Aucklandtől Christchurchig

No, aki már szintén olvasta/tapasztalta hogy a költözés és a munkahelyváltás az emberi élet legstresszesebb eseményei közé tartozik, az átérzi min mentünk keresztül mostanság. 3 éve is átéltünk ilyesmit, de akkor a költözés nem volt ekkora falat, mert csak városon belül történt, ami jócskán leegyszerűsíti a dolgokat mind szervezés, mind idő, mind költség szempontjából.

Most ki kellett sakkozni hogy saját magam vezessek-e egy 20 köbméteres teherautót át az országon kompozással együtt és fizessek súlyos dollárokat azért mert csak egyirányba kérem, vagy fogadjuk költözetőcéget. Végül mivel anyagilag hasonló lett volna a végeredmény, utóbbi mellett döntöttünk, így kevesebb feszültséggel jár a vezetés és jobban meg tudtuk osztani, mert csak simán a kiskocsival jöttünk.

A pakolással egész jól haladtunk, amíg úgy nem gondoltuk hogy egész jól haladunk és kissé lazábbra vettük a tempót. No, ezt nem kellett volna. Költözésnél nincs olyan, hogy egész jól haladunk, illetve van de nem szabad így gondolni :o) A költöztetőket eredetileg Július 30-n szerdára kértük, de azon a héten kiderült, hogy csak csütörtökön reggel tudnak jönni. Mivel mi is kicsit elúsztunk idő tekintetében, végül ez inkább szerencse mint balszerencse lett. 9 körülre ígérték magukat, de csak 10 után jöttek.

Mi már 5-kor felkeltünk pakolni, dobozolni és majdnem végeztünk is mire megjöttek. Kicsit magyar útépítő munkatempóban dolgoztak, a pakolást sok töprengéssel és cigiszünettel megszakítva. Olyan nap volt ez, amiről nem hittem hogy valaha véget ér… eredeti tervek szerint szerdán már le akartuk tudni a kipakolást és csütörtökön 7 felé elindulni. Ez nem jött össze. Csütörtök reggel még reménykedtünk, hogy dél felé elindulhatunk, de ez hamar szertefoszlott..

Végül délután 3 is elmúlt, mire a kiköltözés végére értünk. A szállásunk aznapra pedig Levinben lett volna. Összeadva hogy milyen korán keltünk, mennyire fáradtak voltunk és hogy Levin legalább 7 óra autózás, hamar kimatekoztuk hogy biztonságosan ez bizony nem fog összejönni. Cambridge-ben tehát, amikor vacsizni megálltunk, kerestem pet-friendly (állatbarát) motelt Taupon, hogy majd ott töltjük az éjszakát. Barnabás is velünk utazott ugyanis.

Szerencsére sikerült valóra váltani szándékunkat ami eléggé megnyugtatott. Mire odaértünk már rég besötétedett és kb. 9 óra felé járt az idő. Elvittem még a kutyát egy körre, de nagyon hideg volt, úgyhogy nem túloztuk el. Az óceántól távol más az időjárás is! Éjjel hagytuk menni a kis fűtőegységet a hálószoba ajtajában, így – a jó meleg takaróval kiegészítve – egyáltalán nem fáztunk, valamint Barni sem jött be. A hivatalos szabályzat szerint ugyanis kutyák csak a nappali részben lehetnek el, a hálószoba tiltott terület számukra.

Holtfáradtan dőltünk le aludni, hamar el is nyomott az álom és sikerült jót pihenni. Még jó hogy viszonylag korán tértünk aludni, mert másnap 5 körül ismét felébredtünk. Esélyes, hogy ha el is jutottunk volna Levinig hajnali 2 tájékára, akkor is nagyon korán ébredünk, csak akkor kevesebb pihenéssel a hátunk mögött, de így egész jó volt. Valamint megvolt az a hatalmas előnye is, hogy nappali fényben (sok napsütéssel tarkítva) szeltük át újra az Északi Szigetet!

Hajnalban megnéztem a Metservice honlapján a hőmérsékleteket Aucklandben, Taupon, Christchurchben. Taupora 3 fokot mutatott, Christchurch belvárosában -2-t, Christchurch keleti körzeteiben pedig +7-et! Igen, plusz hét! Aminek örültünk, mert a gyerekek épp ott voltak és azért nem mindegy az a 9 fok különbség!

Ezen felbuzdulva szaladtunk egy kört Barnival, majd irány Turangi! Ott beugrottunk a New Worldbe pékáruért, közben Barni okosan várakozott a kocsiban. Még egy kávézót is kipróbáltunk közvetlenül a bolt mellett, ahol nekem nagyon ízlett a kávé, Gabinak kevésbé a citromos-mézes itókája, de a kiszolgálás közvetlensége és kedvessége mindkettőnknek nagyon tetszett!

Továbbhaladva nemsokára a Tongariro, Ruapehu és Ngauruhoe hóborította hármas csúcsain ámuldoztunk a Desert Road-on autózva. Nagyon szép látvány volt! Néhány – a valóstól nagyságrendekkel elmaradó – képet is készítettem csak úgy a kocsiból:

DesertRoad_01 DesertRoad_02

(A képek nagyíthatóak, csak kattints rájuk!)

Wellington felé egyre szűkebbre szabottnak tűnt az időnk valamint az időjárás is hozta a területnek megfelelő formáját: össze-vissza esni kezdett! A forgalom is megélénkült, de szerencsére pont időben odaértünk, még Barni is tudott könnyíteni magán egy WC-s megállásnál.

