol bizony rostokolhatnék jódarabig. De hát azzal vagyok 🙂 Ja, és itt a motorosok még mindig biccentve köszönnek egymásnak ha szembetalálkoznak az úton! Mikor motorozni kezdtem 4 éve, még bőven így volt Aucklandben is, de azóta úgy látom kiveszőfélben van, ami szerintem nem jó. Apróság, de attól még nem örülök neki.

Ezenfelül az emberek használják az indexlámpát még körforgalomban is, meg amikor két sáv eggyé szűkül. Aucklandben néha azt hittem hogy a járművek eme funkciója szándékosan deaktiválásra került, vagy hogy az új autókba már nem raknak indexlámpát, mert úgysem használja senki 😉

Ezenfelül nem olyan kicsi a város. Persze, nem kell egy óra hogy keresztülautózzon rajta az ember miközben az autópályán megtesz vagy 70-80km-t, de azért New Brightonból a reptérig kijutni beletelik 30-40 percbe (útvonala válogatja), és ha éppen belekeveredik az ember útlezárásba, akkor csak kavarog össze-vissza mire újra rátalál a helyes útra. Most már egész jól elkerüljük őket, de az elején okozott némi nehézséget és bosszúságot.

• Fázni vagy nem fázni? – ez itt a kérdés, illetve hogy mennyiért tenni egyiket vagy másikat

Hogy hideg van-e? Igen, akad abból is bőven. Ezzel együtt azért megfagyásról még nem volt szó esetünkben. Az ütött-kopott heatpump ami a nappaliban van – most hogy már egész jól megtanultuk használni és nem piszkáljuk a ki-be kapcsolást leszámítva, nehogy valami bit félremenjen az agyában – egész jól befűti azt a kis helyiséget. Persze a konyhába/fürdőbe kimenni korántsem kellemes, de keveset vagyunk ott. A hálószobák fűtéséhez meg kerülőutakat alkalmazunk: vettünk pl. olyan pizsit, ami belebújáskor sem hideg (a sima pólok vagy különösképp az úgyneműk ugye igen), van állatos onesie mindegyikünknek (nem tudom erre van-e frappáns magyar szó, még a kezeslábas állhat a legközelebb hozzá). Bence a legaranyosabb a méhecskésben, mi felnőttek már inkább viccesen nézünk ki, de legalább melegen tart minket! Kint én ritkán fázom (motorozást leszámítva), egyrészt mert jól beöltözöm, másrészt meg jó lendülettel mozgok.

A hétvégén mikor sokat sütött a nap, sokakat láttunk pólóban, rövidnaciban flangálni, rajtam is csak egy pulcsi volt és egy kerthelyiségben ebéd után jólesett meginni egy hideg sört. Szóval azért nem Szibéria-jellegű, bár mikor nem süt a nap, vagy már lement, onnantól hamar a hőmérséklet is lendületes zuhanásba kezd…

A villanyszámla kapcsán többen figyelmeztettek, hogy akár több száz dolláros tételekre is számíthatok havonta, úgyhogy egy ideig bőszen lejegyeztem minden reggel és este a villanyóra állását, amit legjobban a boiler pörgetett, mikor egyszer-kétszer éjszakára is úgyhagytuk a heatpumpot, az alig látszott meg a fogyasztáson. Gondoltam hogy majd a végén kiderül mi lesz az összeg, de mivel a Meridian adott $150 bónuszt hogy csatlakoztunk hozzájuk, reménykedtem, ennek beszámításával nem lesz annyira vészes. Nem is lett! 3 hét alatt $86, ami teljesen jó! Szóval erre nem fog rámenni a bankban tárolt bitjeink nagy része.

• apró munkahelyi mozzanat

Egyik nap múlt héten a főnököm tartott eligazítást egy jövőbeli projekt kapcsán, és a részletekbe való belemenetel nélkül elég annyi technikailag, hogy hozzáférésünk van egy teherautós cég olyan adataihoz, amely a versenytársak szállítási információit is tartalmazza, nemcsak a sajátjainkat. Mivel nem lehet leszűkíteni az adatkinyerést, ha a saját járművek GPS adatait le akarom kérdezni, jön a többi is. Tony – a főnök – azon az állásponton van, hogy noha technikai akadálya nincs, mi azért nem fogjuk használni a többlet-infót, mert az nem etikus. Ez pedig nekem nagyon tetszett!

