Takarékos kozmetikumhasználat – takarékos szóhasználattal

Bár semmi értelme, de gondoltam megörökítem eme jelentéktelen eseményt: a 2009 Augusztus 7-én, pénteken este, a Glen Innesben lévő PaknSaveben vett borotvahabom a mai nap során elfogyott. (Akik ismernek, tudják hogy nem igazán tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, nomeg sokszor száraz borotválkozásban részesítettem magam.) Egész sokáig, majdnem 17 hónapig bírta. Rajtam a kozmetikai cégek nem nagyon fognak meggazdagodni (bár ha végignézek Rebeka fürdőszobai részlegén, igencsak el szoktam csodálkozni, mi mindenre megy el a pénzem…)

A hab utolsó használója az alábbi két képen láható:

Blenheim újra – érkezés Christchurch érintésével

A Déli Szigetre tett utazásunk részletei (repülőút, esős christchurchi kódorgás, kocsival hazafelé) kevésbé izgalmasak és látványosak, ezért azokról viszonylag kevés szót ejtek.

Pakoláskor a jelek szerint Bence úgy gondolta, ha törik ha szakad ő velünk jön:

Reggel 9-kor indult a repülőnk (Air NZ, nem más, a Jetstar járata már az indulásnál késett…), f11 körül már a Chch terminál lila ülésein olvasgattunk. 11 tájban érkeztek Balázsék egy sikeres Microsoft vizsgát követően. Sajnos az eső alaposan rákezdett, úgyhogy némi kavargás után inkább felhagytunk a városnézés reményével és irány Blenheim!

Idő- és útközben a napocska is le-lemosolygott ránk, pl. Kaikoura környékén lementünk a partra és a közeli-távoli hegyek délnyugati lankái már verőfényben fürödtek. A közeli fókáknak még nem volt ilyen szerencséjük:

Aztán még egy vízeséshez is elsétáltunk, ahol én jó magasra felmásztam, a végén már szó szerint. Felfelé nem volt gond, lefelé már nehezen találtam a kapaszkodókat és a lendületet sem engedhettem szabadon. De nagyon élveztem. Innentől már viszonylag hamar Blenheimbe érkeztünk, dupla szivárvány kíséretében. Noha a másodpéldány elég fakó volt, a fő verziót szépen sikerült lencsevégre kapni:

Másnap szerencsére jó idő ígérkezett, úgyhogy kirándulást terveztünk, ennek részleteiről a következő bejegyzésben olvashattok!

Két kerék III. rész – nálunk a motor!

Az előző részben folytatott motoros történet újabb folytatása következik, avagy hogyan szállítsunk motort és hogyan is néz ki az enyém.

A megvételt követő este hazaérve Aucklandbe Gabival jó sokat beszéltünk a dologról, az alvás megint nehezen talált meg (pénteken már simán ment), mivel a szállítást próbáltam megszervezni nagy erőkkel. Annak okán, hogy még sohasem csináltam ilyet, ráadásul az idő is sürgetett (szombaton kell erre sort keríteni), némileg túlaggodalmaskodtam a helyzetet. Attilának ugyan van egy furgonja, amibe térfogatra belefér, de mivel az személyszállító kiadás, nem igazán alkalmas arra, hogy rögzítsük benne. Szóval az kiesett, ezért próbáltam bérelhető, motorszállító utánfutót szerválni neten. No, ilyeneket nem igazán lehet bérelni (azóta tudom, hogy nem is nagyon érdemes, mert a sima utánfutó teljesen alkalmas rá). A buszozás 1 órája intenzív texteléssel (SMS-írás) telt, aminek a végén már tudtam, hogy Pappitotól (hatalmas köszönet ezúton is) kapok kölcsön 4 rögzítőhevedert meg egy pallót, plusz néhány tanácsot a mikéntre vonatozóan, illetve rutinos Roytól szintén javaslatokat. Az meg, hogy anno vonóhorgos autót sikerült vennem, ismét meghálálja magát (4-edszerre is)!

No, megnyugodva vetettem bele magam a munkába, délután elhoztuk a hevedereket, egy pihentető éjszakát követően pedig reggel bezsuppoltuk magunkat és Bencét (“Apa, pi’o moto’ “) a kocsiba, aztán irány Attiláék (először ott lesz az újonc), ott felvettük Zsoltot, béreltünk a közelben egy ketreces utánfutót, aztán a forgalmon átverekedve magunkat irány East Tamaki. A tárolónál ott várt Attila, majd kicsit időztünk amíg Luke (az eladó srác) is odaért és közben azt is megtudtam, hogy Zsolt anno Svájcból szállított pótkocsin motorokat Mo-ra, Luke meg szintén járatos ebben.

