1. próbanap + ezmegaz

Na, eljött ez a nap is, sőt majdnem el is múlt már.

Őszintén megvallom, hogy kicsit azért is izgultam már tegnap óta, hogy anno az interjún arról volt szó, hogy még felhívnak majd, hogy pontosan hogyan meg hányra menjek. Na, nem tették, bár én írtam hét közben egy emailt, aminek a vége “see you on Monday” volt. Mint kiderült, feleslegesen aggodalmaskodtam emiatt, mert vártak 🙂

István bevitt a Britomartig kocsival, onnan nagyon komótosan, néhány kerülőt is téve ballagtam el a City roadig, így 9 előtt 1-2 perccel érkeztem meg.

Craig lejött értem, John főzött egy kávét (amit meglepetésemben elfogadtam, pedig nem kávézom). A gépem már készen állt, Nigel pedig rövidesen a belépőkártyámat is felhozta.

Innentől az elmesélő rész óhatatlanul keveredni fog szakmai elemekkel, mert hát nem tudom különválasztani a kettőt. Ex-kollégák előnyben 🙂

Na, az első feladatom egy 2008-as SSIS csomag 2005-ben való elkészítése volt. John azt mondta, hogy visszafelé nem kompatibilis a 2008, én meg nem ellenőriztem, de remélem igaza volt 🙂

Nem mintha bonyolult csomag lett volna, a data flow-ban mindössze egy derived column szerepelt a source meg a destination mellett. Ezenkívül egy foreach loop container meg két execute sql task. Viszont legalább a connection managerek projekt szintű DS-eken alapultak.  Hogy mégis csak délután lettem kész vele, az annak köszönhető, hogy a forrás Access fájlokat tartalmazó hálózati meghajtóhoz nem volt hozzáférésem jó sokáig.

Közben azt a – már korántsem olyan egyszerű – csomagot nézegettem, amit Masternek nevezhetnénk. Nem is technológiailag volt bonyolult a dolog, hanem két másik okból:

  • az üzleti logika ismerete nélkül a kép nem állt (nem is állhatott) még össze,
  • jónéhány SP meg function egymásba ágyazása és meghívása szerepelt egy-egy taskban, amiket az első ok miatt is nehéz kibogozni.

Szóval ezzel az utóbbival elvoltam jódarabig, kicsit dokumentálgattam is a magam részére. Kora délután Johnnak el kellett mennie, onnantól nagyjából egyedül böngésztem a hálózatot.

Valamikor később Craig segített megoldani a hozzáférés problémát, illetve adott egy kis áttekintést a dolgokról, meg hogy mifelé indulnak majd a fejlesztések.

Jelenleg egy office web components-re épülő webes felületet alkalmaznak a jelentéskészítésre, szerintem viszonylag hozzáértő felhasználók vannak, akik jól tudják kezelni a rendszert. Viszont nyomtatási gondok miatt tutira át fognak térni Reporting Servicesre, meg a részletesebb adatokat gyorsabban visszaadja az RS. Sharepoint nem nagyon lesz, hiába nyomja a Microsoft 🙂

Aztán még megbeszéltük, hogy holnap folytatjuk a dolgokat a kockákkal meg a jelentésekkel, úgyhogy a munkanap kellemes előzetessel zárult kb. n6-kor.

Összesen 5-en vannak rajtam kívül a szobában, de szerintem Craig szakmailag igencsak kimagaslik a mezőnyből. Persze 1 nap alatt még nem lehet ezt megbízhatóan kijelenteni, de az biztos, hogy okos egy fickó,  és emellett szerény fajta is. Van még egy középkorú(nál picit idősebb) indiai fazon, egy halkszavú csaj meg egy jókedélyű, beszédes fickó és John.