Kb. 2 perccel azután, hogy a BlueBridge bejáratához értünk, már lehetett is felhajtani a kompra, úgyhogy az időzítésünk pengeélesre sikeredett! Korábban mindig Interislanderrel mentünk, most furcsa volt, hogy ez a BlueBridge bárka mennyivvel kisebb mint azok a hajók. VIszont modernebb is, legalábbis az általunk próbáltakhoz képest. Szegény Barnikának itt jött el az utazás legnehezebb szakasza, mert beparancsoltam a ketrecébe, amiben még anno a repülőgépeken utazott NZ felé. Gondolom nem túl kellemes élményei kötődnek hozzá, valamint a jármű-fedélzet sem a leglakályosabbak egyike. Gondolkodtunk még előtte, hogy esetleg csak úgy az első ülésen hagyjuk, de nem mertem kockáztatni hogy ha megijed vagy fél és össze-vissza ugrál, forgolódik akkor összepisil mindent vagy letöri pl. az ablaktörlő kallantyúját. Nem volt egyszerű betenni oda őkelmét, mert egyrészt át kellett pakolnunk jópár dolgot a ketrecből az első ülésekre, másrészt nagyon nem akaródzott neki – érthető módon – bezsuppanni oda.

Tettünk neki enni-inni (amiből szinte semennyit nem fogyasztott, annyira félt szerintünk végig) majd nehéz szívvel hagytuk ott. Fenn az utasfedélzeten már barátságosabb volt a helyzet, szokásunktól eltérően az étterem részleget is kipróbáltuk, egész finom kaját adtak, amit egy jó kis gyömbérsörrel öblítettem le. Utána néztük Jóbarátokat és próbáltam a kilátásra is figyelni, de valahogy túl feszült voltam ahhoz, hogy az egyébként gyönyörű Marlborough Sounds-ot az őt megillető módon értékelni tudjam.

Pictonba való “beparkolás” közepette viszont láttunk delfineket ugrálni a komp mellett! Nem csak egyet, hanem jópár játékos kis fickó csobbangatott ki-be a vízből!

A kiszállásnál az első között voltunk akik a kocsihoz igyekeztek, gyanítom a legtöbb utastársunknak nem volt kutya a kocsijában akiért aggódott! Azért egy másik ebet hallottunk össze-vissza ugatni. Barni nagyon örült nekünk, és a jelek alapján nem annyira viselte meg az utazás.

Kigördülés után elindultunk Blenheimbe, Balázsékhoz. Jó volt, hogy itt is lehetőségünk nyílt megpihenni, mert azért Christchurch még odébb van (persze Balázsnak megvan akár 3 és fél óra alatt is de nekem most még az is sok lett volna :)) Barnit a garázsba tettük ki, mert belülre csak éjszakára kapott engedélyt, de még az is sokkal jobb lehetett mint a mozgó, sötét, zajos hajó, vagy a szintén mozgó, zsúfolt autó.

8 körül még elmentem Balázsért aki épp Aucklandből repült haza, így lehetőségem nyílt megtekinteni a blenheim-i dupla terminált! Nem volt nehéz megtalálni, melyik kapunál jönnek be az emberek 😉 Visszafelé vettünk néhány izmosabb fajta sört a New Worldben (ahol mindkettőnknek elkérték a jogsit szemrevételezésre) amit kellemesen elfogyasztottunk a vacsihoz. /Jókat választottál Balázs!/ 10 óra felé aludni tértünk, kellemes álomba merülve a puha, meleg ágyikóba, Barnika is mellettünk szuszogott a földön a plédjén.

Másnap kellemes beszélgetés és reggelit követően indultunk neki utunk utolsó szakaszának. (Ezúton is köszi még egyszer a vendéglátást Balázsnak és Évának!) Ezt jártuk be eddig legkevésbé. Szerencsére javarészt sütött a nap, keveset takarták csak felhők. Gabi egész jól nyomta a gázt Kaikouráig, úgyhogy egész időben odaértünk. Mivel dél felé járt már az idő, megálltunk a New Worldben ebédet venni.

Egy élmény volt kiszállni: hatalmas, hósipkás hegyek ölelték körül a városkát, a friss levegőt kályhatüzek füstje ízesítette, a tenger moraja szolgált aláfestésül. Néhány héttel ezelőtt jutott eszembe, hogy eddig ez az élmény maradt ki nekem Új-Zélandon: tengert s hófedte tájat látni egyszerre. Meg kell mondjam, hatalmas élmény!

Barnika is egyre jobban kezdi megszokni az autózást illetve hogy nyugisan benne maradjon amíg mi vásárolunk. Most kapott grillcsirkét is! A további utunk már nem volt annyira lenyűgöző, mert hamar kiértünk a hegyek közül és elkanyarodott az út a tenger mellől. Belső részeken haladtunk Christchurch felé. Szintén szép, de kevésbé megkapó valamint már vártuk a hosszú utazás végét, hogy láthassuk a gyerekeket és izgultunk a megérkezés miatt.

4 óra körül értünk a városba, kellett kb. fél óra hogy áthaladjunk a belvárosi részeken és kiérjünk a legkeletebbre található városrészekbe. Egyszer-kétszer kitérőt is kellett tennünk útlezárások miatt. Az út nagyon hepehupás, ahogy egyre keletebbre ér az ember.

