Bencekéz

A Carpe Diem, azaz Élj a mának divatos felfogásának megfelelő hozzáállas kétirányú is lehet. Korábban mindig úgy gondoltam, hogy ez leginkább a jövő problémáinak félretételét jelenti, hogy ne gondoljunk a következményekre és élvezzük ki az örömöket most (ami meglehetős felelőtlenségre sarkall, amiből amúgy is jócskán van a világban). Viszont ma az a gondolatom támadt, hogy ez ugyanúgy igaz (lehet) a múltbéli dolgokra is. Az idő három “pillanata” közül ugyanis nem csak az egyiket célozhatja meg. Nemcsak a jövőről nem akarunk tudomást venni, hanem a múltról sem. Ez a kettő az emberi elmében sok ponton kapcsolódik egymással.
Mielőtt nagyon elmennék a teljes érthetetlenség irányába, megosztom az élményt is, ami eme kacifántos gondolatmenetet kiváltotta bennem: van egy kép a házunkban a falon, amely Bence kis tenyerét ábrázolja. Amolyan “belemártom a festékbe és rányomom a rajzlapra” jellegű, hozzá pedig egy felirat (az oviban csinálták, es természetesen nem ő találta ki a szöveget :))
My hand will do a thousand loving things for you
You will remember when I am tall
that once my hand was just this small
Egyik nap, mikor egyedül voltam otthon, megakadt a szemem rajta és valami furcsa szomorúság fogott el az idő kérlelhetetlen múlását illetően. Persze ez nem egyedi eset (sem nálam, sem másnál), viszont nagyon intenzív volt. Az elkerülhetetlent vetítette előre, és abba beletörődni mindig szomorúsággal jár együtt, amit általában kerülni igyekszik az ember. Nem szeretne a múltban élni, a jövőben biztosan megtörténő események jelentős részét nem akarja átélni, marad tehát a jelen felé fordulás, amennyire csak lehet. De ez sem teljesen igaz, mert a “szürke hétköznapok” kifejezés nem véletlen. Sokszor a jelent csak múlatjuk, várunk egy közeljövőbeli alkalomra, ami szinte soha nem úgy jön el, ahogy az elvárásainkban létezik.
Peddig mennyi szépség is rejlik egy-egy szomorúan ünnepélyes pillanatban (hallgassatok csak bele a Forever Autumn dalba), és amennyire szívszaggató tud lenni egy-egy ilyen alkalom, az erőteljes átéléstől mégis teljesebbé válik az élet, az érzelmi élmény valahogy a hétköznapok fölé emel, még akkor is, ha az emlékek felidézése keserédes, és visszahozhatatlanságuk fájdalommal tölthet el.
Ez az apró kezecske is, ahogy benne rejlik a majdani nagyfiú/férfi/öregember, újra rádöbbentett a múlandóságra és bár könnyeket csalt szemembe ennek visszafordíthatatlansága, mégis mosolyognom kellett ezen az áldott kis gyermeken, azon hogy közöttünk van, és ha hagyom, sokkal-sokkal szebbé teszi az életemet a maga bosszúságaival együtt is.
Éljek a mostnak? – felvetődhet a kérdés a nyakatekert gondolatmenet után, és amellett hogy igen a válasz, nem tagadható a tény, hogy ha bátor vagyok, pont az elkerülhetetlennel való szembenézés, annak elfogadása segít abban, hogy a jelenben megtaláljam a sok-sok apró és nagy örömet is.
Kicsit visszatérve a latin kifejezésre és annak ókori jelentésére: a Horáciusz versében megjelent kifejezést latin nyelvtudás hiányában nem tudom hűen értelmezni, azaz nem tudom, ő mit szeretett volna kifejezni vele, mindenesetre két nagyon különböző irányba lehet elindulni csak a szavak magyar jelentése alapján is.
  • A már vázolt út, mely szerint hajszold az élvezeteket, ki tudja lehet-e még részed bennük holnaptól. A következmények kevéssé számítanak, hiszen számodra talán már nem is lesz holnap.
  • A másik ösvény, hogy cselekedj ahogy a helyességérzeted, becsületed diktálja, hiszen lehet, hogy nem lesz több alkalom a tanulásra, jobbá válásra, a hibák kijavítására.
A fentieken felül még a távol-keleti (ami nekem már inkább nyugatra van :)) filozófiák/vallások oldaláról is meg lehet közelíteni a gondolatot, hiszen ezeknek egy kiemelkedően fontos eleme a mostban való teljes jelenlét.
Zárásul egy rövid költemény Je Tsongkhapa-tól:
“This life, you must know
as the tiny splash of a raindrop.
A thing of beauty that disappears as it comes into being.
Therefore, set your goal.
Make use of every day and every night.”
(nem fordítás, inkább újraírás, hogy angolul nem beszélők is kedvüket lelhessék benne)
Ezen élet, tudnod kell
mint egy kicsiny esőcsepp hullása.
Törékeny szépség, mely születése pillanatában elenyész.
Ezért hát tudd, mire törekszel.
A nap minden perce tartalommal legyen teli.
Reklámok

