Házak-házak – megvan a ház!

Sok utánajárás, kocsikázás, small talk (magyarán jópofizásnak mondanám, de talán a negatív felhang nélkül) az ügynökökkel, TradeMe-böngészés, izgulás (sőt szorongás), emailváltás után végre sikerült!

A házkeresésünk aktív szakasza (a TradeMe-n való kutakodást már év elején megkezdtük kíváncsiságból, amikor még csak kósza ötlet volt, hogy egyszercsak menni szeretnénk Aucklandbe) akkor kezdődött, mikor béreltünk a Budgettól autót és elkocsikáztunk az ország legnagyobb városába 6 héttel ezelőtt.

Az első házat illetően csalódásban volt részünk, viszont a másik kettő jó volt. Persze ez már a múlté, de 3 házat akkor is megnéztünk, majd kivettünk egyet látatlanban, ahol azóta is élünk, most éppen hétágra süt a nap a konyhába, ebédlőbe, nappaliba és az egyik hálószobába, én is sütkérezem blogírás közben!

Augusztus 1-jei költözésünket követő első hétvégén bútorokat szedtünk össze a város elszórt pontjairól, majd elmentem New Plymouthba munkaügyben hétfőtől-péntekig. Közben Gabiék megnéztek további 3 házat (ha nem többet), illetve hétvégén nekiláttunk a nagyon intenzív nézelődésnek. Szerintem átlagban 5 ház jutott egy hétvégére, főképp Waitakere és North Shore City környékén, meg egy-kettő a közelben (Mt Roskill, New Windsor).

Nagyon sok volt, amiről első pillantásra látszott, hogy ide bizony még ingyen sem boldogan költöznénk be. Aztán azért voltak jók is, végeredményben emlékeim szerint 6-ot pályáztunk meg. Ebből a hatodikat meg is kaptuk kutyával. A többi 5-öt kutya nélkül mi kaptuk volna (kisgyerekkel is).

  • Capatin Scott Road – a tulajdonos 15 perc alatt minket választott (ennyit arról, hogy referencia nélkül nem lehet megszerezni valamit, mert nem ellenőriztek ők semmit, pusztán a kölcsönös rokonszenv alapján döntöttek), csak aztán a kutya dolog meggátolta
  • Mangere Bridge – egy csudajó ház, 10 évesnél fiatalabb, csudijó környezetben (tengerpart, nemzeti park a közelben), rokonszenves fiatal pár a tulajdonos, mikor ott voltunk azt mondták nem gond Barni, de aztán a végén két jelentező maradt fenn a rostán, és a nem kutyásat választották
  • Sartors Ave – a pets ok ellenére a tulajdonos nem járult hozzá a kutyához, de lehet hogy azóta sem adták ki, bár azért ez kevéssé valószínű
  • Mistletoe Place – itt ugyanazzal az ügynökkel kerültem kapcsolatba, akivel tavaly Wellingtonban egy ház kapcsán, csak azóta ő is Aucklandbe költözött. Ez azonban nem sokban befolyásolta az eredményt, mert a tulaj csak akkor választott volna minket, ha nincs az eb.
  • Marshall Laing Ave – ez itt van a mostani helyünknek szinte a szomszédjában, a tulaj lakik még ott, van egy kutyája, zárt udvar, az ügynök közvetítésével néhány plusz kérdést is feltett nekünk, de szerintem csak valamiért nem akart rögtön nemet mondani, mivel pont azután utasított el, hogy megtudta: Barnabás 4 éves múlt. A válasz erre az volt, hogy ilyen korú kutyát nem akar a házban, meg úgy egyáltalán semmilyen kutyát. Ezt már közölhette volna az elején.
  • Stredwick Drive – ez Torbay felső részén van, ide múlt vasárnap (augusztus 22-én) jutottunk el, gyakorlatilag ez volt az első ház, ahová mind a négyen bementünk. Faborítású falak, kellemes szobaméretek, rokonszenves tulaj és lakó, két kisméretű kutya, gyakorlatilag megszerettük első körbenézésre! Rebinek szülinapja is volt, kitöltöttem a jelentkezési űrlapot, este küldtem egy textet még, hogy legyenek szívesek figyelembe venni eme tényt, és hogy a kisasszony ezt a házat szeretné ajándéknak kérni (mármint hogy mi lakhassunk ott) 🙂 Azért utána hozzátettem, hogy a viccet félretéve nagyon tetszett a ház és oltári szívesen laknánk ott. Ezután várakozás, mert péntekre ígérték a döntést. Közben azért én úgy éreztem, erre vártunk, meg is kapjuk. Persze ott volt bennem a félsz is, hogy mi van ha mégsem. Csütörtök délután, 2:22-kor rácsörögtem Angusra, aki jókedvűen újságolta, hogy a felesége elégedett a referenciákkal és miénk a ház! Tadamm! Ja, meg tetszett neki a text is 😉 Nagy kő gurult le a szívemről, hívtam is Gabit azon nyomban, de 2 napig még mindig nehezen hittem el. Aztán ma kaptunk levélben egy ajánlatot (még nem bérleti szerződés, csak arra vonatkozó ajánlat), hogy szeptember 19-én (majdnem Gabi szülinapján) költözhetünk (pont van alkalom a 3 hét felmondási időt kitölteni a mostani házban), Barnival semmi gondjuk. Most már el merem hinni. Azóta nyugodtak és még jobb kedvűek vagyunk…

