Taranaki kirándulás – II.

2. nap – park, történelem és magyar zászló

Egy igazán pihentető alvást követően megreggeliztünk, aztán Gabi elvitt az irodához (ahol nem én voltam 9 tájban az utolsó érkező, ami elég ritka, sőt 3.-ként toppantam be az ajtón), ahol némi reggeli olvasgatást követően azért csak belelendültem az SQL Server rejtelmeibe.

Dél után röviddel tegnapihoz hasonló ebéd, majd folytatódott a munka. 4 óra után már csak egy srác volt rajtam kívül, de ő is már 5 előtt el szeretett volna menni, úgyhogy nekem is abba kellett hagynom amit csináltam épp, mert külön zárják az iroda ajtaját.

Gabi percre pontosan 5:15-kor fordult be a parkolóba és nagy örömmel újságolta, milyen csodaszép és hatalmas parkot talált a városnak szinte a közepén!

Egzotikus neve Pukekura park, brit beütésűek nevezhetik Brooklandsnek is.

DSCF8488

Mivel szállásadóink 6 előtt nem lesznek otthon, benéztünk együtt is az erdőbe (ahol Gabi már vagy 3 órát sétálgatott a délután folyamán). Mindent nem sikerült megtekintenem, mert pl. a kis állatkert az ugrálómajmokkal (taramakik Smile) meg a teaház 5-kor bezártak. A színpadot (ahol nem olyan rég Slash is játszott, illetve Whitney Houstonnak is beígért koncertje lett volna) megnézni önmagában is élmény volt.

DSCF8503

A színpadról képet sajna nem készítettünk, de azért volt még szépség bőven a parkban:

DSCF8535

DSCF8519

Rengeteg (de szó szerint: több tucatnyi) kacsa kószált a környékén, voltak All Brownsok, lilák meg tarkák. De ami igazán lenyűgözött az a következő élőlény volt:

2,000 Year Old Puriri Tree

Ő egy kétezer (igen, 2 000!) év körüli Puriri matuzsálem. Még most is belebizsereg a lábujjam, ahogy rágondolok, hát még ott, akkor, mikor körbejártam és áhítattal tekintettem fel rá, csodálva az ő, emberi korszakokon átívelő létét… egyszerűen felejthetetlen élmény számomra. Tudni hogy majdnem minden, amiről én hallottam, olvastam /oké, oké, tanultam én is ókori történelmet meg némi geológiát a földrajz kapcsán/ az az ő életében történt. Sokan mondják hogy itt nincs történelem. Pedig ő az volt: élő történelem.

Ezenkívül érdekes módon még meglepően jó állapotban álldogált ott. Nem mondom, hogy nem látszott meg rajta a kora, de úgy ránézésre pár száz (akár ezer?) évet simán letagadhatott volna Smile Át is suhant a fejemen egy abszurd gondolat: “Vajon vannak fák, amelyek örökké élnének, ha nem történik velük valamilyen természeti vagy emberi katasztrófa?”

A lefényképezése kapcsán pedig az az ironikus gondolatom támadt, hogy milyen fonák dolog azt mondani a fotózása kapcsán, hogy “megörökítem”, hiszen simán elképzelhető, hogy nemcsak én nem leszek testben már távol, amikor ő még simán itt álldogál majd, hanem az a digitális jelhalmaz is, ami az őt ábrázoló fényképet jelenti. Szóval neki valószínűleg jobban megy önmaga megörökítése, mint az nekem sikerülne.

DSCF8507

Közben lassan leereszkedett a szürkület, úgyhogy nem is szerettük volna tovább várakoztatni vendéglátóinkat, meg már éhesek is voltunk egy picit, úgyhogy Vogeltown felé vettük az irányt.

A szállást a Couchsurfing oldal révén találtuk. Megvolt a cím, egy házikó az utcától jóval lejjebb vezető kocsibejáró végénél. Ahogy befordultunk a garázs előtt lévő parkolóba, a következő látvány fogadott, amiből rögtön tudtuk, itt tényleg várnak minket:

DSCF8648

Azóta is sokat emlegetjük ezt a kedves gesztust.

