Szabi és próbaidő

No, a kettőt nem összevonom, csak a bejegyzés mindkettőt érinti (röviden, azon apropóból, hogy egy hírlevél révén most olvastam róluk), de nem úgy hogy egyik függ a másiktól 🙂 A tévedés jogát pedig fenntartom, a hivatalos anyagokban (linkek alant) bárki elmélyedhet az őt érdeklő részletekben.

Érkezésem idején és mostanság is szóba kerültek az alábbiak:

  • van Új-Zélandon próbaidő?
  • mennyi az éves szabadság, hogyan lehet kivenni?
Próbaidő
A próbaidőre nemleges választ kaptam mindenkitől, akit megkérdeztem (olyantól is, akinek erre illett volna helyesen válaszolni), holott létezik. Nem kötelező, nem általános érvényű, de 2008-ban a Parlament hozott egy törvénymódosítást, ami főképp a kis cégek számára lehetőséget biztosított arra, hogy 90 napos próbaidő keretében nyújtsanak ajánlatot egy jelöltnek. A cél az volt, hogy ha mégsem válik be az illető, akkor ne kelljen mindenféle folyamaton keresztülmennie a munkáltatónak, hogy lecserélje. Anno ellenérzéseket is megfogalmaztak, hogy vajon nem fog-e ez a munkavállalók kihasználásához vezetni, de szerintem a nemzetközileg bevett gyakorlat alapján elmondható, hogy csak azért kirúgni valakit, mert mindjárt lejár a próbaideje, üzletileg sem egy kifizetődő vagy racionális magatartás.
Szabadság
Éves szinten legalább 4 hét (fizetett) szabadság illeti meg az itteni munkavállalókat. Persze nem lehet rögtön kivenni az egészet, szóval ha január 1-jén indul a munkaviszonyod, értelemszerűen nem nagyon veheted ki a következő négy hetet (extrém eseteket leszámítva, gondolom). Persze lehet egyezkedni a munkáltatóval, hogyha korábban szeretnéd, mint ahogy járna. Ami pedig úgy történik, hogy ledolgozott idő alapján kapja az ember a kivehető szabadságot is, órában mérve. Mondjuk egy kéthetes periódusra (80 munkaóra) jár 8-9 szabióra.
Ettől azonban el lehet térni, pl. a munkaszerződés megkötésekor ez is benne lehet a csomagban. “x dollár évente, szolgálati autó, plusz egy hét szabadság” – egész jól hangzik, még talán alkudni is lehet rá. Talán könnyebben is adják egyes esetekben, mint a fizuemelést 🙂
Reklámok

Sz(t)ar Wars–Bence apró

Bencének mostanság gondjai voltak a nagy barnával. Az okokról vannak ötleteink, de most a lényeg az, hogy egy ideje sikerült rávenni, hogy ne féljen tőle, vagy legalábbis túltegye magát a dolgon. Most már bilibe is megy (nagy ováció közepette) magától, meg a rendes wc-re is el szokott menni egyedül. Egyszer próbáltam utánamenni és személyiségi jogait a sárba tiporva lopva készíteni egy fotót róla, olyan aranyos ahogy letolt nadrággal-gatyával kotor a wc felé, meg ahogy ott álldogál.

Erre micsinál a kis ravasz? “Apa, nem!” felkiáltással az ajtóhoz jön és nemcsak becsukja, hanem be is zárja! 🙂 Annyit nevettem rajta ekkor…

Amikor pedig hosszabb időt tölt ott, nemcsak egy sárgányit, akkor meg énekel, dumál, illetve dolga végeztével büszkén újságolja nekünk és hív minket egy megtekintésre.

Hogy mi váltotta ki benne azt, hogy a hosszú hónapokon át zajló, szinte állandó visszatartásból hirtelen nagyon jó irányba halad? A rendesebb ételek mellett a jutalom: Lego Star Wars játék kettesben. 1 vagy 2 pályát le szoktunk nyomni egyben, aztán nekem elég, illetve a játékból hátralevő idő is túl gyorsan fogyna.

A játékban előforduló szereplőket már névről ismeri, az R2-D2 (Artu-Ditu) nagyon aranyos kiejtéssel megy neki. Noha magától csak kis robotnak nevezi, utánam lelkesen ismétli a nevét is. Most meg a vukikra kattant rá, a fénykard mánia hamar elmúlt.

Amúgy pedig elég ügyes őkelme, meg is lepődtem, hogy ennyire jól megy neki, és tudja kezelni a térben mozgást (noha a játék kamera kezelése még hagy némi kívánnivalókat maga után, lévén ez az első rész), valamint az Erő, Ugrás és Fénykard/Stukker billentyűket. Be kell hogy valljam, 1-1 esetben ügyesebben is kijön neki a lépés.