Ha minden jól megy, itt leszünk jó sokáig és a következő költözés már saját házba lesz, de ennyire ne szaladjunk előre, hiszen addig még sokminden fog történni.

Reklámok

Bringával az irodába

Teljesült régi vágyam is, hogy ismét bringával tudjak járni dolgozni! Ez Wainuiban nem nagyon valósulhatott meg két dolog miatt: a távolság /20-25km/ és a domborzat /egy bazi nagy hegy/, amelyek a másik oldalról nézve az én edzettségem hiányát is jelenthetik, de ennyit kerekezni időben sem érte volna meg (pláne ha beleszámolom hogy nem tudtam volna feltekerni, de még az igazán kemény bringások is csigalassúsággal haladtak fel arra a hegyre, mikor láttam őket kocsiból).

Szóval ott nem, itt viszont kb, 12-13 km-re vagyok az irodától (ami mellesleg szinte a Sky Tower lábainál hever – pár száz méterre tőle), úgyhogy gondoltam nekiveselkedem és kipróbálom, mit tudok. Mert a busz drága ($8.80 naponta) és lassú (a Flyer (expresszjárat) is kissé szárnyaszegett, annyi a le- és felszálló), autóval szerintem szintén nem jobb egyik szempontból sem.

Múlt csütörtökön bringára kaptam hát reggel és nekivágtam a “nagy útnak.” Az első lejtő nagyon jól ment, viszont utána fel kellett (volna) tekerni egy kimerítő emelkedőn. Ez meghaladta berozsdált bringásizmaim erejét, úgyhogy… toltam, na! Ezenfelül az eső is eleredt, úgyhogy komolyan megfordult a fejemben hogy visszamegyek és buszozom inkább. Szerencsére konokságom felülkerekedett és “majd a fenéket adom én fel ennyi után!” jellegű hozzáállással folytattam utamat.

Sajnos első alkalommal még nem sikerült a megfelelő útvonalat belőnöm (nem is vártam), sokat kellett autók mellett haladnom, ami nem jó. Sem akkor mikor ők állnak, még kevésbé amikor mennek. Ráadásul – akkor pont bringás sávban mentem, szépen az út szélén lévő felfestésen belül, nagyjából 20-25-ös tempóval, amikor arra leszek figyelmes, hogy egy indiai némber egy böszme terepjáróval tol lefelé. Fékezek hirtelen, majd kiderült hogy ő csak be akart fordulni, nem figyelve a megfelelő sávban, teljesen szabályosan haladó (a táskája hátulján fényvisszaverő borítással) biciklisre. Aztán még ő dudált! Mi lett volna, ha belső sávból akar balra kanyarodni, miközben autók jönnek a külsőben? Na mindegy.

Néhány kanyart elszalasztva, időnként nagy adag esővel a nyakamban azért beértem az irodába, ahol még zuhanyzó is van, gondolom a hasonló agyamenteknek 🙂

Másnap kocsival mentünk reggel, úgyhogy du. nem volt bringázás, eső viszont annál inkább, tehát nem bántam a buszt. Tegnap – szerdán – már megtalálva a véglegesnek tűnő útvonalat 45 perc alatt bent voltam, de lesz ez még sokkal jobb, amint visszanőnek az izmok!