• maga a város

A belvárosban ittlétünk óta még nem sétáltunk, szóval május 30-án láttam utoljára azt a részt. Maga a város továbbra sem nyerte el a tetszésünket igazán, de ezek valóban még korai hetek eldönteni, pláne hogy zölden pompázva valószínűleg kellemesebb hatást kelt majd minden.

A környékek nagy része régies, ami nekünk szokatlan, illetve vannak az új lakóparkok ahol meg minden új. A kettő közötti réteg viszont valahogy hiányzik, mindössze egy városrészben láttunk ilyet, az tetszett is nagyon! Meg az egyik kellemes moziba a jegy mindig csak $10, akármikor is megyünk! Nem mintha annyit járnánk…

A felújítás zajlik, de persze nem lehet mindent egyszerre, ezért nagyon sok a hepehupás, kátyús út, meg hát az újjáépítést alapból nem 1-2 évre tervezték be, hanem nagyobb hangvételű folyamat lesz.

A következő két bejegyzés témája (a sorrendet még nem tudom):

• albérlet-keresés (5 év után újra… és most sem kellemes)
• Castle Hill kirándulásunk (az már sokkal kellemesebb volt!)

A lényeg

Nem olyan rég ezen bejegyzésben írtam egy ilyen mondatot: “Ezenfelül más változások is érlelődnek, de erről majd később tervezem hogy írok – remélem nem marad el…”

Egyszer azóta megkíséreltem leírni, összefoglalni hogy mi is ez, amúgy főképp személyes, életszemléletben beálló változás, de nem lett az igazi, úgyhogy hagytam is. Ma viszont rátaláltam egy frappáns összegzésre Bill Watersontól:

“Ha bármit kívánhatnál, mi volna az?”

“Egy nagy, napsütötte réten lehessek.”

“Egy hülye rét? Nem érted? Gondolkodj nagyban! Gazdagság, hatalom, képzeld hogy BÁRMIT kívánhatsz!”

“Hmm, valóban nehéz vitatkozni valakivel, aki ilyen boldognak tűnik.”

Bencekéz

A Carpe Diem, azaz Élj a mának divatos felfogásának megfelelő hozzáállas kétirányú is lehet. Korábban mindig úgy gondoltam, hogy ez leginkább a jövő problémáinak félretételét jelenti, hogy ne gondoljunk a következményekre és élvezzük ki az örömöket most (ami meglehetős felelőtlenségre sarkall, amiből amúgy is jócskán van a világban). Viszont ma az a gondolatom támadt, hogy ez ugyanúgy igaz (lehet) a múltbéli dolgokra is. Az idő három “pillanata” közül ugyanis nem csak az egyiket célozhatja meg. Nemcsak a jövőről nem akarunk tudomást venni, hanem a múltról sem. Ez a kettő az emberi elmében sok ponton kapcsolódik egymással.

Mielőtt nagyon elmennék a teljes érthetetlenség irányába, megosztom az élményt is, ami eme kacifántos gondolatmenetet kiváltotta bennem: van egy kép a házunkban a falon, amely Bence kis tenyerét ábrázolja. Amolyan “belemártom a festékbe és rányomom a rajzlapra” jellegű, hozzá pedig egy felirat (az oviban csinálták, es természetesen nem ő találta ki a szöveget :))

My hand will do a thousand loving things for you

You will remember when I am tall

that once my hand was just this small

Egyik nap, mikor egyedül voltam otthon, megakadt a szemem rajta és valami furcsa szomorúság fogott el az idő kérlelhetetlen múlását illetően. Persze ez nem egyedi eset (sem nálam, sem másnál), viszont nagyon intenzív volt. Az elkerülhetetlent vetítette előre, és abba beletörődni mindig szomorúsággal jár együtt, amit általában kerülni igyekszik az ember. Nem szeretne a múltban élni, a jövőben biztosan megtörténő események jelentős részét nem akarja átélni, marad tehát a jelen felé fordulás, amennyire csak lehet. De ez sem teljesen igaz, mert a “szürke hétköznapok” kifejezés nem véletlen. Sokszor a jelent csak múlatjuk, várunk egy közeljövőbeli alkalomra, ami szinte soha nem úgy jön el, ahogy az elvárásainkban létezik.