Aztán egyszercsak megérkeztünk! :o) A gyerekek már vártak, Barni nagy örömmel ugrott ki üdvözölni őket utánunk. Gyorsan kipakoltuk a sok-sok cuccot a kocsiból be a házba. De ez már a következő fejezet kezdete…

/Igyekszem utolérni magam, de kevés idő jut olvasásra-számítógépezésre mostanság, de a terveim szerint a következőkben az első benyomásokról lesz szó, valamint hogy miképp alakulnak a dolgok új életünk kezdetén. Vannak nehézségek, de remény is akad jócskán!/

Reklámok

Vietnam

2014. Szeptember 11-én indultunk Vietnamba egy 14-15 napos utazásra. Talán a jegy is azért volt kedvező áron, mert azért mégiscsak Szeptember 11. Az utazás, az ottlét részleteit nem ecsetelem, az megvan az útinaplómban, inkább az élményeinket szeretném összefoglalni és azt, hogy miként változtatta ez meg a nézőpontunkat nemcsak Ázsiát, de választott lakhelyünket illetően is.

Röviden, tömören, egyszóval? Ellentmondásos. Számomra ez illik leginkább arra, ahogyan mi megéltük. Oly sok gondolat kavarog a fejemben róla így néhány hét távlatából, hogy biztosan csapongó lesz ahogyan leírom, de magára Vietnamra sem mondható hogy rendezett lenne.

Utcakép

Kezdetként a kultúrsokkon próbáltuk túltenni magunkat, amit az ottani, mindennapi élet miénktől való különbözőségének mértéke okozott. Ebből a szempontból mindegy lett volna, hová megyünk Ázsiában, ez valószínűleg ugyanígy mellbevágó lett volna Thaiföldön, Kambodzsában, Indiában, … talán a nagyon elnyugatiasodott városokban, mint amilyen Szingapúr vagy Kuala Lumpur ott nem, de ez a kérdés biztos nem a közeljövőben kerül megválaszolásra.

A közlekedésről valószínűleg mindenki frászt kap az elején, de tényleg elképzelhetetlen, amíg az ember a saját szemével nem látja, méghozzá testközelből tapasztalva. Kismillió (akár szó szerint, Saigonban 4-5 millió) robogó, a legtöbbön legalább ketten utaznak, de nem ritka a három sem, sőt időnként négyen is előfordulnak egyen: apa vezet, anya mögötte ül, kettejük között a nagyobbik kisgyerek, elöl meg egy sámlin a legkisebb a maga 5-6 évével, a kormányra fektetett párnácskán nyugtatva fejét. És ahogyan minden irányból minden irányba, közlekedési lámpákra, autókra fittyet hányva, az útnak gyakran mindkét oldalán rajzanak… leírhatatlan. Mégsem fordulnak elő balesetek, amit azóta sem értek miképp lehetséges, de valahogyan a jelek szerint működik. Az utcán átmenni valóban hatalmas sikernek érződik az első néhány alkalommal, de csúcsidejű forgalomban később is sokszor megremeg az ember lába egy-egy zsúfolt kereszteződésen való átkelés előtt/után.

Aztán ahogyan az utcák kinéznek: szemét bűzölög és csúfítja el a járda mentét, magán a járdán pedig vagy motorok ezrei állnak, parkolóként használva azokat, vagy a helyiek mindennapi élete zajlik. Ők ugyanis valóban ott élnek. Hideg sosincs igazán, nekünk is 30 fok feletti hőmérsékletek jutottak éjjel-nappal (noha az utazási ügynökünk figyelmeztetett hogy készüljünk a hűvösebb őszre). Az emberek nagy része, akiket láttunk, a mi fogalmainkat tekintve mintha nem dolgozna: mindegyik ház földszintjén valamilyen üzlet van, ahol időnként csak egy üvegvitrinben palackos vizet, sört, cigit, általános bolti cikkeket árulnak, de ezeknél mi sosem láttuk hogy bárki vásárolt volna. Mások turistáknak való csecsebecséket, ruhákat, emléktárgyakat tesznek a kirakatba. Viszont szinte mindannyiukban közös, hogy az üzlet hátulja már lakórész, vagy lépcső vezet a felső részre. Nem egyszer láttunk mosogatókonyhát, fekhelyeket (alvókkal akár nappal is), ülőgarnitúrát és TV-t a háttérben.

Enni kijárnak az utcára, gondolom ott jobban eloszlanak a szagok, könnyebb kilöttyinteni a maradékot, még talán hűvösebb is van egy árnyalatnyival. Alacsony, ránézésre gyerekeknek való piros és kékes-lilás műanyagszéken üldögélnek, az utcán darabolják, szelik, sütik, eszik a húst/zöldségeket/szendvicset… gyakorlatilag mindent.

A mosoly ritka, egymás között sem sok a nevetés, de valahogy mégsem rosszkedv árad belőlük. Az élet nehézségének tudata talán igen, de nem elviselhetetlen nyűgként, hanem inkább elfogadott és megváltoztathatatlan tényként.

Egy más világ.

 

Nemzeti öntudat

Ez ismét egy érdekes kérdéskör, mert a történelem jópár vérzivataros időszaka köthető ezen fogalomhoz. Mik az általános, közszájon forgó tulajdonságok Vietnamról? A legismertebb esemény a jelek szerint maga a Vietnami Háború (amit ők persze a maguk szemszögéből Amerikai Háborúként emlegetnek), a másik pedig szerintem az – legalábbis magyar háttérrel – hogy ha nem is a legvidámabb, de Vietnam is a szocialista tábor egyik barakkja volt, illetve sok tekintetben még mindig az.