Lassan azt hiszem jön majd a játék folytatása, vagy kitekintés egy másik Lego világ irányába… van választék: Harry Potter, Batman de a legjobbnak szerintem a Karib tenger kalózai néz ki.

Gondolatok az iskolai rendszerről szülői tapasztalat alapján

Már régóta adós vagyok ezzel a bejegyzéssel, de ma reggel sikerült megírnom a vázlatot, aztán “lektoráltatni”, most pedig “leközölni” 🙂 Biztosan felszínre hoz véleménykülönbségeket, szívesen fogadom akár a hasonló, akár a gyökeresen eltérő megfigyeléseket, örömmel ki is egészítem a bejegyzést az építő szándékú hozzászólások tartalmával.

Amit az itteni és a magyar oktatásról leírok, az személyes élményeken, tapasztalatokon alapuló vélemény, s bár igyekszem tárgyilagosságra törekedni, alapvetően szubjektív vélemény lesz belőle. A magyar oktatásról (legalábbis 10 évvel ezelőtti formájáról) első kézből származó tapasztalataim vannak (mind a három fázisról: általános-, közép- és felsőfokú oktatás), illetve Rebi révén közvetettek is, a helyiről pedig már csak az ifjú hölgy helyzetén keresztül vontam le következtetéseket. Ezenkívül az alábbi gondolatmenetre hatással van az életkorom és a szakmám is (utóbbinak főképp az a vonása, hogy igencsak technikai vonalon mozgok és gondolkodom).

Sokan azt mondják – szerintem leginkább félinformációkra, szóbeszédre alapozva – hogy az itteni oktatás ratyi (csúnyább kifejezéseket hallottam inkább, de ez is megteszi most). Az indoklás nem szokott részletekbe menő lenni, a legelterjedtebb kifogások a megtanult anyag mennyiségére, a házi feladatok hiányára és a túlzott szabadságra vonatkoznak.

Mielőtt a részletekbe mennék, néhány tény:

  • Rebi szinte minden délután, gyakran hétvégén is készül a következő iskolai napra, és nem azért mert nincs elég sütnivalója, hanem inkább mert van.
  • Való igaz hogy nem kell statikus adattömeget a fejükbe erőltetni.
  • Gyakorlatiasabb tárgyak is vannak, nem kizárólag elméleti síkon tanítják őket, mint az oly gyakori a magyar gimnáziumokban.

Az én iskolábajárásom idején nagyon nagy mennyiségű adatot kellett kívülről fújnom (legjobb példa erre a történelmi évszámok, de a verseket vagy képleteket is említhetném). Ennek egyfelől volt értelme, másfelől már akkor sem, de most méginkább érvényét vesztette szerintem.

Ha egy konkrét példát nézünk: a Stephenson féle gőzmozdony feltalálása/üzembe állítása az első megnyitott vasútvonalon 1825-ben volt. Tegyük fel hogy elfeledtem a pontos évszámot (mint ahogy a teljes dátumot nem is tudom), és csak azt tudom belőni hogy XIX. század, vagy hogy 1820-as évek. Emellett nagyjából tudom, hogy a gőzgép megépítése utáni században vagyunk, valamint hogy az akkori Angliában egyre nagyobb igény volt a nagy tömegű, viszonylag gyors áruszállításra és az emberek is többet utaztak volna a megfelelő lehetőségek fennállása esetén.

1.       Számítana, ha nem tudnám hogy 1825, hanem csak hogy az 1820-as évek?

2.       Ha szükségem lenne a pontos évszámra, interneten mennyi idő alatt találnám meg? (nekem néhány percre volt most szükségem, és azért ilyen sokra mert noha nem ez volt az első mozdony, de ez közlekedett az első vasútvonalon, rendszeresen)

Ezen gondolatmenet alapján a mai „google-világban” nincs igazán értelme bemagolni az információkat, hiszen ha a mindennapok során van rá szükségünk (nem pedig egy dolgozatírás izolált körülményei között), akkor ott van a lehetőség, hogy gyorsan, egyszerűen és hatékonyan utánanézzünk. Hogy az összefüggéseket látjuk-e a tények között, az szerintem sokkal többet jelent, valamint később is sokkal inkább hasznosítható gondolati folyamatok, módszerek kialakulásához vezet az agyban.