Peddig mennyi szépség is rejlik egy-egy szomorúan ünnepélyes pillanatban (hallgassatok csak bele a Forever Autumn dalba), és amennyire szívszaggató tud lenni egy-egy ilyen alkalom, az erőteljes átéléstől mégis teljesebbé válik az élet, az érzelmi élmény valahogy a hétköznapok fölé emel, még akkor is, ha az emlékek felidézése keserédes, és visszahozhatatlanságuk fájdalommal tölthet el.

Ez az apró kezecske is, ahogy benne rejlik a majdani nagyfiú/férfi/öregember, újra rádöbbentett a múlandóságra és bár könnyeket csalt szemembe ennek visszafordíthatatlansága, mégis mosolyognom kellett ezen az áldott kis gyermeken, azon hogy közöttünk van, és ha hagyom, sokkal-sokkal szebbé teszi az életemet a maga bosszúságaival együtt is.

Éljek a mostnak? – felvetődhet a kérdés a nyakatekert gondolatmenet után, és amellett hogy igen a válasz, nem tagadható a tény, hogy ha bátor vagyok, pont az elkerülhetetlennel való szembenézés, annak elfogadása segít abban, hogy a jelenben megtaláljam a sok-sok apró és nagy örömet is.

Kicsit visszatérve a latin kifejezésre és annak ókori jelentésére: a Horáciusz versében megjelent kifejezést latin nyelvtudás hiányában nem tudom hűen értelmezni, azaz nem tudom, ő mit szeretett volna kifejezni vele, mindenesetre két nagyon különböző irányba lehet elindulni csak a szavak magyar jelentése alapján is.

• A már vázolt út, mely szerint hajszold az élvezeteket, ki tudja lehet-e még részed bennük holnaptól. A következmények kevéssé számítanak, hiszen számodra talán már nem is lesz holnap.
• A másik ösvény, hogy cselekedj ahogy a helyességérzeted, becsületed diktálja, hiszen lehet, hogy nem lesz több alkalom a tanulásra, jobbá válásra, a hibák kijavítására.

A fentieken felül még a távol-keleti (ami nekem már inkább nyugatra van :)) filozófiák/vallások oldaláról is meg lehet közelíteni a gondolatot, hiszen ezeknek egy kiemelkedően fontos eleme a mostban való teljes jelenlét.

Zárásul egy rövid költemény Je Tsongkhapa-tól:

“This life, you must know

as the tiny splash of a raindrop.
A thing of beauty that disappears as it comes into being.
Therefore, set your goal.
Make use of every day and every night.”

(nem fordítás, inkább újraírás, hogy angolul nem beszélők is kedvüket lelhessék benne)

Ezen élet, tudnod kell

mint egy kicsiny esőcsepp hullása.

Törékeny szépség, mely születése pillanatában elenyész.

Ezért hát tudd, mire törekszel.

A nap minden perce tartalommal legyen teli.

Kutya élet

Mióta Barnika hazatért, ismét változtak a mindennapok; írhatnám azt is, hogy visszaállt a régi rendszer, de ez nem volna teljesen igaz, hiszen annyi minden más itt, mint ott. Ha nem így lenne, nem sok értelme lett volna.

Szóval ha az embernek van egy kutyája, az bizony sokmindent megváltoztat, másképp telnek a hétköznapok és a nyaralások is. Meg persze a bevásárlásnál most ismét el kell nézni a kutyakaják felé. Nem tagadom, hogy több a macera egy négylábúval mint anélkül, de ezzel sok újat nem mondok. Sokaknak ez elveszi a kedvét a kutyatartástól, pedig ez csak a felszín. Bence pl. sokkal több vesződséggel jár, mégsem adjuk tovább 🙂 (Andy Andersont idézve: “Mikor Louie bárányhimlős volt, őt sem akartuk kirakni. Na jó, megfordult a fejünkben néhány percre, de aztán mégsem.” – az idézet nem teljesen pontos, de valami nagyon hasonló volt!)

A gyerektartás örömei és nehézségei nem képezik ezen bejegyzés témáját, a kutyás részre szorítkozom inkább.

