Kacsamentő-akció a kispolgári kertvárosban

A minap az általam még néhány évvel korábban is pejoratív felhangokkal használt “kispolgári” jelzővel illethető kertvárosi életünk újabb, kedves és komolytalan-komoly mozzanata történt. A nap úgy indult, hogy egy kiadós alvást követően Bencét sikerült már a reggeli sétára is elcsábítani, egy Lego Star Wars alkalom ígéretének fellebegtetésével a testmozgást követő időszakra vonatkozóan. Egész könnyen belement, és szerencsé(nk)re tényleg volt is kedve hozzá, úgyhogy nem kerültem a málhás szamár helyzetébe, mint néhányszor amikor megmakacsolta magát és a hátamon cipeltem néhány kilométert (ahhoz már nehéz őkelme, hogy ez kellemes legyen hosszú távon számomra).

Nohát hn 9 tájékán indultunk el négyesben (apa+anya+Bencegyerek+kutyagyerek) a kellemesen melengető téli napsütésben fürödve a Torbay Heights parkocska felé, de már az elején elhatároztam, hogy ma a hosszabb, több kis parkot is érintő útvonalat teljesítjük. Bence érdeklődését ewok-lehetőségek széles tárházának emlegetésével tartottuk ébren (“Az erdőben lehet hogy találkozunk ewokokkal!”, “Még egy kicsit felfelé megyünk, aztán beérünk az Ewok dombot szegélyező vuki erdőbe!”), ami jó csalinak bizonyult (az ötletet néhai Papámtól vettem át, de szerintem már abban az időben sem volt új :))

Viszont még mielőtt a nevezett erdőbe értünk volna, “nagy” tumultusra lettünk figyelmesek az egyik utcácskában: egy kacsalád (anyuka meg a nemrég született ifjoncok) nagy hápogás közepette téblábolt az út közepén, egy emberi család (anyuka, kislány, kisfiú) pedig a közelben nézgelődött egy fa tövében. A gyors helyzetelemzés után (melyben a szóbeli információszerzés is nagyban besegített) kiderítettük, hogy az egyik kiskacsa beleesett a csatornába (ez nem kacsa, a hír igaz! – hmm lehetne a “hírigaz” mint új szó a színigaz ellentéte a médiára alapozva?). A kislány eddigre már árkon-bokron túl szaladt, apukáját segítségül hívva, aki hangos gumicsikorgás közepette fékezett autójával a helyszíntől 6.3 méternyire (a távolság szemmel való becslés volt), miközben én leparkoltam négylábú vontatómat egy oszlop mellé, kacsák számára biztonságos módon rögzítve a póráz segítségével. Eddigre Gabi felemelte a rácsot, mentőapuka pedig az általa hozott hálóval kihalászta az áldozatot, akinek épségéről mindannyian közelről meggyőződhettünk, majd szabadjára engedte. A kis aranyos a stressz utóhatásában felpörgetett lábakkal, nagy sebességgel szaladt anyjához, testvéreihez akik a viszontlátás felett érzett megkönnyebbülésüket harsány hápogással és a megmentőktől kapott kenyérdarabkák lakomázásával fejezték ki.

(A helyszín, a még konkrétabb színtér pedig: a pirossal szemléltetett részletekben található egyenetlenségek nem a rajzot készítő hozzá nem értéséről, hanem pont annak ellenkezőjéről, illetve a részletek iránti hűség igényének személyiségben mélyen gyökerező mivoltáról tanúskodnak!

/a személyiségi jogok védelmében a résztvevő személyek képét eltávolítottam a fényképről, illetve pontosabban szólva nem eltávolítottam, hanem az időben visszamenve fényképeztettem a helyszínt, ilymódon oldva meg az emberek jelen nem létét/)

Nos, apró hír, de mi élveztük a helyzetet nagyon, és minden jó ha jó a vége alapon megkönnyebbült mosollyal elköszöntünk a megmentőktől, akikkel ha ezután lelki rokonságot nem is érzünk, de jólesően láttuk hogy segítőkészek és állatbarátok.

A séta maradék része is kellemesen telt, ezenfelül pedig többször előfordult a napokban az általam korábban főképp amerikai filmekben látott jelenetekhez hasonlóan, hogy a szomszéd, vagy akár csak a környéken lakó, ám ismeretlen járókelők üdvözlését lelkes integetéssel és hangos ‘reggelt! kiáltásokkal oldottam meg, viszonozva vagy a hasonló viszonzást kiváltva oldottam meg. Lehet mondani hogy ez kispolgári, lehet gúnyolódni rajta (azt hiszem én is félig-meddig azt teszem, némileg magamat is pellengérre állítva ;-)), mindenesetre amit nem tudtam korábban, hogy átélni milyen, no, röviden összefoglalva: kellemes. Nem azt mondom hogy mély barátságot tükröz vissza, de egy mosoly, egy könnyed jókívánság, a kellemes reggel közepette érzett apró öröm továbbítása illetve visszatükrözése a másik számára, mind sokkal-sokkal jobb mint a mufurc magunkba fordulás a stresszes napot megelőző morgolódás során. Szeretek itt és így élni, mivel noha mélyre nyúló hatása nem feltétlenül van ezen mozzanatoknak, de az biztos hogy kellemes és vidám.