Az útvonal nem teljesen pontos, mert a google maps nem ismeri a 16-os mellett haladó kerékpárutat, de nagyjából stimmel.

Hazafelé jól eláztam, de már kezdek hozzászokni. Ma ismét két keréken jöttem, ez a 3. alkalom, és eme jeles “magyar igazság” alkalmából osztottam meg Veletek ezeket az élményeket.

Szóval lehet bringával járni itt is (bizonyos viszonylatokban), még ha az elején nehézkes, esőben kellemetlen (eső van itt bőven!) is, de az ember idővel belejön (mondja a bennem lakozó, töretlen optimizmus).

Buszsofőrök – rövidhír

Amikor elkezdtem augusztus 2-án munkábajárni Mount Roskillből a CBD-be, hirtelen eléggé idegen volt maga a buszozás, a zsúfolt város (a sok esőzés sem javított a hangulaton), második nap hazafelé kicsit kedvtelen is voltam. Egészen a leszállásig, mert a sofőr “bácsi” végig jókedélyű volt, aztán még tovább is vitt, mint a végállomás, mert ahonnan következő járatként indult, ahhoz útba esett az én megállóm. Biztatott is, hogy hamar megszokom majd az itteni közlekedést, ráadásul a jókedve is ragadós volt!

Szerencsére ez azóta is sűrűn előfordul, márminthogy a buszvezetők vigyorognak, jókedvűen udvariasak.

Ma reggel csak huszasom volt a $4.40-es jegyhez és nem is tudott visszaadni a sofőr, mikor felszálltam. No, a végeredmény az lett, hogy mosolyogva intett hátrafelé, hogy csüccsenjek le, aztán majd a végén rendezzük, akkor már lesz aprója valószínűleg.

Útközben simán leszállhattam volna bárhol ha akarok, úgysem tudta volna annyira figyelni, de teljesen megbízott bennem, az utasban. A belvárosba érkezéskor becsületesen oda is mentem hozzá, ahol egy másik hölgyhöz hasonlóan utólag szépen megvettem a jegyet, majd szép napot kívánva elköszöntünk egymástól.

Kicsit más itt a bliccelés, illetve annak hiánya, mint a “nem lyukasztok menő vagyok” budapesti módi. Ami alól időnként nehéz volt kibújni akkortájt. Itt pedig olyan jó érzés, hogy nem egyedül vagyok az ilyen magatartással, hanem ez az alaphelyzet!

Házak házak …

Mások számára jó híreim is vannak, magunk számára sajnos ez még nem bizonyult elegendőnek.

A házkeresés tevékenysége szerintem minden itteni sorstársban kalandos emlékeket ébreszt, ők nosztalgiázhatnak egyet ezt felemlegetve, az ezután érkezők számára pedig egy kis biztatással tudok tán szolgálni.

Tömören: a házkeresés nehéz dolog itt NZ-n. Pláne magyar szemmel, magyar háttérrel. Kutyával meg aztán…

Most hétvégén fogjuk szerintem a 20. házat megnézni, és ez még csak a harmadik hétvége, amit itt töltünk, ráadásul az első során bútorokat vettünk, aztán én egy hetet New Plymouthban töltöttem munka címén. Közben Gabit küldtem nézelődni, én csak lebeszéltem az időpontokat a személyes találkozókhoz.

Először úgy gondoltuk, legyen a North Shore. A közlekedési helyzet (konkrétan a híd) ugyan némileg elrettentett, de a különböző tapasztalatokat meghallgatva úgy döntöttünk, ez önmagában nem lesz kizáró ok. Azóta nem ragaszkodunk hozzá, főképp amiatt, mert elsősorban a ház számít, aztán a környezete (beleértve a környező iskolát), illetve ezzel egy szinten a központba való bejutás lehetősége.