——————————————————————————–

Meló után (de jól is esett ezt leírni :)) átsétáltam a Grafton hídon, kb. 10 perc alatt elsétáltam a SkyCity moziig, mert István kapott múlt héten 4 ingyenes mozijegyet, amit tetszőleges filmre be lehet váltani, de csak szeptember 1-ig érvényes. Tegnap megnéztük a District 9-et (oltári jó és súlyos film, tervezem hogy írok róla, ha van érdeklődés), ma meg a Harry Pottert akartam (ha már ingyen van :)), de a 4:45-öst nem értem el (jócskán nem), és rosszul emlékeztem, mert a következő az nem 6:10-kor, hanem 7:50-kor kezdődött. Azt meg azért nem akartam megvárni. Akkor éppen csak a GI Joe indult, de valahogy nem akaródzott beülni rá.

Elmentem hát könnyíteni magamon, aztán mégis beültem rá 🙂 Végülis nem siettem sehová, kiskölökként meg néztem a rajzfilmet. Úgyhogy végignéztem: nem voltak nagy elvárásaim, úgyhogy kellemesen éreztem magam. Tényleg olyan volt, mint a rajzfilm, csak nagyon felturbózva akcióval. Egy-két jó poén is elhangzott, meg maga az is már vicces volt, hogy ennyire komolyan vették 🙂

Ezt követően kipróbáltam végre a Subway szendvicset, ami jó volt, csak inkább napközben kellett volna, amikor ott helyben meg tudom enni. De így is fincsi volt. Igaz, ilyet otthon is csinál az ember, de mára belefért. Inkább egy ilyen, mint4.50-ért egy pici sültkrumpli a moziban.

Szombati kerékpártúra

Az előzetes tervhez képest kis csúszással, 8:55-kor gördültem ki a garázsból. Legurultam a tengerpartra Mission Baynél, ott lecsüccsentem írni egy SMS szívem legkedvesebb hölgyének, majd a bringaúton komótosan betekertem egészen a Britomarttal szemben lévő kompkikötőig. Szerencsére a bringaút egészen addig tartott.

A jegyvásárlás nehézkesen ment, valami miatt egy lánytriónak a fizetés folyamata eltartott vagy 10 percig. Még jó, hogy nem nagyon centiztem ki az időt. 9:41-re értem oda, és egészkor indult a komp.

A bringát simán felvihettem, nem csinálnak ügyet belőle, még csak külön jegy sem kell (így 10 dolcsi volt a retúr, ha neten rendeli az ember, akkor csak 6).

Negyed óra alatt átértünk Devonportba, ami olyan, mint egy álmos, hétvégi, tengerparti kertváros. Mondjuk nem véletlen, hiszen hétvége volt, a tengerpart meg adott 🙂 De a hangulata nagyon kellemes.

Az idő nem volt olyan napsütéses, mint tegnap, de a hőmérsékletre nem lehet panasz. A North Shore bringástérképe alapján kinézett útvonalon haladtam, ami kicsit hosszabb volt, mint a főúton, viszont összehasonlíthatatlanul kellemesebb: parkokon, hidakon, ligeteken átt vitt az út (helyenként csak ösvény). Nagyon tetszett!

Amikor az autópálya feletti részhez értem, onnantól nehezebben lehetett bringával haladni, mert minden kereszteződésnél meg kellett állnom, bringásoknak nem volt zöldhullám. A Northcote Road-ig így lassan jutottam el, ott viszont rákanyarodtam az Ocean View Roadra, és úgy gondoltam, innentől már hajtás pajtás. Na ja, csak ami a térképen nem látszott, hogy a North Shore nagyon dimbes-dombos ám!

Egy helyen rosszfelé kanyarodtam le, úgyhogy jóval a tervezett rész előtt értem a Lake Roadon keresztül az Onewa utcába. Ezen viszont már végigtepertem (sajna eléggé forgalmas) egészen a korábban kinézett New World áruházig, ahová beugrottam egy 6-os csomag dark malt ale-ért, ez tűnt a leginkább hasonlatosnak a Red Piggie ale-hez, ami Immáéknak múltkor nagyon ízlett. A pénztárnál elkérték az útlevelemet, mert szeszesitalt csak 25 év felettieknek árusítanak, a nő meg nem volt biztos benne, hogy betöltöttem már 😀