Ezen felül még jöhetnek a féligazságok:

  • Úton-útfélen kutyát esznek a nagyvárosokban” – (esznek, de korántsem oly mennyiségben mint egyes útikönyvek vagy utazók azt említik)
  • Az ország jelentős része buddhista és ennélfogva vegetáriánus.” A mindennapi igazság ezzel szemben az, hogy az ország nagy része úgy vallásos, ahogy Európában sokan „vasárnapi templombajárók” – szóval azok, de nem igazán foglalkoznak a buddhista tanok követésével a mindennapokban. Másrészről pedig az ő felfogásukban a buddhizmusnak 5 szintje van, és a hús kizárása az étrendből az csak a 2. vagy a 3. szint. Szóval vannak vegák, de nem köszönnek rá az emberre minden utcasarkon.
  • „Sokan tudnak angolul.” Röviden megcáfoljam? Nem.
  • És így tovább…

Az utazásunk előtt nekem alapvetően nem társult a fejemben Vietnamhoz az ősi kulturális hagyományok mindenütt fellelhető nyomainak bősége. Illetve közvetlenül az utat megelőzően igen, mert az útikönyvek és mindenféle turisztikai parasztvakítás ezt sugallta, de azóta már óvatosan hirdetnék bármi ilyesmit.

Igen, van sok pagoda, ősi emlékek, de – nem egy, hanem több emberrel való beszélgetésre alapozva – ők legalább (sőt sokan talán még jobban) olyan büszkék országuk elmúlt 70 évére, mint az előtte kirajzolódó közel egy évezredre. A kommunista propaganda és agymosás jól működött és működik, mert a Ho Chi Minh mauzóleumot és a szocialista rendszer vívmányait, valamint a hihetetlen léptékű „hazaépítést” sokkal büszkébben mutogatják.

Mikor a My Son (mí szön, nem angol máj szán) nevű templomkomplexum XV. századból származó maradványait néztük, vezetőnk sokszor kihangsúlyozta (talán a lelkiismeretünkre való hatáskeltés szándékával?), hogy a háború során a viet congok (vietnami kommunisták) itt leltek menedékre, ezért bőven hulltak a bombák errefelé, s a 70 templomi építményből mára csak 5 maradt. Mindent félretéve kérdésen felüli hogy az amerikaiak tettei legkevésbé is vitathatóak, de leginkább feleslegesen követeltek megannyi ártatlan életet. Viszont ezeket a romokat a turizmus felpörgetése előtt közel öt évszázadon át senki sem látogatta, mert az építői nem vietek hanem champák (egy feltehetően Indiából erre vetődött népcsoport) voltak, az ő hitükkel pedig a vietek édeskeveset foglalkoznak.

Szóval amíg a turistákról nem lehetett pénzt legombolni a romok mutogatásával, a kutya sem nagyon vetődött erre, annak ellenére hogy gyönyörűszép erdős hegyek vették körül. Gondolhatnánk, hogy talán azért nem, mert Vietnam oly szép, hogy bármerre megyünk, tele van ilyen helyekkel, tehát önmagában ez a természeti környezet nem teszi vonzóbbá. No, ez nem így van. Nagyságrendekkel gyönyörűbb volt, mint a legtöbb hely azok közül, amiket mi meglátogattunk akár átutazva, akár végcélként.

Ellenben amikor arra gondolunk, hogy a legnagyobb városukat Saigonról Ho Chi Minh-re nevezték át, azt feltételezhetnénk, hogy ez egy ráerőszakolt elnevezés és az emberek nem szeretik. Ez a jelek szerint nem így van, sokuk szívvel-lélekkel Ho Chi Minh és az általa képviselt ideológia mellett van. Az más kérdés, hogy a nagy vezér már több mint három évtizede elhunyt, de a köré épített mítosz még mindig kiváló propaganda-alapanyag. Ki is használják. Ez azonban már többeknek visszatetsző. Noha konkrétan csak egy embertől hallottunk a jelenlegi rendszerre vonatkozó kritikát, valószínűleg jelentős számban vannak, akik nem elégedettek a mostani helyzettel. De ez már politika lenne és én sem azt, sem a Vietnamot érintő tudást illetően nem vagyok eléggé felvértezve, hogy ilyen értekezésbe belemenjek. Röviden: azt nagyon gyakran tapasztaltuk, hogy a helyiek büszkék a kommunista Vietnam kommunista eredményeire.

 

Város/falu

Néhány nap nagyvárosi időtöltést követően már nagyon vártuk, hogy kicsit a vidéket is megszemlélhessük, reménykedtünk valami nyugodtabb, kevésbé zsúfolt, csendes-békés hangulatú élményben. No, meg is kaptuk meg nem is. Pedig ha minden igaz, Mátyás király nem járt erre.

Hanoiból kiérni sem egyszerű, de miután ez megtörtént, sem mentünk olyan jellegű tájakon, amihez még Magyarországon, de főképp itt, Új-Zélandon hozzászoktunk: szántóföldek, erdők, zöld mezők – szóval olyan látvány, ami a természet szépségét idézi meg az ember szemében.

Ehelyett mindenütt a sok autó-motor, a zsibvásári jellegű falusi utcák, a fakó-poros növényzet… ekkor jöttem rá, mi hiányzik nekem összességében ahhoz, hogy igazán jól tudjam érezni magam: a harmónia, a környezetbe helyezett tárgyak összhangja. Ha a természettel még nem is sikerülne, legalább egymással… de nem. Gondolom a nagyon-nagy népességszámból fakadóan teljesen máshogy alakultak ki a települések és szinte mindenütt emberek vannak. Persze mi hozzászoktunk Új-Zéland tágas lankáihoz, a végtelenig nyúló víztükörhöz, a távolban ködlő hegyláncokhoz, a zöld szőnyegként fodrozódó dimbes-dombos legelőkhöz…

Nehezen tudom megragadni, de nekem ez az összhang hiányzott, ami itt szinte mindig körülvesz. Részben lehet ezt rendezettségnek is mondani, amikor a dolgok a helyükön vannak (és nem mellékesen én is tisztában vagyok ezen helyekkel) de ennél még több.