$400 környékén (+-$50) kutattunk a TradeMe-n, de $400 alatt még esély sem nagyon van megfelelőre (minőség és PETS OK tekintetében – érdekes módon a hirdetések alapján is lepukkantnak tűnő házakba kevésbé jöhet szóba állat, mint a jobbakba), de $430-$450 körül simán lehet találni olyat, ahol nemcsak kompromisszumokkal, hanem egyenesen szívesen ellaknánk. Ez ugyan sok pénz, de mivel az OTTHON fontos, ott töltődik fel az ember, mégha nem is a legtöbb időt tölti ott, érdemes elgondolkodni és mérlegelni. Vannak érvek a takarékosság mellett is jócskán, mi úgy döntöttünk, hogy a felső határt $400 helyett $450-re toljuk ki, ennyit még megengedhetünk magunknak a jelen körülmények között.

Volt egy ház, kb. 10 perc sétára egy vasútállomástól, ahonnan kb. fél óra alatt a Britomarthoz ér a vonat, amit simán megkaptunk volna ott helyben, noha legalább 10 érdeklődő volt, a házat $380-ért kínálták (szigetelt, új parketta, heat-pump, jó állapot, kellemes hangulat), de kölcsönös rokonszenv alakult ki a tulajdonosok és köztünk, csak aztán a kutyadolog megtorpedózta a dolgot. El is hajtottunk, és hazafelé jutott eszembe, hogy ha Barnit kinti kutyának “képeznénk át” (most is kint lakik Helgáéknál a négy labrador szukával), hátha akkor megengednék. Vissza is tepertünk, de elkéstünk…pedig meg tudtuk volna beszélni velük, csak addigra már felhívták a második számú jelöltet. Azóta nem bánjuk, mert nem érdemes. Mármint bánni, mert azzal nem megyünk semmire.

Még két ház esetében jártunk hasonlóan, de nem adjuk fel! A keresés közepette egy csomó környéket megismertünk (első benyomások szintjén), és az biztos, hogy pl. Browns Bay gyönyörű! Talán az tetszik mindkettőnknek leginkább. A tény, hogy NZ/X Ritáék egy Barninál megtermettebb kutyussal szintén tudtak házat találni, ráadásul Torbayben (a másik gyönyörű rész), mindig kicsit megnyugtat.

Bence minden esetben – amikor ő is jön és ez majdnem mindig így van – élvezi az ismeretlen házakat, rohangál, kiabálgat, játszik, egyszerűen majd kicsattan a jókedvtől! A legtöbben jól is szórakoznak a kis energiagombócon 🙂 Egy helyen ugyan esés közben lefejelt egy kisasztalt, aminek nagy sírás lett a vége, de 10 perc is alig telt el és már újrakezdte a játékot. Elnyűhetetlen példány!

Szóval akik még csak készülnek ide, szerintem úgy készüljenek, hogy lehet jó házat/apartmant találni, bár – különösen monstanság – megkérik az árát. Azt kell mérlegelni, hogy meg tudják-e engedni maguknak, de pl. ahhoz képest hogy frissen érkezők esetenként $1000-os apartmanban laknak (hetente, nem havonta!), ahhoz képest egy $450-es ház még nagyon olcsónak is számít. Hosszú távon persze árnyalódik a kérdés.

Eddigi tapasztalataim alapján Aucklandben másak a bérelhető házak, én úgy vettem észre szélesebb a kínálat nemcsak mennyiségben, hanem minőség, stílus és típus tekintetében is. Szerintem több olyan van, ami európai szemmel nézve kedvező (de ez tényleg csak szubjektvív).

Kutyásoknak nem adok tanácsot, majd ha már sikerült nekünk is találni, meg úgyis ők (mi) vannak kisebbségben, valamint aki ebbe kutyával vág bele, az amúgy is felkészült a nehézségekre. Persze ha konkrét kérdés van ezügyben, szívesen segítek, amiben tudok.

1 év

Na, a nagy kavarásban (költözés, új munkahely, üzleti út, háznézés, bútorvásárlás), a sok teendő közepette el is felejtettem írásban megemlékezni arról, hogy augusztus 6-án volt egy éve annak, hogy megérkeztem a nagy fehér felhő földjére. Ez múlt pénteken volt egészen pontosan.