Megtaláltam az egyik körforgalomnál a múltkor meglátogatott Atomic Cafét, majd onnan lefelé haladva betértem az első baloldali utcába, de nem találtam el, viszont visszafelé tolhattam a bicajt, mert túl meredek volt. Mint később kiderült, eggyel arrébb kellett volna lekanyarodnom, illetve ezen utca egy gyalogosjárdán keresztül kapcsolatban állt Immáék utcájával. De ezt csak későn tudtam meg, és akkor már jóval túlhaladtam rajtuk, úgyhogy telefonos segítséggel találtam a végén oda.

Kellemesen megfáradva csüccsentem le a jó kis kerti padra. Még a nap is kisütött 🙂 Beszélgettünk egy jót – főképp bérelendő házakról -, még enni-inni is kaptam (kitérő: azokról az itteni magyarokról, akikkel én eddig találkoztam, jókat tudok csak mondani, igazán segítőkészek, kedvesek velem és jól érzem magam a társaságukban. kitérő vége). Köszi nyilvánosan is 🙂

2 óra felé indultam tovább, megnéztem 4 házat a közelben, amelyek közül kettő kapásból fennakadt a rostán, 1 az amolyan hátha, 1 pedig egész tetszetős, csak nem tudom, mennyire napfényes. Az biztos hogy csendes, meg kutyát is lehet vinni, majd talán megnézem valamikor.

Előzetes terveim alapján még elkerekeztem volna az északi városrészekbe is, de erőm már nem volt hozzá, úgyhogy rögtön Pappitoék felé vettem az irányt. Ezen az útvonalon már határozottan több volt az emelkedő, mint a lejtő! 🙂 De tekertem becsülettel, és némi kavargást, boltozást követően 3 körülre meg is érkeztem.

Bringám láttán – bár lehet,  hogy ennek semmi köze nem volt hozzá 😉 – Eszter is előszedte a saját, vagány, rózsaszín-fehér színkombinációjú 2+2 kerekűjét (mivel az is kiderült róla,  hogy Thomas-rajongó, írhatnám úgy is, hogy 1-1-0 tengely-elrendezésű járművét, mert szeneskocsit nem húzott maga után).

Bent lecsüccsentünk, nekem jólesett egy kis pihi meg a pohár víz, Eszti össze-vissza csúszott-mászott (főként apján-anyján), de amikor gyurma elé került, kellemesen önálló módon kezdett játszani. (Nekem már az se lenne baj, ha Bence egész nap csak rajtam lógna, de lennének már itt 😦 🙂 )

5 óra tájban indultam el tőlük, mert a 17:45-ös kompot el akartam érni a sötétedésre való tekintettel (lámpám még nincs, személyiségem meg korántsem annyira fényes, nem hogy későnt), ami sikerült is. Simán túlteljesítettem a feladatot, már 17:33-ra ott voltam. Nagyon gyors ez a bringa!

A Britomarttól hazáig már ismerős és főként sík! terepen vezetett utam, közben rám is sötétedett, de hn7-re megérkeztem.

Kellemes bringatúra volt, nekem bejön nagyon a North Shore, mind lakhatóság, mind az ottlakók szempontjából. Talán jövő héten már még konkrétabb háznézési szándékkal térhetek ide vissza. Kopp-kopp.

————————————————————————————-

A mai napon kb. 65 km-t tekertem. Ami önmagában annyira nem volna sok,  ha sík terepen tettem volna ezt. Viszont én úgy éreztem, több emelkedő volt mint lejtő 🙂 Ami azért olyan útvonalon, ahol Rajt = Cél eléggé nehezen valósulhat meg a normál newtoni fizika szerint 🙂

Pénteki kerekezés

Első komolyabb bringázásom (na jó, annyira nem nagy táv, de szoknom kellett a baloldali közlekedést, a sok autót és a versenybringát is; na meg szerintem egy hónapja már nem ültem bringán).

