2. nap – park, történelem és magyar zászló
Egy igazán pihentető alvást követően megreggeliztünk, aztán Gabi elvitt az irodához (ahol nem én voltam 9 tájban az utolsó érkező, ami elég ritka, sőt 3.-ként toppantam be az ajtón), ahol némi reggeli olvasgatást követően azért csak belelendültem az SQL Server rejtelmeibe.
Dél után röviddel tegnapihoz hasonló ebéd, majd folytatódott a munka. 4 óra után már csak egy srác volt rajtam kívül, de ő is már 5 előtt el szeretett volna menni, úgyhogy nekem is abba kellett hagynom amit csináltam épp, mert külön zárják az iroda ajtaját.
Gabi percre pontosan 5:15-kor fordult be a parkolóba és nagy örömmel újságolta, milyen csodaszép és hatalmas parkot talált a városnak szinte a közepén!
Egzotikus neve Pukekura park, brit beütésűek nevezhetik Brooklandsnek is.
Mivel szállásadóink 6 előtt nem lesznek otthon, benéztünk együtt is az erdőbe (ahol Gabi már vagy 3 órát sétálgatott a délután folyamán). Mindent nem sikerült megtekintenem, mert pl. a kis állatkert az ugrálómajmokkal (taramakik 
) meg a teaház 5-kor bezártak. A színpadot (ahol nem olyan rég Slash is játszott, illetve Whitney Houstonnak is beígért koncertje lett volna) megnézni önmagában is élmény volt.
A színpadról képet sajna nem készítettünk, de azért volt még szépség bőven a parkban:
Rengeteg (de szó szerint: több tucatnyi) kacsa kószált a környékén, voltak All Brownsok, lilák meg tarkák. De ami igazán lenyűgözött az a következő élőlény volt:
Ő egy kétezer (igen, 2 000!) év körüli Puriri matuzsálem. Még most is belebizsereg a lábujjam, ahogy rágondolok, hát még ott, akkor, mikor körbejártam és áhítattal tekintettem fel rá, csodálva az ő, emberi korszakokon átívelő létét… egyszerűen felejthetetlen élmény számomra. Tudni hogy majdnem minden, amiről én hallottam, olvastam /oké, oké, tanultam én is ókori történelmet meg némi geológiát a földrajz kapcsán/ az az ő életében történt. Sokan mondják hogy itt nincs történelem. Pedig ő az volt: élő történelem.
Ezenkívül érdekes módon még meglepően jó állapotban álldogált ott. Nem mondom, hogy nem látszott meg rajta a kora, de úgy ránézésre pár száz (akár ezer?) évet simán letagadhatott volna Át is suhant a fejemen egy abszurd gondolat: “Vajon vannak fák, amelyek örökké élnének, ha nem történik velük valamilyen természeti vagy emberi katasztrófa?”
A lefényképezése kapcsán pedig az az ironikus gondolatom támadt, hogy milyen fonák dolog azt mondani a fotózása kapcsán, hogy “megörökítem”, hiszen simán elképzelhető, hogy nemcsak én nem leszek testben már távol, amikor ő még simán itt álldogál majd, hanem az a digitális jelhalmaz is, ami az őt ábrázoló fényképet jelenti. Szóval neki valószínűleg jobban megy önmaga megörökítése, mint az nekem sikerülne.
Közben lassan leereszkedett a szürkület, úgyhogy nem is szerettük volna tovább várakoztatni vendéglátóinkat, meg már éhesek is voltunk egy picit, úgyhogy Vogeltown felé vettük az irányt.
A szállást a Couchsurfing oldal révén találtuk. Megvolt a cím, egy házikó az utcától jóval lejjebb vezető kocsibejáró végénél. Ahogy befordultunk a garázs előtt lévő parkolóba, a következő látvány fogadott, amiből rögtön tudtuk, itt tényleg várnak minket:
Azóta is sokat emlegetjük ezt a kedves gesztust.
Trish és David pedig annyira kedvesek, közvetlenek és adakozóak voltak, mintha mostanáig nem is idegenek lettünk volna, hanem már jó ideje ismernénk egymást. A házuk is szuper volt, a szoba amiben alhattunk szintén, úgyhogy nagyon örültünk neki, hogy őket sikerült kiválasztani.
Ugyan csodálkoztunk, hogy nem korai ez még a karácsonyhoz, de aztán kiderült, hogy mindössze 3 délután volt december végéig olyan, amikor mindenki el tudott volna jönni a helyiek közül, a másik kettő pedig hétfő és kedd lett volna, úgyhogy a választás a csütörtökre esett.
MartinIsti Blog 