Bence apró – szuper

Most két apróság is jön:

Bencének van egy Supermanuszos ruhája, amit előszeretettel húz fel, imádja hordani mióta megvan (talán másfél hónapja). Tegnap is ezt szerette volna felvenni, mielőtt elmentünk Browns Baybe élvezni a téli napsütést és az enyhe időt. Jön oda hozzám, hogy segítsek neki felhúzni, és mondja hogy “Nem tudok repülni.”

Játékosan elégedetlenkedem neki, hogy “Pedig már ideje lenne! Mióta hordod ezt a ruhát? Mikor fogsz végre megtanulni repülni?”

Válasz: “Majd holnap…”

A másik az kicsivel régebben volt, Gabi épp telefonon beszélt valakivel, Bence meg nagyon szeret ebbe belekontárkodni. Ekkor is ment oda lelkesen, hogy ő is akar beszélni. Gabi mondta neki, hogy “Most nem tudsz beszélni!”

Erre mutat a kis szájára és közli: “Bence fiú tud beszélni, nem romlott el itt bent!”

Jópofák az aprónépek 🙂

Dilbert, Murphy, akármi nap

Ez egy érdekes munkanap (volt, remélem). Ha valaki nem ismerné Dilbertet, egy stílusában Murhpyhez hasonló képregény, de pont a modern üzleti, projekt-központú életre kitalálva. Sok fanyar poénnal, iróniával fűszerezve.

Reggel 8-ra jött egy állandó szerződéses fickó hozzánk (permanent contractor), hogy besegítsen néhány (kb. 25) jelentés megírásában, átalakításában (10 nagyjából megvan, csak át kell formázni). Emiatt nem tudtam elmenni kondizni, mert annyira korán azért én sem kelek. Amúgy ez nem lett volna baj. De: miután fél órát meséltem neki, aztán egy munkatársammal még 1 órát molyoltunk, hogy be tudjuk izzítani neki az elvileg előkészített gépet hálózattal, Citrix-szel, mindennel együtt, leültem végre dolgozni a saját feladataimmal. 10 perc múlva szól a velem szemben ülő kolléga (Darryl): “Láttad, hogy Ken elment?” /talán Barbi hívta…/

“Mi van?” – nézek hátra, a fickó tényleg eltűnt. Azt mondta hogy ő nem ír jelentéseket, felállt és elment… azóta minden órában poénkodunk egyet rajta, hogy “én sem írok jelentéseket” 🙂

Következő lépés: oké, ehelyett a fazon helyett délután f5-kor majd jön Bruce, tartok neki egy rövid eligazítást, aztán holnap érdemben belevág.

Du. 2 körül kapom az infot, hogy van egy belsős srác, akit ráuszíthatunk a dologra, szóval nem kell a másik fejlesztő aki f5-re jönne. Kérdem én mi a neve, csak úgy kíváncsiságból. Jonathan. Szép név. 10 perc múlva megjelenik JOH~NA~THAAN Chen… neki is leadtam az eligazítást, áthoztuk a gépét az iroda messzebbi részéből, aztán nekiállt dolgozni, miután összeszerelte a gépét. Lehetett ekkor már 3 óra.

Utána írtam Darrylnek csevegőben, milyen félrevezető hogy az ázsiaiak sokszor európai keresztnevet választanak maguknak. Ezen valamiért úgy elkezdett röhögni hogy persze nekem is kellett, és az ilyen nevetéssel az a gond hogy nemcsak nem tudod visszafojtani, de kimész mondjuk WC-re, akkor nem tudod kiröhögni magad, mert amint visszaérsz, újra jön az inger…

Fél órával később egy másik fejlesztőt is hoztak, de neki már nem tartottam meg az eligazítást, őt félretettük későbbre 🙂

4 körül a Johnathan srácnak meg mennie kellett (írtam, hogy sürgősen volt szükség új emberre?).

F5-kor Darrylnek szólnak a portáról, hogy itt van a harmadik fejlesztő, aki nem kapta meg az emailt, amiben Darryl lemondta a melóját…

Másik projekten: ha ismeri valaki a Sharepointot, tudja hogy nem egy egyszerű jószág. Még Microsoft mércével sem! Hozzá képest még gépikódban programozni is időnként egyszerűbb lehet… Szóval ha elszáll egy sharepoint oldal, igen nehezen lehet visszaállítani, ha lehet egyáltalán.