Odafelé:

  • 43A West Tamaki Road
  • 21 Tirotai Crescent, Westmere
  • 16,8 km
Bringázás odafelé

Bringázás odafelé

Az útvonal részleteit kattintással megtekintheti, aki kíváncsi rá.

Visszafelé:

  • kicsit kavarogtam, ezért 19,3  km lett belőle 🙂
  • Britomart – West Tamaki Rd – 35 perc (nem tekertem, mint az állat!)
Bringázás visszafelé

Bringázás visszafelé

Részletek.

Point Chevalier környékén gyönyörű részek vannak! Szép hely ez a város 🙂

Most ennyit, holnap írok a szombati, nagyobb lélegzetvételű tekerésről!

Két keréken ismét!

Bringanéző kálváriám tegnap a végéhez érkezett!

Már lassan egy hete böngésztem a TradeMe bringás szekcióját megfizethető árú, jó állapotú, elfogadható árú jelöltet keresve. Múlt szombatra lett volna egy Kawasaki, dupla teleszkópos, félig tárcsafékes példány, amiről sajna lecsúsztam, mert elnéztem az aukció befejezési dátumát (meg amúgy sem voltam épp otthon, hanem a mexikóiban söröztünk).

Ezen a héten találtam jópárat, amik felkeltették az érdeklődésemet:

  • egy használt monti, amit folyamatosan jól karbantartottak, és nemrég átesett egy éves szervízen is. Ezt megpróbáltam kipróbálni is, de a gazdája végülis nem tette lehetővé. Kb. 350-ig elmentem volna a licitben, de aztán másikra esett a választásom, amit nem is bántam meg, mert ez tegnap este zárult le, 510-et kínáltak érte, de a minimálára 1000 dolcsi fölött volt 🙂
  • egy másik használt monti, ami Waitakere Cityben várta gazdáját. Ezért nem tudtam volna csak úgy elmenni, és hasonlóképpen alakult a sorsa, mint az előzőnek, annyi különbséggel, hogy 500 valamennyi volt a minimálár, de kétszáz fölött nem sokkal ígértek csak érte
  • egy vadiúj, lapraszerelt, hongkongi (vagy hasonló) monti, tárcsafékekkel, dupla telóval, 200 körül, 300-as villámárral. Ezt azért nem mertem, mert gyanúsan olcsó.
  • Miután ennyire döcögősen ment a montinézés, gondoltam vetek egy pillantást a versenybringákra is. Ott szerencsére méret szerint is volt külön kategória, ami nem hátrány, mert 180 feletti emberként olyan bringán repeszteni, ami 155 centis hölgyeknek is kényelmes, nem biztos hogy hosszú távon felemelő érzés. Szóval kinéztem egy Avanti (helyi márka) versenybringát, ami száz-valamennyinél tartott épp, és háromszáz volt a villámára.

A versenybringát meg is tudtam nézni, mert a gazdája épp otthon volt tegnap egész nap megfázás miatt. 3 körülre értem oda – előtte a Sylvia parkban vettem sisakot meg zárat és Otahuhuban keveregtem egyet a maori college környékén, ahol százával hemzsegtek a barnabőrű polinézek) – és találkoztam a sráccal. Rendes volt, hozzáértő, a bringán is  látszott, hogy jó kezekben volt mostanáig.

Mentünk egy kört – feszítettem a vadiúj sityakomban 🙂 -, furcsa volt versenybringával menni, mert egyszer mentem ilyennel rendes távot (Pécs – Szalánta) jópár évvel ezelőtt. Különös érzés, de nagyon jól megy!

Megpróbáltam 250-et ajánlani, de mondta a srác, hogy már beszélt valakivel, és az illető este leüti villámáron. Gyors mérlegelést követően megelőztem az illetőt 🙂 Bent, az ő gépét használva buy now és máris egy bringa büszke tulajdonosa voltam ismét 🙂 Már hiányzott a tekerés 🙂

Közben a srácról kiderült, hogy szintén vega – mondjuk a krisnás díszletek alapján nem volt nehéz kikövetkeztetni -, úgyhogy volt egy kis közös beszédtémánk. Amúgy nagyon rendes volt, kaptam tőle ajándékba egy táskára erősíthető láthatósági akármit, egy egyszerűbb csavarhúzó-készletet, két új pedált meg egy pumpát (vész esetére). Sokmindent elmondott a versenybringákról, ami főképp majd a karbantartásnál lesz fontos.