Közben ki így, ki úgy múlatta az időt:

5-10 percnél többet nem kellett várnunk, valamint a garázsok között nem kellett beszlalomozni az utánfutóval, Luke kihozta a motort (ekkor láttuk először rendesen mozgásban). A srácok secperc alatt feltették az utánfutóra és rögzítették a hevederekkel, kifizettem az árát és gyakorlatilag negyed óra elteltével már indulhattunk is. Kis motorom tücsök-lámpái ott ágaskodtak felfelé az utánfutóból kifelé:

Szerencsére ezen második alkalommal még jobban tetszett, úgyhogy eddig egyáltalán nem bántam meg a vételt (majd véglegesen a WOF és rego elintézése után nyilatkozom erről), íme a talán legjobban sikeredett kép aznapról /a design alapján az ember nem nagyon mondaná meg, hogy ez egy 15 éves motor, nekem még a mostaniak között is megállja a helyét küllem tekintetében, illetve az sem látszik igazán, hogy csak 250-es/:

És most már nekem is van egy Suzukim, nemcsak apámnak!

A visszaút szerencsére eseménytelenül telt, lepakoltuk, leadtuk az utánfutót, majd kicsit ízlelgettem, milyen is rajta ülni. Kellemes, nagyon tetszik! Be is indítottuk, pörgettem a motort, mutogattam Bencének, aki nagy lelkesen közeledett, és amíg csak alapjáraton pöfögött, szívesen fel is ült elém, aztán kicsit felpörgettem 3-4ezerre, akkor már húzta el a kezemet meg tiltakozott a kis motorrajongó 🙂

Gabi is ráült, hogy kipróbálja, milyen érzés, neki is tetszik az új jószág – még valami ráillő nevet kéne kitalálni hozzá -, olyannyira hogy kedvet kapott a kétkereken közlekedéshez, úgyhogy még az is lehet, hogy mindkettőnk tanuló motorja ez a Bandit lesz!

Jelenleg kb. itt tartunk, mert azóta a Déli Szigetre jöttünk nyaralni, pihenni egy kicsit. A következő lépés a sisak és felszerelés megvásárlása/rendelése lesz, aztán párhuzamosan a basic handling test-re való felkészülés, valamint a jogsi megszerzése. Ahogy haladnak a dolgok, terveim szerint írok ezekről is. Szóval:

–- * * * –  –  –  **  **  **  —  rövidesen újabb folyt. köv.!

Ezúton is köszönöm az Attila-Zsolt páros pótolhatatlan segítségét az eddigiekben mind a biztatás mind a tényleges teendők terén!

Két kerék II. rész – TradeMe-n

Az előző részben megkezdett motoros történet folytatása következik, avagy hogyan jutottam hozzá életem első motorjához.

Az első megnézendő kétkerekűt addigra eladta a fazon (Kawasaki Eliminator) mire odaértünk, de egy magyar barátokkal való véletlen csevegés közepette felmerült a Suzuki Bandit (Laci egy 1995-ös verziót használt az elmúlt 5-6 évben, ha jól emlékszem), úgyhogy rákerestem TradeMe-n és volt is egy 1996-os, 250cc-s példány kevés km-rel (12e alatt), néhány karcolással (felületi hiba, ha úgymond újjá akarná varászolni az ember, többe kerülne mint maga a jármű, de ettől még ugyanúgy megy – ha valaki ismeri a karosszérialakatos árakat, az könnyen el tudja képzelni, hogy miként állhat fenn ez a faramuci helyzet). Éppen $800 körül állt és következő szerdán járt le. A képek alapján tetszetős volt, de így utólag nem mondanám, hogy akkor annyira lenyűgözött.