Szóval a hölgyemény New Plymouthban (az “Ügyfél” egyik jeles képviselője) úgy gondolta hogy egy fejlesztői virtuális géppel (dev box) bármit lehet, azon úgysincs komoly dolog ami elveszhet (ja, persze, pedig a lényeg azon van…). Szóval kitörölte az egész sharepoint site-ot, amiben egy másik munkatársamnak egy napi munkája benne volt úgy, hogy template restore nem segít rajta, szóval a jelek szerint elvesztek az adatok belőle. Milyen választ kapott mikor rákérdezett, hogy mi a fene történt? “Affene, valaki biztos valami jó indokkal tette.” – na ez sokat nem segített.

A nap végén már csak röhögni tudtunk kínunkban. A többiek el is húztak, én is csak azért koptatom a billentyűzetet, mert Rebinek kell nyomtatnom holnapra, és még nem küldte el a végleges verziót…

Working Holiday – NZ és Magyarország

HoriFTC fórumbeli hozzászólása alapján itt van egy infomorzsa, ami néhányaknak új esélyt nyújthat majd a jövőben:

2011. június 6-án, az ASEM Külügyminiszteri Találkozó margóján Peter Rider, Új-Zéland berlini nagykövete és Hóvári János helyettes-államtitkár aláírták a „Working Holiday Scheme” elnevezésű kétoldalú egyezményt, amely a tanulmányi vagy üdülési céllal Magyarországról Új-Zélandra, vagy Új-Zélandról Magyarországra utazó fiatalok rövid távú munkavállalását teszi lehetővé.

Az Egyezmény keretében évente 100-100, 18 és 35 év közötti fiatal juthat olyan lehetőséghez, amely révén a másik országban folytatott tanulmányaik során kedvezményesen vállalhatnak munkát.

Az Egyezmény várhatóan még 2011 folyamán hatályba lép, így 2012 telén – amely Új-Zélandon éppen nyári időszakra esik – az első magyar fiatalok már igénybe vehetik a szerződés nyújtotta lehetőségeket.

Az aláírási ceremónián részt vett Szentirmay Klára Magyarország wellingtoni tiszteletbeli főkonzulja, valamint Új-Zéland budapesti tiszteletbeli konzulja, Sárdi Rezső is.

Forrás: Külügyminisztérium

Nem tudom, igazából hány magyar jön/jönne évente hogy megpróbálkozzon a bevándorlással, de szerintem nem olyan egetverően sok, így az elsőre alacsonynak látszó 100-as létszám arányaiban talán nem is olyan kevés. Aki erre a lehetőségre tárazna, nézegesse majd sűrűn év vége felé a helyi Immigration honlapját!

Warkworth-i hétvége

Warkworth egy kisvároska Aucklandtől északra, a mi házunktól nagyjából 45-50 km-re. Gabi Bencével szokott járni egy MainlyMusic elnevezésű, zenés gyermekfoglalkozásra, ahol kellemes szülői közösség alakult ki. A foglalkozás vezetője, Glenys különösen segítőkész és társasági lélek, ezenfelül a szüleinek van egy nyaralóháza Warkworthben, amit a barátok-ismerősök kölcsönkérhetnek egy-egy napra/hétvégére. Nosza, Gabinak is megtetszett az ötlet, mert nagyon dicsérték a házat és a környéket. Sok foglalt (számunkra vagy a ház számára) hetet követően május utolsó hétvégéjére esett a kirándulásunk.

Péntek – érkezés

Gabi és a család (Barnival együtt) már péntek dél körül útra keltek, én csak munka után tudtam elindulni, Tibiék pedig még később. Nem volt egy nagy élmény sötétben motorozni ismeretlen terepen, 100-as tempóval. Illetve nagy élmény volt, de nagyon kellett figyelnem, el is fáradtam rendesen, mire odaértem. Ráadásul egyedül, motoron még navigálni sem egyszerű. Meg-megállva a fényszóróm elé tartottam a nyomtatott térképet, úgy próbálva kisilabizálni, hol is lehetek éppen. Azért f8 körül megérkeztem, fáradtan, de jókedvűen. Némi pihizést és családdal való szocializálódást követően elvittük Barnikát egy körre a kb. 500m-re lévő tengerpartra, ahol szaladgált egy jót. Mire visszaértünk, Tibiék is már ott voltak. Bencét kissé elcsúszva, negyed 10 körül tudtuk letenni. Ezután következett a rég várt (kb. 3 nap csúszásban voltunk a szokásoshoz képest J) F1 nézés, de a fárasztó napot követően a végén már csak Tibi meg én kókadoztunk a nappaliban, és kb. a verseny felénél úgy döntöttünk, másnapra halasztjuk a maradékot.