Trish és David pedig annyira kedvesek, közvetlenek és adakozóak voltak, mintha mostanáig nem is idegenek lettünk volna, hanem már jó ideje ismernénk egymást. A házuk is szuper volt, a szoba amiben alhattunk szintén, úgyhogy nagyon örültünk neki, hogy őket sikerült kiválasztani.

Reklámok

Taranaki kirándulás – I.

Immáron hetedik alkalommal jött el a New Plymouthba utazás ideje. A helyzet annyiban – gyökeresen – különbözött az előzőektől, hogy most édeskettesben indultunk neki. Gabi anyukája (Erika) ugyanis októberben Új-Zéland földjére érkezett, és most már néhány napra simán a gondjaira tudjuk bízni a kölköket.

Szóval felkészültünk az útra (béreltem autót, foglaltam szállást meg hasonló teendőket ideértve), aztán szerda este össze is pakolásztunk. Szerettem volna korán ágyba kerülni, hogy kialudjam magam (oké, ez eleve hiú ábránd volt, mert ha már 9-kor elalszom, f3-ig akkor sincs teljes alvásidő), de ez nem sikerült. 11 körül vágtam be a szunyát, 2:30-kor pedig már csörgött a vekker.

Nem sikerült azon nyomban felpattannom, hanem 10 perc lustálkodás még megelőzte az ilyenkor (nem) szokásos teendőket. Végezetül 3:25-kor gördültünk ki a parkolóhelyről.

Az autó amit béreltem igazából egy vicc volt. Pontosabban egy Toyota Vitz, és amíg nem szoktunk hozzá, tényleg furcsa volt hogy ezt a kis kasztnit autónak nevezik. De aztán már egészen megkedveltünk, úgysem az volt a terv, hogy mindenáron gyorsulni kell dombnak fölfelé 100 fölé.

A sötétben utazás nem volt túl látványos, azt hiszem ezt senkinek sem kell külön ecsetelnem. Te Kuiti környékén azt hiszem már világos volt, onnantól bambulásztunk is, de igazán a 3-as út (Highway) kanyargós szakaszán voltak szép néznivalók.

DSCF8438

DSCF8442

A terveim szerint legkésőbb 9-re már odaértem volna az irodához, de ez nem sikerült, mert egy helyen megálltunk reggelizni, ebből végül 20 perc késés adódott. Ez még belefér.

DSCF8454

Az aznapi meló szerencsére nem volt igazán megerőltető, mert mindenki az esti – karácsonyi! – BBQ partira készült lélekben. Pont jókor jöttünk Gabival Smile Ugyan csodálkoztunk, hogy nem korai ez még a karácsonyhoz, de aztán kiderült, hogy mindössze 3 délután volt december végéig olyan, amikor mindenki el tudott volna jönni a helyiek közül, a másik kettő pedig hétfő és kedd lett volna, úgyhogy a választás a csütörtökre esett.

Azért én nem siettem el az ebédidőmet, mert most nyílt először alkalmam kipróbálni a Loving Hut nevet viselő vegán éttermet (csak du. 3-ig vannak nyitva, és kocsi nélkül nem lehet az irodától eljutni idáig), hogy Gabi el tudott fuvarozni. Érdemes volt (ezt követően pénteken és szombaton is ettünk ott!), jóllakottan ültem neki a délutáni melónak.

DSCF8470

Hamar eljött az 5 óra, akkor Gabi felvett, a már megszokottnak számító Lockwood Manor motelben (az idelátogatóknak előszeretettel ajánlom, elsőrangú szobák, megfizethető ár /$115 két főre/, barátságos tulajdonos és nagyon kellemes hangulat) egy frissítő zuhanyt vettem, majd sétáltunk egyet a városban, kihasználva a jóidőt.

DSCF8461

7 körül értünk Paul házához (ő az egyik manager), ahol talán az első, igazán multikulturális esténket töltöttük, amiben egész tevékenyen (beszélgetés szempontjából) részt vettünk. Volt ott kiwi, zimbabwei, brit, vietnami, indiai, kínai és persze két magyar is!