Megpróbáltam minél hamarabbra egy találkozót leszervezni az eladóval, de végül keddre (Január 11.) sikerült. Dél körülre beszéltük meg az eladóval. Attilával és Zsolttal (utóbbi autószerelő, akinek jelenléte nagyot lendített a komfortérzetemen a megnézéskor) a Sylvia Parknál találkoztunk volna f12-kor. No, először busszal próbáltam menni (gondolván hogy ha már van bérletem, hadd használjam), aztán vonatra váltottam, mert az meg 20 perc alatt ott van az 50 helyett. No, a menetrend megtekintése után 11:08-ra lecaplattam a Britomarthoz, ahol kiderült, a vonat helyett vonatpótló busz megy… épp el is értem. No, de az meg ahelyett hogy minél rövidebb úton menjen, először eldöcögött Orakeibe a vasúti megállóhoz (eddig oké), aztán ahelyett hogy így

ment volna (12 km és kavargás nélkül), bejárta Tolnát-Baranyát és így ment (17 km és lassú-lassú):

No, de azért csak sikerült megérkezni 12:10 körül. Egy tároló komplexumban volt Luke-nak egy garázsa, amiben kb. 8-10 motor lakott. Mikor odaértünk, elkezdte rendezgetni őket, és amikor már a Banditot hozta, én nem is gondoltam, hogy az az oltári jól kinéző jószág az az általunk megnézendő lesz! Körbejártuk, vizslattuk, “megkopogtattuk a fogát”, én sokat sejtetően hümmögtem, próbálván nem 100%-os amatőrnek kinézni, közben pedig kérdezgettem Zsoltot és Attilát, hogy mire kell figyelni és amire kell, arra hogyan.

A végén – noha menni nem mentünk vele, csak a motort bőgettük egy kicsit – rá is ültem, hát elég komoly érzés volt ott feszíteni, és tudom hogy “csak” egy “kis” 250-es, de újoncként bizony más érzés egy ilyen ülésébe huppani, mint korábban a bringa nyergébe.

Összességében motorikusan teljesen jó állapotban volt Zsolt szerint, úgyhogy azt kellett még eldönteni, erre van-e szükségem (ez kicsit több is mint tanulómotor olyan szempontból, hogy nem feltétlen akarnék majd 1 év múlva nagyobbra váltalni, mert valószínűleg lesz még benne tartalék az én tudásomhoz képest), vagy maradok a kicsivel gyengébb, túramotor jellegű 250-eseknél. /Ez amolyan sportos beütésű hagyományos motor./

Aznap és másnap sokat töprengtem ezen, jópár emailt váltottam Lacival, bújtam a leírásokat, teszteket, beszámolókat, majd szerdán este, 9 óra tájban (9:15 volt a lejárat ideje) becsüccsentem a gép elé New Plymouthban a licitre készülve. Ekkor még csak $1160 volt az ár. Úgy voltam vele – házastársi jóváhagyással – hogy $2200 körülig mehetek el. /Viszonyításképp: még kell a motorra költeni kb. $800-at, mert nincs WOF meg regisztráció, de amúgy az ilyen évjáratú Banditok $4000 körül vannak, szóval ha a formaságok elsőre lemennek és tényleg jó állapotú a jármű, akkor nekem $3000-ból meglehetne./ 9:10-kor beindult a licitálás, új versenyzők léptek be, régiek estek ki majd jöttek vissza, izgalmas félóra volt, íme a végeredmény:

Az utolsó, nyerő, $2260-as tét előtt már nagyon vaciláltam, de valamiért még rányomtam, és íme: nyertem! :o) Az első örömködés után jött a szokásos kételkedés, hogy valóban van-e erre most szükségem/pénzem, fogom-e tudni használni… illetve hogy milyen jó is lesz ez. No, a “hadakozás” folytatódott egész éjjel, sokszor felébredtem, nehezen aludtam el, de a reggeli napfényben mindjárt derűsebbnek láttam a dolgokat. Egy séta és egy mokaccsínó meg egészen felpezsdített!

– – – * * * —  —  —  **  **  **  —   —   —   folytatás következik:  Két kerék III. rész – nálam a motor!

Két kerék I. rész – Új érdeklődés

Bandi barátom kérdezte még az indulás előtt, hogy nem gondolkodom-e abban, hogy majd itt vegyek egy motort. Habozás nélkül rávágtam, hogy nem! Akkor ez még tényleg határozottan így is volt. Aztán eltelt közel egy év, mikor tavaly Royt megismerve ismét előkerült a kérdés. Az ő lelkesedése és ösztönzése kapcsán elkezdtem töprengeni azon, hogy belevágjak-e. Ez meg is maradt a töprengés és a hajlandóság szintjén. Talán továbbfejlődhetett volna a szándék, ha nem költözünk el Wellingtonból Aucklandbe 2009 Augusztusában. De elköltöztünk, majd úgy tűnt az ötlet betljesületlen marad.