Ha Long Bay például gyönyörű volt, de miközben élveztük az ottlétet, nem tudtam elsiklani afelett, hogy ők csak használják (vagy kihasználják) a természetet, de nem szeretik: a sok szemét, a környezetszennyezés mindenféle válfaja, a nemtörődömség… mondatjuk ezt egyféle szempontból „megélhetési bűnözésnek” is, de egy ország szintjén ez szűklátókörű hozzáállásnak bizonyul… ami végülis tán minden országnak sajátja, de Vietnamnak – és jó eséllyel szomszédainak is – különösen.

A turizmus valóban önpusztító iparág, és ez valóban látszik is ott, mert bizony nagyban művelik.

 

Árak, borravalók, árubőség

Most jön talán a meglepő rész. A közönség véleményét kérdezem: olcsó hely Vietnam? Bizonyára, de azért mégsem annyira egyértelműen. Aláírom, a sör olcsó és finom. Még a legtöbb sörözőben is (duhajkodós kocsmákat én nem láttam) 15e dongért (kb 150-200 Ft) lehet venni egy üveg (0.5l) helyi főzésűt, amik egész finomak, boltban pedig ennek harmada.

A puccosabb vega éttermek sem vészesek árban, mert 5-10 NZD között elég jókat lehet kifogni. Viszont azért a minőség erősen változékony, a drágaság ezesetben sem szavatolja a minőséget.

A szállások, hotelek feleannyiba kerülnek, mint NZ-n akár a kis motelek, pedig bőséges reggeli is benne az árban. Igaz, nincs NZ szintű környezet és barátságosság :o)

Meg persze a piacon mindenfélét össze lehet vásárolni. Olcsón. Vagy mégsem annyira? Az itthon lévő 100 Ft-os ($2 shop) boltok illetve a Warehouse és Kmart hasonló árban árul ruhaneműket, mint amennyiért turistaként hozzá tudtunk (volna) jutni. Persze egyiktől sem kell minőséget várni, de azt hiszem ez nem meglepetés.

Az éttermek esetében sem a $40 fejenkénti helyekhez viszonyítunk, hanem ahhoz hogy $10-ből a Masala indiai étteremben kijön egy curry+rizs+naan+üdítő együttes, ami laktató, finom és pl. Browns Bayben tengerre néző kerthelyiség jár hozzá.

Mütyürök kapcsán sem sokkal jobb a helyzet, mint ha az ember kiwi szuvenírt vásárol nem eszementen drága helyen.

Technológiai téren még meglepőbb volt számomra, hogy egyrészt egy generációval le vannak maradva például laptopok terén, de az árak egyáltalán nem jobbak, mint ha itthon akarnám a nagyobb elektronikai boltok akcióit kihasználni.

Az meg hogy mindenért borravalót várnak, akármilyen is a minőség amit szolgáltatnak… persze tisztában vagyok azzal, hogy elkényeztetettek vagyunk mi itt Új-Zélandon, ahol borravaló nélkül is alapból barátságos és jókedélyű az eladók, pincérek nagyobbik része.

A reptéri sofőröknél többször gondolkodtunk hogy adni vagy nem adni. De mivel a csomagot sem nagyon segítettek hozni-vinni (volt egy, aki üdvözölt, aztán telefonált végig, amíg a kocsihoz vezetett minket egy kb 5 perces séta után, ahelyett hogy segített volna Gabinak, vagy esetleg közelebb jött volna a kocsival, miután már megérkeztünk). Félreértés ne essék, szívesen cipelem a csomagomat, sőt inkább fura érzés hogy kiszolgálnak, de ha már valaki borravalót vár, tegyen is érte. Másrészt ezek a sofőrök eléggé kiváltságosak már csak azáltal is, hogy autóval közlekednek (ott ez komoly szintnek számít), ez főképp a kisebb városokban érződött. Szóval a turisták (köztük mi) révén kiváltságos helyzetben vannak, de attól még nekik áll feljebb.

Másik közelítésben pedig úgyis annyira lehúzzák az embert ha nem helybéli, hogy csak na. Ezzel szerintem mindenki tisztában van, vagy érkezés után hamarosan rájön. Ha meg amúgy is jócskán túláraznak mindent, akkor legyen még $1-gyel több és ne szórakozzunk itt a borravalóval. Ez hasonló mint a színházi ruhatár, amikor az 5-10e (azóta meg ki tudja mennyi) Ft-os jegyár ellentételezésébe nem fér bele a ruhatár és ott kell vadászni az embernek érméket, ha meg naggyal fizetsz vagy tudnak visszaadni vagy nem, szerintem az is csak valami sznob utánérzése a régi patinának. Vagy – hogy ottani hasonlattal is éljek – közelít ahhoz, mint amikor némely étteremben a nedves törlőkendőért alapból felszámítanak 2000 dongot. Oltári kicsi összeg számunkra, de mégis zavaró, hogy külön megjelenik a tétel a 200 000 dongos számlán, valamint hogy sima szalvétát nem adnak, nehogy véletlenül ne használd el a fizetős kendőt.

Egy esetben adtunk komoly (200e dong, ez az illetőnek nagyjából 2 napi fizetése) borravalót: a túravezetőnknek az egésznapos falusi élménynap végén. Ő megérdemelte, mert végig kedves, barátságos, segítőkész és közlékeny volt. Becsületessségben sem volt hiány, mert nem akarta elfogadni, mondván hogy az túl sok neki. Ettől még meggyőztük hogy szívesen adjuk, és neki többet jelent, mint nekünk.