Reklámok

Kutya élet

Mióta Barnika hazatért, ismét változtak a mindennapok; írhatnám azt is, hogy visszaállt a régi rendszer, de ez nem volna teljesen igaz, hiszen annyi minden más itt, mint ott. Ha nem így lenne, nem sok értelme lett volna.

Szóval ha az embernek van egy kutyája, az bizony sokmindent megváltoztat, másképp telnek a hétköznapok és a nyaralások is. Meg persze a bevásárlásnál most ismét el kell nézni a kutyakaják felé. Nem tagadom, hogy több a macera egy négylábúval mint anélkül, de ezzel sok újat nem mondok. Sokaknak ez elveszi a kedvét a kutyatartástól, pedig ez csak a felszín. Bence pl. sokkal több vesződséggel jár, mégsem adjuk tovább 🙂 (Andy Andersont idézve: “Mikor Louie bárányhimlős volt, őt sem akartuk kirakni. Na jó, megfordult a fejünkben néhány percre, de aztán mégsem.” – az idézet nem teljesen pontos, de valami nagyon hasonló volt!)

A gyerektartás örömei és nehézségei nem képezik ezen bejegyzés témáját, a kutyás részre szorítkozom inkább.

  • Engem nem zavar a szaga, sőt imádom dögönyözni, meg odahajolni hozzá, mikor este már álmos és félig alszik, akkor nagyon ingerülten tud morogni még rám is, de én csak nevetni tudok rajta, annyira jól alakít egy zsémbes, morgolódó öregembert. Vagy lehet csikálni a tappancsát, akkor szuszog meg rángati.
  • Szőrös, ez igaz. Csak rá kell nézni. És hullajtja is bőven, nem tagadom. Bár szerintem egy jó takarítógépes tisztítás ezt tudja orvosolni időnként (vagy egy hivatásos takarítócég). Az biztos, hogy nálunk nincs annyi kosz a szőnyegbe taposva, mint a nemrég megnézett, heti $450-ért kínált házban, ahol tele volt kajamaradékkal minden és bebüdösödött, nyirkos ruhák/törülközők száradtak a kilincseken… Szóval szőr van, de ezt tudtuk előre is, nem szőrözünk rajta!
  • Sétáltatni kell. Bizony, azt kell. Legalább sűrűbben mozdulunk ki a friss levegőre (ami itt NZ-n egyáltalán nem hátrány, tekintve hogy kint sokszor nincs hidegebb – mi házunkhoz képest még melegebb is -, meg a mozgás amúgy is felpezsdíti kicsit a vérkeringést), Bence amúgy is szeret sétálni, meg én is nagyon belejöttem. Nem tagadom, anno előfordult, hogy nem volt kedvem lemenni napi 2 alkalommal, de itt teljesen más, mert egyrészt csak kimenni kell, másrészt ott van a kutyás placc kb. 30 méterre. Ott már engedhetem el az ebet, hajkurászhatja a sirályokat meg a labdát. Szóval ez olyan nyűg, mint a napi torna. Amíg meg nem szokod, a hátad közepére kívánod,

    utána viszont rájössz, milyen jó is ez, ha sikerült túltenned magad a nemszeretemségen.


  • Ha kirándulni/nyaralni megyünk, sok olyan szállás van, ahová nem lehet kutyust vinni, de van olyan is, ahová pedig simán. Az ember ne legyen annyira válogatós, elégedjen meg célpontonként 50 választási lehetőséggel a 100 helyett! Persze ez így kicsit sarkos, de amikor anno Levinbe jártunk, nagyon sok szállás volt a környéken, motel motel hátán, és az elsőben, ahol megszálltunk, lett is volna lehetőség kutyát/cicát vinni. Mikor erdőben kirándulunk, jólneveltnek kell lennie az ebnek, hogy az engedelmessége olyan legyen, mint egy hosszú póráz. Mi itt még nem teljesen tartunk, bár múltkor a Rimutataka parkban már jól ment! A megfelelő gazda-jószág viszony pedig amúgy is nagyon fontos. Ha nem neveled meg a kutyádat, nem érdemes őt hibáztatni. Nem érdemes, bár néha kényelmes.
  • A kutyák NEM RAGASZKODNAK minél nagyobb helyhez, saját tapasztalatom alapján Barnit csöppet sem érdekli, hogy panellakásban él-e vagy udvaros házban.