Örömmel ültem fel a nyeregbe, s n5 felé indultam el hazafelé a 169 Church St szám alól. Először még bénáztam sokat a kereszteződéseknél: a bringa is új volt még nekem, meg a baloldali közlekedés is. Végül azért csak belejöttem.

Útközben láttam Pappito munkahelyét is, ott tekertem el előtte 🙂 Felismertem a háttérben lobogó zászlókról!

Végül a sok toligálással, bénasággal, mindennel együtt kb. 1 óra alatt értem haza, a 13-14 km-re lévő házba. Ez nem is rossz idő szerintem 🙂

Úgyhogy ismét van bringám, itt is egy kép róla:

(majd később) – még később, mert szarakodott a fényképezős telefon, és hiába készítette el elvileg a képeket, gyakorlatban nem sikerült 😦

Most pedig készülök egy jó kis tekerésre…

Kutyakiállítás NZ módra

Na, ezt a bejegyzést illett volna már hétfőn, de legkésőbb kedden megejtenem, hiszen a nevesített esemény vasárnap történt, és naplóírás szempontjából sok részlet ily távlatokból már a homályba vész :o)

Aznap reggel eléggé korán keltem az itt eddig megszokotthoz képest, mert 7:52-kor ment a vonatom. Ez az első járat vasárnap. Úgyhogy 7 körül ki az ágyból, készítettem magamnak szendvicset (az sosem árt), elvégeztem a reggeli teendőimet a mellékhelyiségben (bár erről talán nem kéne ilymódon is megemlékeznem :P), aztán kellemes séta az állomásig. Olyan jó volt,  hogy még alig láttam embereket, autókat az utcán, de már világos volt és szép idő. Jólesett így gyalogolni kicsinykét.

A vonat pontos volt itt is, meg érkezésnél is. Papakura 8:29, Helgáék már vártak családostul, kutyástul 🙂 Átgurultunk a kb. 5 km-re lévő raktárépülethez, amely a kiállítás színteréül szolgált. Három Labi volt nálunk (majd talán fényképeket is kapok nemsokára):

  • Dessy (nem biztos, hogy így kell írni a nevét 🙂 sohasem igazodtam ki a törzskönyvezett ebeken :)) – egy hivatalosan sárga, de az én színészlelésem számára barnának tűnő 🙂 labilány
  • Wena – a fekete esélyes
  • Lizi – egy három hónapos gyönyörűség

Már a parkolóban megmutatkozott a helyi junk-food konyha eredményének gyöngyszeme. Nem is részletezem, nem volt kellemes látvány, Helga és Eszti viszont a későbbiekben sem tudtak leakadni a témáról 🙂

Wena kissé felspanoltan, oltári idegesen viselkedett, míg az első közeli találkozása meg nem történt néhány másik kutyussal. A benti ketreckében viszont már tömény nyugalommal viselte az egész délelőttös eseményt.

Az események lassan indultak be, és mivel nem értettük a rendszert (se a bemondót, mert mikrofont nem használt és ráadásul nem felénk fordult, mire meg odaértem, a lényeget már nem hallottam), sűrűn kellett kérdezgetni másokat. Most viszont már tudom, hogy előbb mindig a kanok mennek, azon belül van vagy 7-8 kategória, csak itt kutya nem volt mindegyikhez 🙂 Mikor Helga vitte Wenát, ő – mármint Wena – lett a best bitch az intermediate kategóriában, amit nem volt nehéz elérni, mert nem volt más kutya 🙂

Szegény Helga nem élvezte túlzottan a helyzetet, de legalább kaptak egy piros szalagot. Meg előtte egy kéket, Dessy révén, aki egy népesebb (asszem 8 fős) mezőnyben bizonyult másodiknak!