És nem is csak egyedül, hanem Lórival együtt. Sokminden változott azóta, alapvetően jó irányba (pl. már nem vagyunk egyedül!), néhány jóbaráttal gazdagabban (ugyanakkor a nagy távolság miatt néhánnyal szegényebben is), az aucklandi telet is enyhének érzékelve (mert nem a magyar nyárból, hanem a wellingtoni télből érkeztem meg ugyanoda) élem az itteni mindennapokat, felvéve a gumicsizmás-mezítlábas életvitelt is!

Szeretek itt lenni, csak már jöjjön egy igazi tavasz/nyár, ne a wainuiomatai típusú, amit igazán könnyen össze lehet keverni az ősszel.

Háznézőben Aucklandben

Mint azt már vagy jó egy hónapja ígértem – még az aucklandi autózásunk kapcsán -, most végre beszámolok arról, milyen fázisokon keresztül sikerült eljutnunk odáig, hogy most már Aucklandben lakunk, noha jelenleg egy olyan házban, amelyet a tulajdonos el szeretne adni, tehát bármikor jöhet a felszólítás, hogy költözzünk ki. De ne szaladjunk ennyire előre.

Azon a hétvégén 3 házat sikerült személyesen megtekintenünk (legalábbis kiadóakat, mert azért láttunk sok egyéb házat is). Ebből az első a Te Atatu félszigeten. Kértünk előtte plusz fényképeket is a tulajdonostól, küldött bőven. Lelkesedtünk is, bár sejtettük, hogy csalókák lehetnek, mint ahogy minden bérelhető ingatlan esetében, valamiért mégis volt egy olyan érzésem, hogy érdemes megnézni élőben. Legfeljebb nem olyan, mint gondoltuk, de legalább az ember nem idegesíti magát azon, hogy “biztos tuti ház volt, és lehet hogy elszalasztottuk” – nohát nem. A fényképekhez sok köze nem volt a valós állapotnak (azok egy ingatlanügynökség felturbózott fotói voltak, melyek ráadásul legalább 1 évvel ezelőtt készültek, mielőtt a mostani tulajokhoz került az ingatlan). A “pretty much the same condition” meg vagy igaz vagy nem. Vagy akkor hazudtak nagyot a képek, vagy azóta puttyant le a ház. A fazon (nyugdíjas pár férfitagja) a fürdőajtónál bizergálta az ajtó zárját, és véletlenül sem állt volna félre, hogy azt a helyiséget jobban megnézhessük.

Még ideiglenesen sem szívesen költöztünk volna be. Annak ellenére, hogy a környék fenomenális, csodaszép ez a Te Atatu, legalábbis amit láttunk belőle. De hát ez önmagában nem elég. Persze már azon a hétvégén mégis kivette valaki.

Bence nagyon jól elvolt, össze-vissza szaladgált a házban.

A következő állomás Mount Wellingtonban egy kisebb alapterületű ház volt. Ezt ügynökség mutogatta, és rögtön le kellett venni a cipellőt, valamint egyszerre csak 1 csapat lehetett benn, illetve kint az udvarban egy kutyus is volt (a ház amúgy PETS OK), nekünk pedig mindeme 3 tényező nagyon rokonszenves volt. Kb. 5 percet tudtunk bent tölteni, ami után rögtön eldöntöttük, hogy ezt megpályázzuk! Pedig úgy jöttünk ide, hogy csak tapasztalatszerzés miatt nézzük meg.

A 3. ház Hendersonban egy eladófélben lévő három hálószobás ingatlan, amely nagyon jó állapotban volt, csak hideg volt benn. Az eladás miatt $300 lett volna egy hétre, én pedig kíváncsiságból megkérdeztem az ügynököt, hogy hosszú távra kb. mennyi lenne, és a válaszként kapott $370-et sem találtam soknak.

Végeredmény: hétfőn beadtunk a Mt. Wellingtonhoz kapcsolódó kérelmet, amire a választ hamar ígérték. Végül kicsit el is húzódott a dolog, és bár eljutottunk a 2. körig, azaz az ügynökség továbbengedett minket, a tulajdonosnak másra esett a választása.