• Engem nem zavar a szaga, sőt imádom dögönyözni, meg odahajolni hozzá, mikor este már álmos és félig alszik, akkor nagyon ingerülten tud morogni még rám is, de én csak nevetni tudok rajta, annyira jól alakít egy zsémbes, morgolódó öregembert. Vagy lehet csikálni a tappancsát, akkor szuszog meg rángati.
• Szőrös, ez igaz. Csak rá kell nézni. És hullajtja is bőven, nem tagadom. Bár szerintem egy jó takarítógépes tisztítás ezt tudja orvosolni időnként (vagy egy hivatásos takarítócég). Az biztos, hogy nálunk nincs annyi kosz a szőnyegbe taposva, mint a nemrég megnézett, heti $450-ért kínált házban, ahol tele volt kajamaradékkal minden és bebüdösödött, nyirkos ruhák/törülközők száradtak a kilincseken… Szóval szőr van, de ezt tudtuk előre is, nem szőrözünk rajta!
• Sétáltatni kell. Bizony, azt kell. Legalább sűrűbben mozdulunk ki a friss levegőre (ami itt NZ-n egyáltalán nem hátrány, tekintve hogy kint sokszor nincs hidegebb – mi házunkhoz képest még melegebb is -, meg a mozgás amúgy is felpezsdíti kicsit a vérkeringést), Bence amúgy is szeret sétálni, meg én is nagyon belejöttem. Nem tagadom, anno előfordult, hogy nem volt kedvem lemenni napi 2 alkalommal, de itt teljesen más, mert egyrészt csak kimenni kell, másrészt ott van a kutyás placc kb. 30 méterre. Ott már engedhetem el az ebet, hajkurászhatja a sirályokat meg a labdát. Szóval ez olyan nyűg, mint a napi torna. Amíg meg nem szokod, a hátad közepére kívánod,
  
  utána viszont rájössz, milyen jó is ez, ha sikerült túltenned magad a nemszeretemségen.
  
  
  
• Ha kirándulni/nyaralni megyünk, sok olyan szállás van, ahová nem lehet kutyust vinni, de van olyan is, ahová pedig simán. Az ember ne legyen annyira válogatós, elégedjen meg célpontonként 50 választási lehetőséggel a 100 helyett! Persze ez így kicsit sarkos, de amikor anno Levinbe jártunk, nagyon sok szállás volt a környéken, motel motel hátán, és az elsőben, ahol megszálltunk, lett is volna lehetőség kutyát/cicát vinni. Mikor erdőben kirándulunk, jólneveltnek kell lennie az ebnek, hogy az engedelmessége olyan legyen, mint egy hosszú póráz. Mi itt még nem teljesen tartunk, bár múltkor a Rimutataka parkban már jól ment! A megfelelő gazda-jószág viszony pedig amúgy is nagyon fontos. Ha nem neveled meg a kutyádat, nem érdemes őt hibáztatni. Nem érdemes, bár néha kényelmes.
• A kutyák NEM RAGASZKODNAK minél nagyobb helyhez, saját tapasztalatom alapján Barnit csöppet sem érdekli, hogy panellakásban él-e vagy udvaros házban.
  
  
  Alig szokott kimenni, csak mikor mi is ott vagyunk. Akkor meg már mindegy, hogy udvaron-e vagy sem. Ezek a négylábúak úgyis olyan lusták, hogy napközben szinte csak heverésznek, bent sokszor nem nagy a mozgásigényük. Persze az említett sétákat nem szabad kihagyni, ott kiélhetik magukat. Barni is szokott repeszteni ezerrel a labda után, csak úgy trappolnak a tappancsai a kemény földön! Néha még indián kutyussá is lehet “változatni” 🙂
  

Hogy mi az, ami miatt megéri? A SZERETET. Mondhatnám, a feltétlen szeretet és az, hogy egyszerűen nem lehet nem viszonozni ezt. Akinek van kutyusa, biztosan megérti, miről írok. Persze tudok én is haragudni rá időnként, de kire nem? De az a tengernyi öröm, amit a hazaérkezésemkor érez, majd szétveti a boldogság, annyira csóválja az egész hátsóját! Gabi szokta is csevegőben írni, hogy már órákkal azelőtt odatelepszik az ablakhoz és nyalogatja az üveget, hátha ezzel elősegíti az érkezésemet…

Mostanában Bencével szoktak versenyezni, ki tud hamarabb odaérni az üdvözlésemre. Még Barni szokott nyerni, de mindketten nagyon élvezik azt a percet. Rólam nem is beszélve! Amúgy is öröm hazaérnem, de ez az első néhány perc még jobban megédesíti a hazaérkezés pillanatát.

Ma meg az esti séta vége felé “egy kis dombra lecsücsültünk”, illetve heveredtünk, aztán néztük a házakból kiszűrődő fényeket, felettünk a tejút csillagait…kellemes béke töltött el, amint ott feküdtem, éreztem magam mellett Barnit, ahogy szimatolta a szélben sodródó szagokat, igazán érdekes élmény volt. Mintha csak kívülálló szemlélője lettem volna az életnek.