A sráccal – Tony Bao – azóta is úgy-ahogy rendszeresen levelezem.

A többiek azonban jócskán elvéreztek a barátságos kiszolgálás pellengérén.

 

Végszó

Azt hiszem nagyjából a végére értem a mondandómnak, és bár valószínűleg nyilvánvalóvá vált, hogy nem életem legkellemesebb nyaralása volt ez a vietnami út, mélységesen tanulságosnak bizonyult. Kitágította a világképemet, tükröt tartott elém, amiben kiválóan megszemlélhettem szülőföldem és mostani otthonom hangsúlyos jellemzőit, valamint azt, hogy én miképp viszonyulok mindehhez.

Félreértés ne essék, sem az országot, sem Ázsiát, sem az ott lakókat ezen utazás eredményeképp nem tartom kevesebbre, de az élesen világossá vált, hogy életvitelük, kultúrájuk, elfogadott normáik nagyon távol állnak az általam megszokottól. Ez önmagában egyáltalán nem gond, ha nem kísérlem meg erőszakosan összhangba hozni a kettőt. Nem fogom, és meglehetősen szűklátókörű volnék, ha az adott helytől várnám, hogy idomuljon hozzám, aki mindössze egy elröppenő időtartamot töltök ott.

Ha Vietnam nem megy Istihez (márpedig nem megy, teljesen jogosan), Isti sem megy Vietnamba (még egyszer).

A legvégén még egy apróságot hadd osszak meg (egyeseknek mókás, másoknak arcpirító lesz, vagy akár a kettő együtt): a nyilvános „megkönnyebbülés” itt egyáltalán nem ritka. Számolatlanul láttuk, ahogy a motorosok az út szélén megállva öntözik a betoncsíkot szegélyező gyér növényzetet. Egyik alkalommal egy közkedvelt (de legalábbis sűrűn látogatott) helyről tartottunk visszafelé Saigonba, a környék legforgalmasabb útjainak egyikén, talán épp a délutáni csúcsidőben (ha van ott külön csúcsidő), valamikor 4-5 óra táján. A busz egy hídon várakozott a forgalomban, mikor a mellettünk lévő bekötőúton egy motor állt meg. Vezetője mögül egy 20 év körüli csaj leugrott, rövid körültekintés után pedig odaszaladt a szomszédos – már bezárt – raktárépület előtt elhelyezkedő téglarakások egyikéhez.

„Biztos nem pisilni akar, azért ez túl látható meg forgalmas rész ahhoz!” – gondoltam. No, őt ilyen aggályok nem zavarták. A vöröslő téglarakás mellett leguggolt, majd még csak nem is a raktár, hanem az út felé villantva popóját habozás nélkül letolta a miniszoknyát és a bugyit, aztán hajrá… közben a buszunk továbbhaladt. Kultúrsokk? Van ám! Új-Zélandra érkezve s éveket töltve ott nem volt. E helyen két hét alatt számtalan alkalommal…

Taranaki kirándulás – I.

Immáron hetedik alkalommal jött el a New Plymouthba utazás ideje. A helyzet annyiban – gyökeresen – különbözött az előzőektől, hogy most édeskettesben indultunk neki. Gabi anyukája (Erika) ugyanis októberben Új-Zéland földjére érkezett, és most már néhány napra simán a gondjaira tudjuk bízni a kölköket.

Szóval felkészültünk az útra (béreltem autót, foglaltam szállást meg hasonló teendőket ideértve), aztán szerda este össze is pakolásztunk. Szerettem volna korán ágyba kerülni, hogy kialudjam magam (oké, ez eleve hiú ábránd volt, mert ha már 9-kor elalszom, f3-ig akkor sincs teljes alvásidő), de ez nem sikerült. 11 körül vágtam be a szunyát, 2:30-kor pedig már csörgött a vekker.

Nem sikerült azon nyomban felpattannom, hanem 10 perc lustálkodás még megelőzte az ilyenkor (nem) szokásos teendőket. Végezetül 3:25-kor gördültünk ki a parkolóhelyről.

Az autó amit béreltem igazából egy vicc volt. Pontosabban egy Toyota Vitz, és amíg nem szoktunk hozzá, tényleg furcsa volt hogy ezt a kis kasztnit autónak nevezik. De aztán már egészen megkedveltünk, úgysem az volt a terv, hogy mindenáron gyorsulni kell dombnak fölfelé 100 fölé.

A sötétben utazás nem volt túl látványos, azt hiszem ezt senkinek sem kell külön ecsetelnem. Te Kuiti környékén azt hiszem már világos volt, onnantól bambulásztunk is, de igazán a 3-as út (Highway) kanyargós szakaszán voltak szép néznivalók.

DSCF8438

DSCF8442

A terveim szerint legkésőbb 9-re már odaértem volna az irodához, de ez nem sikerült, mert egy helyen megálltunk reggelizni, ebből végül 20 perc késés adódott. Ez még belefér.

DSCF8454

Az aznapi meló szerencsére nem volt igazán megerőltető, mert mindenki az esti – karácsonyi! – BBQ partira készült lélekben. Pont jókor jöttünk Gabival Smile Ugyan csodálkoztunk, hogy nem korai ez még a karácsonyhoz, de aztán kiderült, hogy mindössze 3 délután volt december végéig olyan, amikor mindenki el tudott volna jönni a helyiek közül, a másik kettő pedig hétfő és kedd lett volna, úgyhogy a választás a csütörtökre esett.

Azért én nem siettem el az ebédidőmet, mert most nyílt először alkalmam kipróbálni a Loving Hut nevet viselő vegán éttermet (csak du. 3-ig vannak nyitva, és kocsi nélkül nem lehet az irodától eljutni idáig), hogy Gabi el tudott fuvarozni. Érdemes volt (ezt követően pénteken és szombaton is ettünk ott!), jóllakottan ültem neki a délutáni melónak.