A nagyon korai kelés miatt 9 körül eljöttünk (meg addigra elég is volt, annyira azért nem szoros a kötelék), az ágyikóban megnéztük még a Killers c. filmet, aztán 11 felé álomba szenderedtünk. Már ideje volt!

A Cook szoroson áthajózva

Március 5-én, pénteken reggel hajóztunk át Wellingtonból Pictonba. Az Interislander Kaitaki nevű járműve volt a szerencsés, mely becses személyeinket hordozhatta. Menetrend szerint 8:25-kor hajóztunk ki, de már előtte legkésőbb 1 órával ott kellett lenni, ez nekünk már 7:10 körül sikerült. Persze előtte felkelni otthon nem volt kellemes, mert szokás szerint viszonylag későn kerültünk ágyikóba. Bence még fel sem ébredt, mikor kivettük az ágyából közvetlenül indulás előtt. Az SH2-esen még épp nem volt forgalmi dugó, de már érződött, hogy fél órával később bizony jó eséllyel ez megvalósul.

Egy zörgős vasrámpán kellett felhajtani a hajóba, és nagyon közel kellett parkolni a kocsiknak egymáshoz, Bencét fogva alig tudtunk elférni közöttük, miközben elhagytuk Albertet és az utasfedélzet felé tartottunk.

Szerintem nagyon helyre kis hajó ez (a Kaitakival mentünk odafelé), ugyan néhány bútoron látszott, hogy már kicsit ütött-kopott, de összességében oltári jó: kényelmes, sok olyan helyiség van ülésekkel, ahonnan ki lehet látni oldalra, van a hajó orrában is ilyen, vannak kávézók, családi részek ahol kis játszótér szórakoztatja a kicsiket, fekete tábla és hozzá kréta, videójátékok (fizetősök, de az akkora kölkök mint Bence még azzal is elvannak, ahogy a demo megy, pláne ha játszik is valaki), kilátó-fedélzet (sundeck)… és mindenütt kultúrált, barátságos a személyzet, az utasok.

Gyönyörű időnk volt végig, és bár nem tudtam végig nézelődni, mert sokat kellett Bencével ide-oda mászkerálni (egyszer a hajó gyomrában lévő játszóteret is meglátogattuk, ahol ablak egyáltalán nem volt),

de mikor beértünk a szoros déli végén nyíló fjordok – Marlborough Sounds – közé, onnantól igazán gyönyörű volt a vidék. Ekkor mind a 4-en fent voltunk a hajó tetején és csak ámultunk-bámultunk jobbra-balra, azt hiszem az alábbi képek hűen ábrázolják, hogy miért is:

Egyszerűen csodálatos ezek az erdővel borított, vízből kinyúló dombok, szó szerint lélegzetelállító látvány!

Fél 12 táján értünk be Pictonba, ami az építkezési telkek csupaszsága miatt elsőre nem árasztotta magából a Déli Sziget hagyományos szépségét, de mikor kicsit beljebb értünk, már látszott rajta, hogy jó hely ez is.

Blenheimbe tartottunk Balázsékhoz, ami kb. 30 km Pictontól, és szép vidéken vezet keresztül az út, bár a nyári szárazság miatt ezt a környék meglehetősen fakó színvilágot tár az ember elé. Köszönhető ez annak, hogy itt nagyon-nagyon sokat süt a nap. Nelson és Blenheim hagyományosan versenyeznek a “legnaposabb város” címért, kb. 2500 óra napsütés van ezen a két helyen évente.

Sok fenyőerdő is van azonban, amelyek vidáman zöldelltek most is, de erről majd egy másik bejegyzésben lesz szó, mikor Nelsonba tettünk egy kirándulást.

—————————–

Aki több képet is szeretne látni az utunkról (nincs olyan sok, és főleg a tájról, az meg pont olyan, hogy nehezen tudja visszaadni azt a látványt, ami teljesen betölti a látóteret, hogy amerre csak nézel, víz, hegyek és erdő): http://picasaweb.google.com/MartinIsti/Interislander