Ha nincs Barni, akkor az ilyen élményekre is kevesebb az esély, s ezek nélkül az életem is egy picit üresebb lenne.

Gondolatok a folytonosságról

Pénteken fejeztem be Peter F. Hamilton The Dreaming Void (kb. Az álmodó Üresség) c. könyvét.

Alapvetően nem könyvismertetőt tervezek róla, úgyhogy magáról a regényről és a történetről annyit, hogy kellemesen szövevényes, gyakorlatilag két történet van benne, az egyik SCI-FI, a másik Fantasy. Mindkettő jó – bár szerintem nem kiemelkedő –, élmény olvasni őket, ha az ember túljutott az első 100 oldalon. Amennyiben valaki ismeri az ugyanezen világban játszódó korábbi regényeket, annak lehet, hogy ez a 100 oldal is élvezetesebb, de azért nagyon nem bánom, hogy nem adtam fel. Ennek az oka a következő:

A regény világa kb. a XXXVI. századra tehető, amely korban a technológiai fejlődés elért egy olyan szintet, hogy a halhatatlanság megvalósulhatott különböző módokon. Pont ezek a különböző módok azok, amik elgondolkodtattak, illetve hogy mennyire halhatatlanság az, amiről szó van.

Hogy ne csigázzam tovább a kíváncsiságot, íme a két mód, ahogyan a mai emberiség távoli utódai legyőzték (inkább kicselezték?) a Kaszást (nem újkeletű az ötlet, nem is arról van szó):

• A biológiai szempontból hagyományos módon élő emberek időnként másolatokat hoz(at)nak létre a memóriájukról, személyiségükről (amolyan agy-pillanatképet), és ha valaki meghal, semmi gond, egy ugyanolyan (vagy feljavított) testben újraélesztik (re-life), aztán így tovább, korlát nélkül.
• A hagyományos fizikai életet megunt egyéniségek úgymond “letöltik” magukat az ANA (Advanced Neural Activity) elnevezésű virtuális világba, és kibővített intellektuális funkciókkal élnek amíg meg nem… ja, itt ilyen nincs. Szóval élnek pont
• Ez nem a harmadik pont, de meg kell említenem, hogy post-physical, azaz a fizikai korlátoktól teljesen megszabadult létezési formákat is megemlít az író, mely hosszú (már maga az addig hátralévő idő hosszát jelölő melléknév is bőven átértékelődhet egy ilyen világban) távon az emberiség következő nagy evolúciós lépése is lehet ezen világban

A kérdés, ami felvetődött ezzel kapcsolatban bennem: jelenleg a halált materialista szempontból úgy vesszük, mint a tudatos tevékenységek.teljes megszűnését, magyarul számunkra megszűnik létezni a világ, s vele önnön lényünk, azaz megszakad a folytonos létezés.

Ha egy korábbi mentési pontra visszaállítjuk azt a személyiséget, ami megszűnt létezni az adott testben, hogy folytathassa ugyanazt az életét, mintha csak egy kis amnézia volna, ez mennyiben ugyanaz az ember? Mennyire ugyanaz a személy? Hiszen a digitális világban lehetséges teljes értékű másolatokat létrehozni az eredeti teljes megmaradásával (ez ugye jelenleg egy komoly érv a netes kalózkodást illető vitákban), és a másolat semmiben sem kevesebb/több mint az eredeti. De így volna-e ez egy komplex személyiség esetében is? Nem azt vitatom, hogy le lehet-e tárolni ez ilyen bonyolult információhalmazt, mert ez manapság már azt hiszem nem kérdés (mégha jelenleg nem is lehetséges, szerintem nem kell sok időt várni rá), hanem hogy valóban ugyanén volnék, ha lelőnének és ilymódon élednék újra? Ha úgy gondoljuk hogy van lelkünk és szellemünk, akkor azok átszállnak az új entitásba? Vagy újat kapnék abból is?

Én személy szerint úgy vélem, hogy a folytonosság megszakad ezáltal, és az az új valami már nem ugyanaz mint a régi, mégha a környezet esetleg semmi különbséget nem is venne észre, illetve az egyén maga sem.

Ahogy ezeket leírom, úgy érzem ez csak egy régi (örök?) kérdés újbóli felvetődése egy másfajta technikai háttér elé vetítésével. Válasz pedig…