Aztán még összemérték kategórián belül a kanokat-szukákat, meg a végén a labradorokat a goldikkal, volt itt minden. Igazából amolyan hobbiverseny volt, sok résztvevő nem is tenyésztőként volt jelen, hanem csak lelkes kutyatartóként.

Mindenesetre  életemben nem láttam még ennyi szép, ámde neveletlen kutyát. Barni tantónénijének, Andinak, igaza volt, hogy a kiállításokon ne gondoljam, hogy engedelmes kutyákat lehet látni, ott fordulnak elő a legneveletlenebb ebek 🙂 Persze elsőre is elhittem neki, de most láttam is. Barnika sem arról híres, hogy mindenben úgy cselekszik, ahogyan én mondom neki, de ha leültetem, ott maradok pár centire tőle, akkor azért egy helyben marad amíg nem engedem megmozdulni.

Persze igaz, hogy nagyon sok kutya között másképpen viselkedik minden eb.

Mindegy, a lényeg hogy élveztem a kiállítást is, mert még sosem voltam ilyenen, jólesett Helgáék társaságában is lenni, pláne úgy, hogy én szabadon tudtam élvezni az egészet, mindenféle izgalom nélkül. Nekik azért jobban tétre ment a dolog, időnként stresszeltek is 🙂

Hozzávetőlegesen fél 2-ig tartott a kiállítás, utána bezsuppoltuk a kutyusokat a hátsó részre (a Bighornban simán elfértek). Én ugyanúgy Papakura-nál szálltam ki, elköszöntem Helgáéktól, aztán irány haza vonattal. Kellemes délelőtt volt! 🙂

———————————————————————

Különleges adalék a bejegyzéshez, hogy éppen az írása közepette végzett a mosógép, és a “Soha ne add fel!” pólom ismét tiszta (a hétfői interjú után levetettem mégiscsak, bár job offer nem jött általa. Még!), ezenkívül ha már korábban érintettem a gatyatémát, sajnos az egyik fehér példány a “Soha ne add fel!” pólóval való együttmosás következtében kedvenc párducom színét vette fel… 🙂

Beszélgetés egy munkáról (meg aztán még 1)

Ma már jó korán felébredtem, pedig nem is izgultam túlzottan. Viszont elkésni sem akartam, úgyhogy fél 8-kor már keltem is ki az ágyból.

Leellenőriztem az emailben még egyszer, hogy 10-re kell mennem, csevegtem egyet Kedvesemmel, aki szerencsére még ébren volt! Aztán már siettem is borotválkozni (hú de nem szeretek) meg öltönyt húzni, és f9-kor léptem is ki az ajtón.

Bevonatoztam a Britomartig, sétálgattam egyet a City Road felé, és 9:55-re ott is voltam. Bementem a cég irodájának előterébe, a recepciós csajnak mondtam, hogy bizony megérkeztem és küldje mán le Dzsonni fiút. Na jó, nem teljesen így mondtam, de a lényege végülis ez volt 🙂

Jött is hamar, aztán Nigel is (most nem a csini kék ingben, hanem borostásan, farmerban és pólóban :)), Craig pedig követett minket a kávézóba, ami egy épületben van az irodával.

Ez az interjú igazából legalább annyira munkamegbeszélés is volt számukra 🙂 Állítólag csak Nigel kiwi, John meg Craig britek, de a pergő beszédbe beleszoktak már 🙂 Időnként nagyon kellett kapkodnom a fejem, és nemcsak az angol miatt, hanem mert egy olyan rendszerről beszéltek, amit még nem ismerek, és ilyen esetben magyarul is nagyon össze kell kapnia magát az embernek.