Emlékszem, hogy mikor középsuliban irodalmat és történelmet tanultunk, a legritkább esetben vontunk párhuzamot a kettő között, nemhogy összehangolták volna a leadott anyagot! Pedig sokszor komoly kapcsolatban állt egymással a kettő: a művészeket nem lehet függetleníteni attól a korszaktól, országtól amiben éltek.

(Én napi szinten, nem is tudom hány alkalommal nézek utána online a szakmai dolgoknak, egyrészt mert papír alapú könyvben sokkal nehézkesebb a keresés, másrészt online sokkal nagyobb tömegű információ érhető el az adattárházakról és az SQL Serverről, mint máshogyan. Már a Microsoft is rendszeresen a BooksOnline-ra hivatkozik manualként és pl. az Office help is alapból online…)

Szóval én úgy vélem, hogy a nagy mennyiségű információ agyba töltésének korszaka lejárt (még eljöhet újra, jós nem vagyok), egyszerűen nem hatékony. A rendelkezésre álló információ rendszerezése, annak hasznosítása, a lényeges adatok elkülönítése és a nem fontosak kiszűrése sokkal nagyobb jelentőségű, mint valaha. (Ha meggondoljuk hogy egy átlagos email fiókban pár év alatt simán összegyűlik jópár ezer levél, már ezt is nehéz kezelni, és ez a mindennapoknak csak kicsiny része.)

Egy barátom felesége Budapesten tanít középiskolában, és érettségiket is szokott javítani (magyar-töri szakos), az ő elmondása alapján úgy tudom, hogy már Magyarországon is inkább az összefüggések felismerésére, a rendelkezésre bocsátott adathalmaz megértésére, rendszerezésére fektetik a hangsúly… kevés sikerrel. Lehet vitatkozni hogy ez jó-e vagy sem, mindenesetre arra a tényezőre már nem nagyon érdemes hivatkozni, hogy ennyivel meg annyival jobb a hagyományos magyar iskolarendszer, mert az eltűnőfélben van, és a jelenlegi hibrid egyáltalán nem biztos, hogy hatékonyabb vagy eredményesebb lenne a diákok számára.

Egy másik érdekes és gyakorlatiasabb vetülete az angolszász oktatásnak, hogy sokkal inkább előtérbe kerül a nebulók közösségbe való beilleszkedése. Mivel Rebi eléggé visszahúzódó fajta, erről inkább csak sejtéseim vannak, de megfigyelésem alapján nagy teret engednek annak, hogy a diákok minél többféle módon megismerkedjenek, együtt dolgozzanak és sok sikerélményük legyen ebből fakadóan, előkészítendő őket arra, hogy majd a mindennapi munka során is kamatoztatni tudják ezen szociális képességeket.

Ezenkívül vannak gyakorlatias tárgyak is, aminek eredményét már én magam is élvezhettem: pl. Rebi food technology órán megtanult csokis kekszet sütni, amit már otthon is kamatoztatott, és bár elsőre túl sok cukrot tett bele, a második alkalomtól már igazán finomak lettek a sütikék. Varrógépet használni is tud, hogy milyen szinten azt én meg nem állapítom, de lett neki egy otthon is, a suliban pedig rendszeresen varrnak félig-meddig saját tervezésű ruhát!

A Long Bay College (LBC) eléggé puccos sulinak számíthat, Magyarországon ez simán gimnázium lenne, sok-sok elméleti oktatással. Itt van arra lehetőség, hogy szakmát tanuljanak a diákok, és évente egyszer van egy-egy „állásbörze” jellegű rendezvény, amikor különböző cégek képviseltetik magukat, akikhez lehet jelentkezni gyakornoknak (pl. autószerelő), közben pedig ahhoz passzoló elméleti és gyakorlati tárgyakat felvenni, és ha az illető nem kíván továbbtanulni, akkor jó esélye van az adott pályán elhelyezkedni, hiszen van elméleti háttere és szakmai gyakorlata, illetve utóbbiból fakadóan már némi ismeretsége is.

Rebi mostanság sok jó eredményt hoz haza (4-5-ösöket magyar osztályzás szerint), olyan tárgyakból is, amelyek korábban nem feküdtek neki, sőt még matek versenyre is jár, pedig a természettudományos tárgyaktól nagyon irtózott korábban. Azt a nézetet én is osztom azonban, hogy itteni iskolával magyar egyetemre nem nagyon lehetne bejutni, de ez nem az említett felsőoktatási rendszert dicséri, hanem inkább a követelmények ésszerűtlenségét /hangsúlyozom, hogy ez simán lehet elavult információ, ami a saját felvételim emlékein alapul, akkor elég sok, szerintem felesleges dolgot kellett tudni a bekerüléshez/.