    Alig szokott kimenni, csak mikor mi is ott vagyunk. Akkor meg már mindegy, hogy udvaron-e vagy sem. Ezek a négylábúak úgyis olyan lusták, hogy napközben szinte csak heverésznek, bent sokszor nem nagy a mozgásigényük. Persze az említett sétákat nem szabad kihagyni, ott kiélhetik magukat. Barni is szokott repeszteni ezerrel a labda után, csak úgy trappolnak a tappancsai a kemény földön! Néha még indián kutyussá is lehet “változatni” 🙂

Hogy mi az, ami miatt megéri? A SZERETET. Mondhatnám, a feltétlen szeretet és az, hogy egyszerűen nem lehet nem viszonozni ezt. Akinek van kutyusa, biztosan megérti, miről írok. Persze tudok én is haragudni rá időnként, de kire nem? De az a tengernyi öröm, amit a hazaérkezésemkor érez, majd szétveti a boldogság, annyira csóválja az egész hátsóját! Gabi szokta is csevegőben írni, hogy már órákkal azelőtt odatelepszik az ablakhoz és nyalogatja az üveget, hátha ezzel elősegíti az érkezésemet…

Mostanában Bencével szoktak versenyezni, ki tud hamarabb odaérni az üdvözlésemre. Még Barni szokott nyerni, de mindketten nagyon élvezik azt a percet. Rólam nem is beszélve! Amúgy is öröm hazaérnem, de ez az első néhány perc még jobban megédesíti a hazaérkezés pillanatát.

Ma meg az esti séta vége felé “egy kis dombra lecsücsültünk”, illetve heveredtünk, aztán néztük a házakból kiszűrődő fényeket, felettünk a tejút csillagait…kellemes béke töltött el, amint ott feküdtem, éreztem magam mellett Barnit, ahogy szimatolta a szélben sodródó szagokat, igazán érdekes élmény volt. Mintha csak kívülálló szemlélője lettem volna az életnek.

Ha nincs Barni, akkor az ilyen élményekre is kevesebb az esély, s ezek nélkül az életem is egy picit üresebb lenne.

Szigetlakók a szomszédban!

Mint azt a múltkorjában írtam, mi nagyon jól kijövünk a szomszédokkal. Csak az nem volt igaz, hogy ők maorik, ehelyett Fijiről származik apuka-anyuka és minden kiskölök is rájuk hajaz.

Mindez természetesen semmit nem változtat azon, hogy nagyon rendesek és barátságosak. Azóta Bence rendszeres vendégük, néha szó nélkül átszökik, néha ad lehetőséget, hogy előre megkérdezzük, mehet-e. Egyszer Clara (a szomszédasszony) nem volt otthon, hanem a Fijiről itt nyaraló nagymama vigyázott a gyerkőcökre, vele jót beszélgettem, mikor hazahoztam a kisembert. Elmondta többek között, hogy Fijin úgy szokás, hogy a gyerekeket reggel megabrakolják, felöltöztetik (vagy fordítva, a sorrend nem sokat számít), aztán mehetnek a faluban amerre látnak. Akármelyik házban szívesen látják őket, játszhatnak, fára mászhatnak, a lényeg hogy amúgy az egész falu vigyáz rájuk.

Ez alapján nem értek igazán meglepetésként a mai nap eseményei. A dolog ott kezdődött hogy a hét elején hatalmas szél volt, ami kidöntötte a köztünk lévő kerítés egyik deszkáját. Bence itt már többször átszökött, aztán ma megpróbáltam megjavítani, csak hozzávaló szerszámok híján nem sikerült. Ellenben a kiskölkök mindkét oldalról körémsereglettek (a mi oldalunkról csak Bence, de a másik oldalon volt néhány vendégjátékos is), aztán mikor Barni is odajött, nagy lelkesedéssel kezdtek érdeklődni róla, majd simogatták, végül felajánlottam, hogy elvihetjük sétálni, akkor láthatják milyen jól eljásztik a labdájával és milyen sebesen szalad.

Jól is éreztük magunkat a séta közben, aztán hazaérkezés után egyszercsak a Bence átslisszolt a már említett résen, a másik oldalról meg szállingóztak át a gyerekek. Először egy, aztán még kettő, végül egy negyedik. Olyan jól eljátszottak itt Bence autóival, LEGO-ival, a tegnap kapott favasúttal (vagy fautat kéne írnom? Abból meg nem egyértelmű, hogy ez vasútutánzat), egyáltalán nem voltak zavaróak, és tényleg vigyáztak mindenre. Ráadásul olyan otthonosan mozogtak itt, mint szerintem náluk Bence.

Érdekes, különös, de kellemes élmény volt. Hiába, itt más az élet, mások a szomszédok és más jelenti a jószomszédi viszonyt, mint akár Magyarországon, akár az itteni, de másik oldali szomszéddal (akikkel szintén jóban vagyunk, az ottani Dave már sokat segített nekünk, amikor valami elromlott, meg amúgy is). Szeretem ezt az országot az új élményeivel!