Mindegy, ők jól elvoltak,  és hogy komolyan vettek engem is, azt jól mutatta, hogy próbamunkára mehetek már jövő hétfőn! 3-4 napról van szó így elsőre, ami által kiderül, hogy nekem tetszik-e a dolog, illetve hogy megfelelek-e nekik. Nekem tetszik a dolog 🙂

A pozíció még ugyan nincs meg, de a dolgok afelé haladnak, hogy hamarosan – mire eldöntjük, mi legyen – az is meglesz, mert az új fejlesztésekre valószínűleg lesz vevő. A beszélgetés végeztével még felvittek a fejlesztők irodájába, ami külön van a többitől, is mindössze 6-an vannak benne, ráadásul kellemes a hangulat is meg maga a szoba is.

Tutijó lesz 🙂

Úgyhogy jókedvűen jöttem ki, és mivel böjtnapot tartok ma, nem fordultam be az első kedvemre való kajáldába, viszont a moziba igen, mert ott le tudtam telepedni sms-eket írogatni hazulra is, meg ide is. Jó, hogy van ez a 100 db ingyen sms, amit szeptember 9-ig el kell használnom, de még maradt belőle 74 🙂

Kicsit azért megnyugodtam, úgyhogy még sétálgattam egyet, majd a vasútállomás felé vettem az utamat. Begyűjtöttem a Britomarton egy csomó bringás térképet, aztán a 13:25-ös vonattal hazasuhantam.

Itthon blogírás, netezés, meg ilyenek, miközben 2 érdemleges telefonhívást is kaptam:

  • egy másik Johntól, aki a Datamax nevű IT munkaközvetítőnél dolgozik, és ajánlott egy wellingtoni DataWarehouse állást, úgyhogy talán megyek oda is még egy interjúra, meg jön majd egy aucklandi pozíció is, csak arról még nem kapta meg a részletes kiírást,
  • Anne az Omega Programme-tól (Pappitonál az alábbi hozzászólás alján Rita írt egy megjegyzést róla), aki kedves ugyan, de a 22-es csapdáját nem tudja feloldani. Ő is tisztában van vele, de sem az Intership sem a Mentoring programba nem tud bejutni a szerencsétlen bevándorló, amíg nincs neki WP-je, utána viszont már miért menne az Omegához, hogy segítsen neki munkát találni? Persze biztos van olyan, aki már WP birtokában jön ki, de szerintem eléggé kisebbségben lehetnek, akik már Job Offer nélkül is kapnak WP-t. Szóval dicséretes a kezdeményezés, talán még a révén változás is várható, de jelenlegi formájában még nem működőképes a WP nélküliek segítésére.

Kauri PC Park Immáékkal

Először a cím magyarázatával kezdeném, hogy ez nem valamifél ősi, fagépekkel zsúfolt, maori szerverpark, hanem PC = Point Centennial.  Csak ha teljesen kiírtam volna, akkor oltári hosszú címként trónolt volna mindenütt, aztat meg nem akartam.

Időrendben haladva mesélem el a történteket, egyrészt mert kocka vagyok, másrészt ha adnék egy rövid összefoglalót, senki nem olvasná végig a bejegyzést 🙂

Szóval a délelőtt eléggé eseménytelenül telt, tulajdonképpen reggelivel és némi olvasással színesített várakozás volt. Színesíthettem volna a reggelit a várakozással, de ez utóbbi szerintem kevésbé élénk színekkel rendelkezik.

Immacolata és kis családja 12:23-kor érkezett meg értem a ház elé, ahol épp napoztattam a fejemet. Bepattantam, és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a fogadtatás jóval kedvesebb volt, mint ama hölgy esetében lett volna, aki őelőtte viselte (viseli) eme nevet egy képzeletbelien valóságos világban.

Rövid bemutatkozások után (persze azután már mi olyat tudnék elmondani magamról, ami emelheti az első találkozás általam gerjesztett ragyogását, hogy 21 gatyát is fel tudtam húzni egyszerre… 😀 – és naná, hogy ez szóba került már az első tíz percben :P) rövid útvonal-újra- és visszatervezést végrehajtva nekiindultunk a KPCP felé.