Más országok egyetemeire viszont lehet esélye bejutni, bár őszintén szólva ezt a kérdést még nem jártam teljesen körbe. Majd jövőre.

Tudom, hogy a bejegyzés tartalma meglehetősen szubjektív, de szerintem azt a következtetést simán levonhatom, hogy az általános vélekedés, miszerint “az új-zélandi oktatás rossz, a magyar sokkal jobb” ma egyáltalán nem állja meg a helyét általánosan, és én abban sem vagyok biztos, hogy korábban ez így volt. A kép ennél sokkal árnyaltabb, valamint minden diák esetében más a végeredmény aszerint, hogy ki-ki mennyire tudja hasznosítani amit itt vagy ott tanult.

Bence apró – Két gyermekkor összeér

A hangzatos címet követően íme ami kiváltotta bennem ennek megírását: szeretnék emlékezni apróságokra, amiket az ember hajlamos elfelejteni az évek folyamán, ahogy a gyermeke felnő, és bár rögzíthetném ezeket más módon is, számomra valahogy ez a legtartósabb. Ha papírra írom elkeverem, ha offline tárolom, valahol biztos lapulna évek múltán is, de lehet hogy sosem akadnék rá… meg ki tudja? Másoknak is okozhat néhány kellemes pillanatot a gyermeki lélek aranyos megnyilvánulásain való mosolygás.

Másodkézből kapott emlékmorzsák felhasználásával összerakott régi képek alapján nagyjából 6 éves koromban esett meg a következő: szüleimmel és nagyszüleimmel vendéglőbe mentünk, én pedig jól eljátszottam a kis matchbox teherautómmal, hangosan kántálva – falun nőttem fel – hogy “Visszük a trágyát! Visszük a trágyát!”

Szóval a parasztgyerek érdeklődés megvolt, és múlt héten szereztem meg a Farming Simulator nevű játékot, aminek a címe noha talán csak traktor szimulátorra enged következtetni, szerencsére nem pusztán ezt fedi, hanem egy egész gazdaság irányítását foglalja magába, de lehet (sőt kell is) a különböző járműveket vezetni: traktorral és ekével a földet szántani, magokat elvetni, pótkocsikat vontatni, kombájnnal aratni, bálázni és így tovább. (Felnőttkorom egyik érdekes felfedezése volt, hogy a régi, falun tanult “szakszavak” esetében simán előfordulhat hogy igazából angol eredetűek, sőt teljességgel angolul is lehetnek, csak magyar kiejtéssel: lásd tractor (talán emiatt is volt nevetséges, mikor StarWarsban először hallottam a tractor beam-ről :)), combine, a márkanévből származó dzsondér (John Deere) stb.)

A dolog apropója, hogy véletlenül keveredtem a játék steam oldalára, mikor Bencével böngésztük a netet, és neki tetszett meg. Hétvégén egy csomót játszott is vele, de nagyon érti már, hogy mikor mit kell csinálni. Bár traktorral leginkább az úton szeret vezetni, de a következőkhöz nagyon ragaszkodik, illetve tisztában van a folyamat lépéseivel:

  • kombájnnal csak úgy megyünk az úton, hogy fel- és összehajtjuk az aratófejet (tudja a billentyűt is ehhez),
  • mikor a traktorra vagy bármelyik munkagépre (ezt a szót is már használja magától) kell a megfelelő csatolmányt ráakasztani, akkor szépen lassan odatolat, megnyomja magától a megfelelő gombot
  • otthonosan váltogat a külső-belső nézetek között, illetve úgy állítja be a kameranézetet, ahogy neki jólesik
  • ki-be kapcsolja a térképet és nagyjából érti hogy mire utalnak rajta a különböző ikonok (eleddig kétfajta volt)
  • ha valami nem megy, szól hogy segítsek, és többnyire szépen megosztozunk az időn: én megyek egy 5 perces kört, aztán ő vezetget 5-10 percet
  • és így tovább…

Érdekes, hogy a dolgok egyszerre változnak és a lényegük mégis megmarad(hat): hiszen ő most ugyanazt csinálja, ugyanazt a játékot játsza, mint évtizedekkel ezelőtt én magam, csak a megnyilvánulási formája más; de a lényeg megmaradt, csak kicsit virtuálisabb irányba tevődött át. Egyre nagyobb élmény egy ilyen kisember a mindennapokban (és nagyobb nyűg is tud lenni, de ezzel együtt fenomenális fickócska)

A komolyabban érdeklődőknek itt egy bemutató videjó a játékról.