Közben a hendersoni házról kiderült hogy még a hétvégén eladták egy ázsiai hölgynek, akivel találkoztunk is, amikor megnéztük. Ez nem is az ár miatt lett volna gond, hanem hogy kiadták volna nekünk, de fél évet szeretett volna az új tulaj. Én javasoltam 2 hónapot, a kompromisszumos ajánlat 3 hónap lett. Ez amúgy ésszerű volt a részükről, de nekünk ott van Barnika is, aki miatt úgy szerettünk volna házat bérelni, hogy vagy jöhet ő is, vagy határozatlan időre, a szabvány 21 napos felmondási idővel.

Mikor ezt őszintén elmondtam az ügynöknek, szerintem túlzott vehemenciával válaszolta, hogy kutyáról nem volt szó, ez mindent megváltoztat! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Barnika nem költözött volna oda velünk, mert Kopukun sikerült 4 szuka között ideiglenesen jó helyet találni őkelmének, szóval szerintem inkább az változtatott meg mindent, hogy ilyen hamar eladták a házat.

Még ugyanattól az ügynöktől megpróbálkoztunk egy másik eladó házzal, hogy látatlanban is kivennénk, mert a tapasztalatunk szerint az eladó házak egy fokkal legalább jobb állapotban vannak. Sajnos azonban azt is már eladták, meg az ügynök sem volt már igazán segítőkész eddigre.

Aztán az utolsó pillanatban – a költözést kb. 1 héttel megelőzően – béreltünk ki Mount Roskillban egy szintén eladó házat ideiglenesen, határozatlan időre. Nekünk 21 nappal kell előrejelezni a kiköltözést, viszont elköltözni 42 napunk van, ha a másik fél dönt a felmondás mellett. Ezt sem tudtuk megnézni előtte, de bizakodtunk. Bár sajna nem olcsóbb annak ellenére sem, hogy árulják, viszont még mindig kedvezőbb árú, mintha egy belvárosi apartmanba költöztünk volna, ahol a minimum amit találtam az heti $490 lett volna, de az valószínűleg olyan is, reálisan inkább $600-$700 lett volna. /Van Magyar család, akik hetente egy ezrest pengetnek ki a négyük által bérelt apartmanra!/

No, meglepődve a szokatlan megkeresésen, az ügynökség mégis úgy döntött, hogy kivehetjük a házat látatlanban is, cask akkor ezt belevesszük a szerződésbe. Engem ez nem zavart, úgyhogy elküldték, aláírtam, beszkenneltem, visszaküldtem, és augusztus 1-jén már volt hová mennünk!

A ház maga szerintem egész jó, bár az asszony nem igazán rajong érte. Oké, nem egy kacsalábon forgó palota, de azért kellemes ott lenni. Főképp persze amiatt, hogy a sok eső ellenére is a benti 13-15 fokos reggeli/esti hőmérsékletet már csak enyhének érezzük. Mennyi lehetett vajon Wainuiban? Talán jobb is, hogy ott nem volt hőmérőnk! 🙂

A költözésről a következő bejegyzésben mesélek, mert az sem volt egyszerű, dehát mikor az?

Mar Aucklandben

Na, sikerult idekoltoznunk. Nem volt egyszeru (szombat pakolas+takaritas /nem is sikerult teljesen igy, hogy a nagyjat a vegere hagytuk/, ejszaka egy bazi nagy utanfutoval 700 km-nyi vezetes, vasarnap kipakolas illetve kalandos beallas a keskeny autobejaron, hetfon az utanfuto visszavitele), de hetfon szep ido volt, elveztem nagyon, hogy 22 fok volt bent a hazban! Es este a 16-17 fok mar kellemesen enyhenek tunt a korabbiakhoz kepest. Rebi szerint Wainuiban hidegebb volt bent, mint 10 fok, mert latszott a leheletunk. En ezt tulzasnak tartottam, de mivel ami a 15 fokot meghaladta, mar nem is tunt hidegnek, ugy velem megis igaza lehetett, es anno a furdobe/konyhaba kijarni bizony nemcsak szubjektiven tunt baromi hidegnek, hanem tenylegesen is.

Most intezzuk a telefont meg a netet, amint ez megvan, ujraindul talan a blogolas is, mert van mirol irnom rendesen (bonyodalmak az elozo hazzal, a kellemes ujdonsagok, egyeb kalandok, munkahely, stb.)! Addig is koszonom a turelmeteket.

Szoval nem vesztunk el, jol vagyunk, csak suruek a napjaim. De nagyon am! 🙂