DSCF8470

Hamar eljött az 5 óra, akkor Gabi felvett, a már megszokottnak számító Lockwood Manor motelben (az idelátogatóknak előszeretettel ajánlom, elsőrangú szobák, megfizethető ár /$115 két főre/, barátságos tulajdonos és nagyon kellemes hangulat) egy frissítő zuhanyt vettem, majd sétáltunk egyet a városban, kihasználva a jóidőt.

DSCF8461

7 körül értünk Paul házához (ő az egyik manager), ahol talán az első, igazán multikulturális esténket töltöttük, amiben egész tevékenyen (beszélgetés szempontjából) részt vettünk. Volt ott kiwi, zimbabwei, brit, vietnami, indiai, kínai és persze két magyar is!

A nagyon korai kelés miatt 9 körül eljöttünk (meg addigra elég is volt, annyira azért nem szoros a kötelék), az ágyikóban megnéztük még a Killers c. filmet, aztán 11 felé álomba szenderedtünk. Már ideje volt!

Keresztül az északi szigeten

Nagy lelkesen belevetettük magunkat a házkeresésbe, ami hát innen Wellingtonból igencsak nehézkes. Bár nem leküzdhetetlen a távolság, de mindenképp akadály. Ezenfelül gyorsan is kell cselekedni, hiszen a jó házak (de még kevésbé jók is) pikk-pakk elmennek.

Át is mazsoláztunk sok-sok hirdetést Gabival, majd úgy döntöttünk, odautazunk, mert van köztük olyan, amit érdemes lehet megnézni, meg azért mégiscsak jobb ha van hová menni, nem akkor kell apartmanozni, még ha csak rövid távra veszünk is ki valamit. Na de a háznézésről meg az ahhoz tartozó eseményekről majd külön írok, tekintve hogy még folyamatban vannak egynémely ügyek.

A lényeg, hogy kb. szerdán döntöttük el, hogy lesz ami lesz, a hétvégén Aucklandbe utazunk. Csilláék vigyáztak volna Bencére, Barni meg egy napig elvan azért ha indulás előtt elviszem egy körre.

Na, repjegy-vadászat. Ez bizony nem egyszerű, hiszen hétvégére (szombat) alapból nagyobb az utazási kedv, ezenfelül nagyon közeli volt már az időpont, nem úszhattuk meg $500 alatt, sőt inkább felette. Ehhez hozzáveszem az autóbérlést a reptéren meg a benyát, szóval $600 körüli lett volna a végösszeg. Azt meg sokallottuk. Reménykedtem olyanban, hogy hátha utolsó nap lesz visszamondott jegy (ellenőriztem, nem nagyon volt, legalábbis nem bárki által elérhetően), de aztán ehelyett inkább csütörtökön este eldönöttük, hogy 4 keréken megyünk. Legalább “edzünk” egyet a költözéshez, meg Gabi is látja az SH1-es menti látnivalókat (akad bőven!)

A legolcsóbb lehetőségek mind manuális váltóval rendelkeznek, azt meg nem akartunk, anélkül is elég kimerítő lesz a dolog, hogy még erre is figyeljünk. Végül a Budget-tól választottunk egy 1.8-as Corollat. Ket napra 2*$60, azaz $120. Ez nem is vészes szerintem, benzinnel együtt $260-$280-ra saccoltam. Majdnem el is találtam, mert egy teli tankkal (kb 40 liter) eljutottunk Hamilton utánig, visszafelé meg Palmerston Northig majdnem, a végén még kb. 6-8 liter kellett bele, $290 lett kb. a vége.

Szombaton hajnali 3-kor indultunk el, óra nélkül felébredtünk a tervezett felkelési időpontot megelőzően kb. 10 perccel. Barnit elvittem egy rövid éjszakai sétára (később majd felszedi napközire Roy, aki a faluban lakik kicsit arrébb), aztán Bencét beraktuk a verdába (rövid időre felébredt és sírdogált egy adagot, majd visszaaludt). Forgalom szinte semmi, és bár sötétben nem az igazi vezetni (én nem szeretek és nem lehet a tájat nézni sem), de legalább jó ütemben haladtunk.

Taupo magasságában járhattunk, amikor úgy komolyabban világosodni kezdett. Előtte nem sokkal, a Desert Road környékén jó nagy zuhé kapott el a kanyargós szakaszon, de nem volt vészes. Viszont a Tongariro és Reupehu kettőse nem tárult fel előttünk (mellettünk), úgyhogy reménykedtünk, majd a visszaúton!

Innentől már kellemes napsütésben figyelgettük az út menti legelőkön kényelmesen sütkérező birkákat és marhákat, amit csak néhány zápor szakított meg rövid időre.

Bence fel-felébredt, olyankor jókedvűen nézgelődött, énekelt, kiabálgatott hogy “autó, autó”, meg ilyesztgetett minket az oroszlánüvöltésével. Hamiltonban cseréltünk Gabival, onnantól pont a forgalom is megélénkült meg a verda is szólt, hogy fogytán a benzin. Tankoltunk is egyet, aztán gurultunk tovább. Szerencsére az első állomásig (Te Atatu) viszonylag könnyedén és hamar eljutottunk, az SH1-esről a 16-osra átmenetnél kellett csak figyelni, de nagyon jól kitáblázták, szóval simán rátaláltunk. Nekem aztán ismerős is volt egy rész, mert arra már jártam bringával.