Szombat – felfedezés

Verőfényes nap virradt ránk ezen a szombat reggelen, és mikor a hálószobából kijövet először szemléltem meg a kilátást, kis híján elakadt a lélegzetem (ez ugyan szó szerint nem igaz, nem küzdök légzési problémákkal, de ha már van ez a nyelvi kifejezés… és tényleg gyönyörű a környezet):

image

image

Rövidesen Gabi meg én elvittük Barnit sétálni, velünk tartott Tibi és Kata is. Először csak simán leslattyogtunk a partra (én NZ módra műanyag-szandiban, mezítláb), ahol Barnival sokat placcsogtunk a bokáig érő vízben is. Azt hittem kellemetlenül hideg lesz, de nem volt az. Az első érintésnél összekoccantak a fogaim, de aztán már örömmel tapicskoltam. Barni meg rögtön össze-vissza szaladgált. Egy jófej fekete labradorral is haverkodott, jót rohangáltak.

image

image

image

image

A parton való fel-le sétát követően egy zöldellő domb felé vettük utunkat, mert olyan hívogatóan magasodott közvetlenül az aprócska öböl végében, hogy nem tudtunk ellenállni neki. Rövid kapaszkodás után (amit a világéletükben alföldi barátaink lehet hogy némileg hosszabbnak éreztek) megérkeztünk a dombtetőre, ahol egy derékig érő kőemelvény mutatta a környező szigeteket és a rajtuk magasodó hegyeket. Ezt áttanulmányoztunk, majd visszaindultunk lefelé.

image

Egy kereszteződésnél szamárkarám tárult szemünk elé, benne 4 csacsival. Jófejek voltak nagyon, barátkozó érdeklődéssel viseltettek irántunk, úgyhogy megvakarásztuk a fülük és sörényük tövét. Még Barnival is jól kijöttek, meg Barni sem ugatott rájuk, csak érdeklődve szimatolt feléjük. El is határoztuk, hogy másnap reggel a kisembert is megismertetjük velük.

image

Hazaérve tettünk-vettünk, a csapat hölgytagjai elfoglalták magukat a krumplistészta elkészítésével, Kata, Tibi meg én pedig befejeztük a futam megtekintését (idén ez volt az 5. érdekes futam). A teraszon elfogyasztott ebéd után útra keltünk a közeli Scandrett regional park felé.

image

Csodaszép utakon kanyarogtunk (hiába csak kb. 5-7 km volt a távolság, annyi néznivaló volt, hogy csak bámultunk) a pici félsziget csúcsában lévő parkig. Ott végigsétáltunk egy kis öböl vize mentén, majd ösvény nélkül felkapaszkodtunk egy dombra, pocsolyák és tehénlepények szegélyezték felfelé haladásunkat. Jó móka volt Bencének meg nekem, akik rendelkeztek az ikonikus crocs jellegű lábbelikkel.

Sajnos túl sokat nem tudtunk kirándulni, mert mindenfelé felázott, nehezen járható utak voltak, úgyhogy inkább visszamentünk Snells Beach községbe, ahol Bence elszórakozott egy játszótéren a kevésbé jól szórakozó Rebi felügyelete alatt, mi többiek pedig sétáltunk egy jó nagyot a part mentén kanyargó járdán. Kellemeset beszélgettünk, aztán hazaautókáztunk.

Délutáni pihenőt követően hoztunk vacsit egy közeli tékövéjből, megvacsiztunk, s kellemes beszélgetés közben álmosodtunk el. A Ticket to Ride társasozás az érdeklődés megfelelő mértékének hiányában (hapsi oldalról nem volt gond, de a nők sorban lemondták) hiánya miatt elmaradt. Így hát Bence lefektetése után Gabival megnéztünk két Chuck részt (jól kirúgva a hámból, mert amúgy mindig egy jut egy estére, dehát ritkán adódik ilyen alkalom J) mielőtt mi is nyugovóra tértünk volna.

Vasárnap – búcsú

Ma korábban keltem fel (nem voltam fenn oly sokáig előző este), és a tegnapi elhatározásnak megfelelően Bencét is elvittük a reggeli Barnisétára. Nagyjából hasonló forgatókönyvet követtünk, mint a minap, szintén sokat tapicskoltunk a sekély vízben. A kölök is nagyon élvezte, régen ha egy csepp víz ráfröccsent a ruhájára, már sipákolt, most úgy örömét lelte a locspocsban, hogy csak na!

image

image

image

Kutyánknak is kutya egy élete van, az alábbi fotókon jól tükröződnek élete nehézségei:

clip_image002

image

A csacsikig is könnyen eljutottunk, Bencének tetszettek a szürke négylábúak, mi is már bátrabban haverkodtunk velük. Az eső azonban elkapott minket ekkor, és hazáig jól eláztunk, de igazából nem zavart. Így is megérte a séta!

image

Aztán újból nagyon szép idő lett, mikor kb. fél óra múlva kisütött a napocska és melengette a szobában henyélőket:

image

image

És a végén ahogy kigördültem két keréken…

imageimage