Nem sokkal később azonban megismerkedtünk Attiláékkal, ahol az egész család nagyszerű társaság, de a jelen történet szempontjából az fontos, hogy Attila autóvezetést oktat és motor rajongó. Van is neki egy jóvágású 250 köbcentis túramotorja. Arra nem emlékszem pontosan, hogy már az első alkalommal felmerült-e a motorozás, vagy csak másodszorra, de az biztos, hogy elég hamar. No, bennem is újra előjött kicsit a lelkesedés, így hát megkezdődött a tervezgetés. Attila nagyon bele tud mélyedni a dolgokba, olyankor aztán órákig megy a diskurzus a részletekről. Ilyenkor inkább kicsit távolabb húzódtunk a családok többi tagjától, lévén őket közel sem érdekelte ennyire a téma.

Szóval Szeptember környékén újra napirendre került a motorozás ténye nálam. Ez ugyan javarészt kimerült a beszélgetésekben, a tervezgetésben és TradeMe böngészésben. Mondjuk az is igaz, hogy ezek nagyjából állandóra beépültek az életembe, de még csak egy viszonylag passzív módon. A jogsihoz leteendő vizsga kérdésein többször átfutottam, nem egy komoly nehézség, ha valakinek az autós Road Code Test megvan. Volt szó arról, hogy elmegyünk egy-két jószágot megnézni, illetve hogy a Waitakere Ranges kisforgalmú útjain megyünk egyet kétkeréken (én csak robogóval, mert még az is hiányzik az élmények közül, illetve ad egy kis ízelítőt abból, hogy milyen motorizáltan kétkeréken közlekedni – tudom, valószínűleg teljesen más robogón és motoron közlekedni, de a menetszél fütyülését már azon is lehet hallani ;-))

Aztán valamiképp parkolópályára került a dolog (akkortájt még nem is éreztem, hogy nekem hamarosan lenne motorom), aztán a nyári időszak kezdetével újból előjött. Ennek egyik oka a buszközlekedés színvonalának romlása. Egyrészt a 18 és annál alacsonyabb hőmérsékletért télen sem rajongok, nemhogy nyáron (arról nem is beszélve, hogy a szemem érzékeny az erőteljesen fújó légkondira), másrészt megbízhatatlan. Legtöbbször azért elfogadható időben jön (vagy inkább mondjuk úgy, hogy az 5-10 percen belüli késéshez már hozzászoktam), de amikor nem, akkor nagyon nem. Vártam már megállóban 40 percet munkába menet!

Egyszer megkérdeztem az ázsiai sofőrt – akkor épp egyedül voltam utasként -, hogy lejjebb tudná-e venni a légkondit, hogy ne hűtsön annyira. Azt válaszolta, hogy nincs olyan gomb, amivel ezt szabályozni tudná, mert a műhelyben állítják be, de ha fázom üljek előre, közel az ő helyéhez, mert nála megy a fűtés…

No, a karácsonyi szünetben az ismételt Attilás találkozásokat és beszélgetéseket követően tettlegességig fajult a dolog: elmentünk egy körre a “vidéki” utakra, és robogtam 50-60-nal a kanyargós aszfaltcsíkon, ülve a robogón mint majom a köszörűkövön :o) Nagyon tetszett, úgyhogy az első kóstolgatás eredményes volt. A végén még egy parkolóban a nagymotort is kipróbáltam, kezdve az alapleckékből való ízelítővel: kuplung kienged – lassan elindul – határozottan megáll – újra és újra. Ez már egész jól ment 15-20 perc után, úgyhogy az apró sikerélmény meglétével be is fejeztük aznapra, mert Attilának később dolga volt, illetve én is igyekeztem vissza.

Az elhatározás viszont megszületett – volt már ez így korábban is, úgyhogy önmagában ez nem hírértékű, ámde most már jött az érzés, hogy hamarosan (1-2 hónapon belül) lesz saját kétkerekűm (amit nem én hajtok). No, most már a TradeMe-n félretett hirdetések közül el is kezdtem hívogatni néhányat, hogy mikor lehet megnézni.

— ** — * * folytatása következik — ** — * *