Tényleg jó ez a blogolás, pláne ha mindkét félnek van, mert ezáltal sok olyasmit már a legelején tudunk a másikról, ami jódarabig nem kerülne szóba, és ha nem tetszene a másik blogjának stílusa, a találkozó már eleve nem jött volna létre. Szóval ismeretlen ismerősként már kezdetben is régi barátok között éreztem magam.

Átgurultunk a Harbour Bridge-en (ez velem most esett meg először világosban), majd eltekeregtünk a North Shore délnyugati csücskében megbúvó parkig.

Ez egy elég nagy rezervátum, amit két részre oszt ugyan egy katonai bázis, de azért így is lehet bőven mászkerálni, amit meg is tettünk. Gyönyörű hely, még inkább érezhető az, amit a kisebb parkoknál már írtam, hogy igazán úgy érzi az ember, hogy a természet lágy ölén van, noha alig hagyta el a házakkal szegélyezett utcákat! Lebaktattunk egészen a tengerpartra, az ösvényt manuka fák szegélyezték (ezek nagyon gyorsan nőnek a többihez képest, úgyhogy újraerdősítéshez kiváló fajta, pláne hogy miután kidőlt, kiváló táptalajt jelent az őt követő, entebb fejlődésvilágú társainak), és nagyon-nagyon sok madár énekétől, hangjától zengett az erdő!

Sajnos névről csak a tuira emlékszem, a kis össze-vissza repülőnek nem tudom felidézni a fajtáját, pedig igyekeztem megjegyezni!

Az Immától kapott infót követően most már tudom, hogy ez egy piwakawaka volt. Aki szeretne egy szép képet látni róla, látogasson el Pukekó Tamáshoz!

A kellemes sétát követően voltam oly szerencsés, hogy meghívást kaptam hozzájuk, amit 3 dolog miatt is nagyon élveztem:

  • jólesett, na 🙂
  • jó érzés volt kellemes, szeretetteli családi környezetben lenni, bár ez egyszerre felemelő és  nehéz, hiszen ilyenkor jobban hiányzik a saját családom, de egyidőben örömmel is tölt el, mikor rájuk gondolok
  • nem puszta várakozással töltöttem a hétvége első napját

Ücsörögtünk hátul a kertben, élveztük a tél végi napsütést, beszélgettünk. Talán 4 óra felé (?) indultunk el visszafelé. Immáéknak bankba kellett volna menniük, amiből aztán nem lett semmi. Lett viszont más, de előtte egy tankolás során összefutottunk Pukekó Tamásékkal is! 🙂 Itt már a tankolás is közösségi program a jelek szerint 😉

Minden eddigi blogger ott lakik, úgyhogy szerintem én is igyekezni fogok arrafelé házat nézni. Persze előtte még bejárom, hogy érezzem az illatát, hangulatát, esszenciáját, de ma nagyon tetszett.

Az Eastridge ASB fiók már zárva volt, úgyhogy legurultunk Mission Bayen át a tengerpartra, majd némi sétálást követően egy mexikói étterem kellemesen be nem népesített utcahelyiségébe telepedtünk le. Két hónapja nyílt a hely, és a pincérlány nagyon jókedélyű teremtés volt, a másik pincér meg jó humorral megáldott fickó 🙂

Immák Red Pig ale-t kértek, én meg egy chillis sört. Hát nagyon érdekes volt, pláne hogy benne  úszkált egy csilipaprika! Fincsi volt és jó erős! Ráadásul így nem tudtam azt csinálni, hogy az erősre ittam egy kis hűsítő sört 🙂

Olyan jól elvoltunk ott, hogy közben be is sötétedett, meg még egy kört is kikértünk.  Jó hely, és vegáknak is szóba jöhet, mert a legtöbb ételüknek van vega változata is, úgyhogy újralátogatásra javallott. A nevét sajna nem tudtam megjegyezni, úgy látszik ez egy ilyen nap volt 🙂

Hazaérve beszéltem Kedvesemmel skype-on, elregéltem neki eme kellemes napot, aztán Istvánnal megnéztük a Nowhere Man következő részét, s már nem is maradt vissza semmi 🙂