Újévi hétvége

Mivel tudjuk, hogy a világon majdnem minden kínai (eredendően még a kiwi gyümölcs is), a hétvégén még az újév is az volt.

/Van az a bamba vicc is, miszerint “Minden ötödik ember kínai. Mi is öten vagyunk a családban, tehát valaki kínai…” – körbenézek: jobbra tőlem egy kiwi, szemben egy maláj, mögöttem egy brazil, balra pedig egy kínai! Bejött a dolog ;)/

Szóval hétközben elhatároztuk, hogy hétvégén benézünk a kínai újév fesztiválra. A szombati műsor nagyon nagyrészt ruhabemutató volt, meg az idő is esőre állt, úgyhogy a vasárnapot választottuk végül.

Szombaton meg elmentünk Bencével egy Chipmunks játszóházba. A láb-balesete óta ez volt az első alkalom. A légvárat ezúttal messzire elkerültem vele, amikor véletlenül arrafelé indult, nagy lendülettel továbbvittem. Viszont mindenféle – főképp gyerekekre méretezett – mászókán, akadályon keresztül követtem hűségesen. Én hamarabb fáradtam el mint ő, macerás ezeken a liliputi dolgokon felnőttként közlekedni. A nyakam is megfájdult kicsit az állandó görnyedéstől.

De nagyon jó volt, 2,5-3 órát eltöltöttünk ott, de ebben egy sültkrumpli szünet is benne volt. Bence ugyan nem nagyon tartotta be, mert már félidőben újrakezdte a játékot.

A következő állomás a magyar úszómester múltjának fontos állomását jelképező Porirua Aqatic Center volt, aminek legjobb vonása a jó hosszú csúszda…ami ma pont nem üzemelt, mire odaértünk. Azért ezzel együtt tudtunk élni, pláne hogy itt van totyogóknak 40 cm mély medence, ami 40 fokos vízzel melengette fáradt tagjainkat (hogy van-e komoly korreláció a két szám között, azt nem tudom), meg Bence nagyon élvezte az egészet.

*** *** ***

Vasárnap újult lendülettel kelve indultunk kiadós reggelit követően a fővárosba, hogy megnézzük a mai nap sztárvendégét, Jet Li-t! Kb. 5 perccel késtük le…de azért a rendezvény többi fellépője is nagyon elnyerte tetszésünket. Főként a kínai sárkányokkal tarkított tánc volt hangulatos. De a többi előadó fellépésekor is csak úgy áradt az a fajta különleges zamat, ami a hagyományokban gyökeredző kínai kultúrára jellemző.

Azt sajnálom, hogy a Shaolin bemutatót elszalasztottuk, bár gyanítom, hogy 5 perc alatt túl komolyat nem lehetett nyújtani.

Kb. 2 órát töltöttünk ott, Bence is jól elvolt az ölünkbe (a tegnap kapott LEGO parasztbácsikát /Feri bá/ szorongatva és lufikkal ütögetve minden közelében lévőt).

Ezután a felvonulást igyekeztünk meg elcsípni, de mivel nem teljesen úgy indult, ahogy kellett volna, vagy mi keveredtünk el, így arról nagyrészt lemaradtunk.

3-tól a St. Kitts parkban folytatódott egy szabadtéri zenés-táncos színpaddal a dolog, de mikor 2-3 dalt követően kiderült, hogy gyakorlatilag a bent lezajlott műsorszámokat ismétlik, inkább eljöttünk, mert a kisember már kezdett nyűgösködni.

Áfonyaszedés fürdéssel fűszerezve

Vasárnap oltári kellemes napunk kerekedett, köszönhetően annak, hogy teljesen más lett a program, mint terveztük. Alapból Utazás Kiállításra mentünk volna hogy Rebinek legyen ócó repjegye a hazautazáshoz, de mivel Lóri legjobb aucklandi barátaival megbeszéltük, hogy a leányzó utazhat velük kedvező áron, így nem erőltettük túlzottan.

Mikor Györgyi írta délelőtt a tixtet, hogy nem csatlakozunk-e hozzájuk egy áfonyaszedésre Upper Huttban. Gyors és rövid gondolkodást követően hagytuk a repjegyezést a fenébe és a szikrázó napsütésben nekivágtunk hármasban az Upper Hutt felé vezető útnak. Nem mentünk gyorsan, nézelődtünk, Bence szundikált.

Az áfonyafarm egészen pontosan Akatarawa völgyben van, és itt találtunk rá a bejáratára. Mivel kissé később értünk, mint gondoltam (csak negyed órával), Györgyiék már ott vártak ránk.