Szép nagyon az a félsziget! Következő célpontunk merő kíváncsiságból egy Mount Wellingtonban, a Panmure Basin partján fekvő házikó volt. Itt fél óra volt az open home, úgyhogy hamar végeztünk. Ebéd a Sylvia Parkban (nem mintha annyira jó hely lenne, de közel volt és amúgy sem vagyok annyira ismerős arrafelé), majd irány Henderson. Útközben leszakadt az ég (pedig előtte hogy örvendeztünk annak, hogy itt nem is vészes az eső, mert mindig hamar eláll, de ez eléggé tartósnak nézett ki, ha maga a víz nem is, a borongósság igen), de mire a házhoz értünk elállt (kisember átaludta ezt az utolsót), sőt hazafelé indulva még napsütést is láttunk ismét. Én pedig pólóban voltam mindenütt és nem fáztam!

Egy útszéli Autobahn kávézóban ledöntöttünk egy-egy mocaccinót, majd irány Taupo! Újabb bazi nagy eső kapott el sötétedés után nem sokkal (az ilyen eseteknél volt nagyon jó, hogy bérelt autóval vagyunk, mert Albertben hiába megy a fűtés, párás marad az oldalsó ablak). Most már azért kezdtünk fáradni, úgyhogy nagyon örültünk első leszervezett couchsurfing-es szállásunknak.

/Kitérő: a couchsurfing egy érdekes, teljesen önkéntes, adok-kapok alapú dolog. A lényege nagyon egyszerű: aki tud, felajánl egy fekvőhelyet (couch = kanapé), ahol bárki alhat, aki felveszi vele a kapcsolatot és megengedi neki. Ha pedig az illető szeretne utazni és valakinél megszállni, dettó. Hogy összefogja ezeket a kedves embereket, létrejött a www.couchsurfing.org oldal, ahol lehet böngészni a világ minden pontján lakó embertársaink között, ha valahol meg szeretnél szállni. Nem kötelező felajánlani, de persze sokkal jobb a dolog, ha nem csak kapsz hanem adsz is. Hogy kiben bízhatsz meg? Ez egy érdekes kérdés, gyakorlatilag a referenciákra és a Jóistenre hagyatkozhatsz, de ez a kettő elegendő is szokott lenni. Nekünk Csilláék javasolták, ők már voltak vendégek és vendéglátók is. Sokkal személyesebb így megaludni valahol, mint pl. egy motelban. Nem jobb, nem rosszabb, teljesen más./

Terence nagyon rendes volt, bár leginkább az lepett meg, hogy mennyire megbízik idegenekben. Mivel másnap reggel ő korán (5 körül) ment dolgozni, mondta hogy nyugodtan maradjunk, csak álljunk ki a garázsból és utána csukjuk be.

Amúgy nem volt nagy beszélgetős kedvében, pedig nyomattam a small talkot rendesen! Sajnos pont a TriNations egyik meccse közepén érkeztünk (de azt hiszem a félidőben), úgyhogy nagyon igyekezett vissza a TV elé 🙂 Én is inkább a meccset követően (All Blacks most megverte Dél-Afrikát, nem úgy mint amikor anno, Aucklandben hobe-val néztem életem első rögbimeccsét) kíséreltem meg cseverészni vele, de nem volt nagy hangulata hozzá. No mindegy, mi is fáradtak voltunk, úgyhogy hamarosan aludni tértünk. Érdekes módon nem fáztam az amúgy eléggé hideg szobában (legalábbis a nappalihoz képest hűvös volt, mert ott égett a tűz a kandallóban), kezdek tényleg kiwisedni!

Egy kiadós alvás után, reggel 8 körül indultunk neki utunk utolsó, kb. 400 km-es szakaszának. Taupo települése után, a tó mentén kanyargó utat szegélyező pihenőnél reggeliztünk egyet, és a következő fényképeket készítettem:

image

Továbbhaladva most végre világosban hajtottunk át a Desert Roadon, ahonnan a Tongariro és Raupehu kettőse is kiválóan megfigyelhető az ilyen kristálytiszta időben:

image image

És hogy miért nevezik Desert (Sivatag) Roadnak? A válasz képként:

image

Palmerston North előtt egy kicsivel (50-60 km) jött el az ideje a következő tankolásnak, amit jól is időzítettünk, mert utána jódarabig nem volt benzinkút (vagy 40 km-en keresztül), csak birkák és dombok és legelők. Mondhatnám hogy ez már itt snassz, de a látvány nem volt unalmas, sőt mindig élvezettel csodálkoztunk rá egy-egy újabb dombocskára ami kicsit másképp gyűrődött, másfajta fákkal büszkélkedett, mint az előzőek.

Tervben volt az is, hogy nem teljesen ugyanarra megyünk visszafelé (legalábbis Levin magasságától), hiszen ezt az utolsó részt már többször megjártuk autóval, de nem nagyon akadt olyan választás, ami ne járt volna jelentős időbeli kerülővel. Levinben megálltunk egy kicsit nyújtózni az Adventure Parknál, ahol Bence nagyon élvezte a játékot. Ezután már nekünk is kezdett nyűg lenni a dolog, vártuk már a megérkezést, a kisembert meg elnyomta az álom:

image

Nagyjából 4 óra tájban gördültünk be az udvarra, igyekeznem is kellett a bérelt autó visszavitelével, teletankolni már nem is volt időm, de sikerült 5-re odaérnem!

így esett hát az első közös aucklandi utazásunk. Fárasztó volt de jó, és mindketten úgy érezzük, megérte! Bence pedig meglepően jól bírta a kocsiban ücsörgést, szerintem nekem nem ment volna ilyen jól koráb(b)an 🙂