Felkaptunk jópár vödröt (volt köztük (hupi)kék is, ami köztudottan jól megy az áfonyához), majd irány az áfonyás! Kb. 500 métert kellett sétálni de milyen gyönyörű környezetben! Bence is olyan aranyosan szaladt vödörrel a kis kezében 🙂

Az áfonyasorok bejáratánál Bence meg én kicsit lemaradtunk, aztán azt vettük észre, hogy valaki sikoltozva szalad felénk, miközben egy nebuló pukekó “üldözi”

A vérfagyasztó sokk elmúltával azért kiderült mindenki számára, hogy a pukekók még az Akatarawa völgyben sem esznek embert. A madárka többször is besurrant utánunk a gyümölcsösbe.

Az áfonya a bejáratnál közeli bokrokon még nem volt eléggé édesen érett, de mikor beljebb merészkedtünk, nagyon finom bogyókkal találkoztunk. A kisember is rákapott a fincsi gyümölcsre, csak hamar elálmosodott, lévén neki ez félig-meddig alvásidő már. Próbáltuk ébrentartani, ami annyira nem volt nehéz, hiszen nem nagyon volt lehetőség aludni. Mikor már nagyon nyűgös lett, leheveredtem én is vele együtt egy minitakaróra, így nyugodtan elpihengetett 10-15 percet.

Közben hatalmas szitakötőt is láttunk, íme:

Az áfonya így hátrafelé egyre ízletesebb és ízletesebb lett. Eddigre viszont a többi aprónép (2 kislány meg 1 Bencénél fél évvel idősebb kissrác) is megunta a dolgokat, úgyhogy elindultunk kifelé.

A bejáratnál lévő bódéban kifizettük a szedett áfonyát. Már itt is lehet EFTPOS-szal! Illetve elvileg lehet, mert szegény srác leverte a leolvasót és nem tudta összerakni, úgyhogy maradt a készpénz. A nagy kavarodásban viszont mi meg a becsületkasszát feledtük el, ami a szedés közben megdézsmált szemek ellenértékét hivatott begyűjteni.

Ücsörögtünk kicsit egy asztalnál, a gyerkőcöt ettek,

majd jött a még kellemesebb rész: fürdés az Akatarawa patakban!

Ilyen volt régen William George Baker ábrázolásában:

Most kicsit más volt:

Először csak kellemes ücsörgéssel múlattuk az időt és élveztük a napsütést meg a látványt. Bence és Levi köveket dobáltak múlhatatlan lelkesedéssel a patakba, nem bánva, ha időnként egy-egy nagyobb fajta kő lefröcskölt minket. Én kipróbáltam a bokáig belemenetelt. Nagyon hideg volt.

Aztán látva a jó példát (sokan fürdőztek) erőt vettem magamon, és áthúztam a fürdőnacimat, hátha bemerészkedem. Némi térdig vízben ácsorgást követően megindultam befelé és meg sem álltam jónéhány karcsapásig. Elsőre dermesztő élménynek bizonyult, de hamar hozzászoktam. Még a szemben lévő sziklafal aljára is felmerészkedtem ugrani egy-két bombát!

Ez pl. én voltam:

Gabi meg is örökítette. Innen nézve nem tűnik komolynak az a 4-5 méteres magasság, de mikor beugrani kellett, akkor azért máshogy látszott. Nem vészesnek, de jóval magasabbnak! Mindenesetre nagyon nagy élmény volt becsobbanni.

Még a végén Györgyi is felülkerekedett a hidegvízzel szembeni idegenkedésén, csak Gabit nem tudtuk rávenni sehogysem.

A sodrás időnként olyan erős volt, hogy nem tudtam előre haladni mellúszásban, kívülről nagyon hülyén nézhetett ki, ahogy evezek egyhelyben. Viszont a másik irányban megtenni pár métert úgy, hogy a sodrás vitt, tök jó volt!

Ez volt az első olyan igazi, a természet lágy ölén átélt élmény, amiért anno vágytam ide Új-Zélandra. Persze jártunk eddig is szép részeken, de az a nap oltári jól sikerült (köszönet az ötletadónak is!)

Hazafelé sajna bozóttüzet is láttunk Lower Hutt felett, ami nem volt egy kellemes élmény 😦

Hazaérve Benci felélénkült, úgyhogy még a Huia uszodába is elmentünk, ahol az emberke még jobban élvezte a pancsolást, mint múlt héten: egyedül begyalogolt a nyakáig érő vízbe és nem is engedte, hogy fogjuk a kezét, ugrált az ölembe a medence széléről, merült is egyszer-kétszer, de az sem szegte kedvét. Kezdi ő is annyira imádni a vízben levést, mint én. Pedig én sem gondoltam, hogy így megszeretem.

Összességében szuper egy nap volt!