Két kerék I. rész – Új érdeklődés

Bandi barátom kérdezte még az indulás előtt, hogy nem gondolkodom-e abban, hogy majd itt vegyek egy motort. Habozás nélkül rávágtam, hogy nem! Akkor ez még tényleg határozottan így is volt. Aztán eltelt közel egy év, mikor tavaly Royt megismerve ismét előkerült a kérdés. Az ő lelkesedése és ösztönzése kapcsán elkezdtem töprengeni azon, hogy belevágjak-e. Ez meg is maradt a töprengés és a hajlandóság szintjén. Talán továbbfejlődhetett volna a szándék, ha nem költözünk el Wellingtonból Aucklandbe 2009 Augusztusában. De elköltöztünk, majd úgy tűnt az ötlet betljesületlen marad.

Nem sokkal később azonban megismerkedtünk Attiláékkal, ahol az egész család nagyszerű társaság, de a jelen történet szempontjából az fontos, hogy Attila autóvezetést oktat és motor rajongó. Van is neki egy jóvágású 250 köbcentis túramotorja. Arra nem emlékszem pontosan, hogy már az első alkalommal felmerült-e a motorozás, vagy csak másodszorra, de az biztos, hogy elég hamar. No, bennem is újra előjött kicsit a lelkesedés, így hát megkezdődött a tervezgetés. Attila nagyon bele tud mélyedni a dolgokba, olyankor aztán órákig megy a diskurzus a részletekről. Ilyenkor inkább kicsit távolabb húzódtunk a családok többi tagjától, lévén őket közel sem érdekelte ennyire a téma.

Szóval Szeptember környékén újra napirendre került a motorozás ténye nálam. Ez ugyan javarészt kimerült a beszélgetésekben, a tervezgetésben és TradeMe böngészésben. Mondjuk az is igaz, hogy ezek nagyjából állandóra beépültek az életembe, de még csak egy viszonylag passzív módon. A jogsihoz leteendő vizsga kérdésein többször átfutottam, nem egy komoly nehézség, ha valakinek az autós Road Code Test megvan. Volt szó arról, hogy elmegyünk egy-két jószágot megnézni, illetve hogy a Waitakere Ranges kisforgalmú útjain megyünk egyet kétkeréken (én csak robogóval, mert még az is hiányzik az élmények közül, illetve ad egy kis ízelítőt abból, hogy milyen motorizáltan kétkeréken közlekedni – tudom, valószínűleg teljesen más robogón és motoron közlekedni, de a menetszél fütyülését már azon is lehet hallani ;-))

Aztán valamiképp parkolópályára került a dolog (akkortájt még nem is éreztem, hogy nekem hamarosan lenne motorom), aztán a nyári időszak kezdetével újból előjött. Ennek egyik oka a buszközlekedés színvonalának romlása. Egyrészt a 18 és annál alacsonyabb hőmérsékletért télen sem rajongok, nemhogy nyáron (arról nem is beszélve, hogy a szemem érzékeny az erőteljesen fújó légkondira), másrészt megbízhatatlan. Legtöbbször azért elfogadható időben jön (vagy inkább mondjuk úgy, hogy az 5-10 percen belüli késéshez már hozzászoktam), de amikor nem, akkor nagyon nem. Vártam már megállóban 40 percet munkába menet!

Egyszer megkérdeztem az ázsiai sofőrt – akkor épp egyedül voltam utasként -, hogy lejjebb tudná-e venni a légkondit, hogy ne hűtsön annyira. Azt válaszolta, hogy nincs olyan gomb, amivel ezt szabályozni tudná, mert a műhelyben állítják be, de ha fázom üljek előre, közel az ő helyéhez, mert nála megy a fűtés…

No, a karácsonyi szünetben az ismételt Attilás találkozásokat és beszélgetéseket követően tettlegességig fajult a dolog: elmentünk egy körre a “vidéki” utakra, és robogtam 50-60-nal a kanyargós aszfaltcsíkon, ülve a robogón mint majom a köszörűkövön :o) Nagyon tetszett, úgyhogy az első kóstolgatás eredményes volt. A végén még egy parkolóban a nagymotort is kipróbáltam, kezdve az alapleckékből való ízelítővel: kuplung kienged – lassan elindul – határozottan megáll – újra és újra. Ez már egész jól ment 15-20 perc után, úgyhogy az apró sikerélmény meglétével be is fejeztük aznapra, mert Attilának később dolga volt, illetve én is igyekeztem vissza.

Az elhatározás viszont megszületett – volt már ez így korábban is, úgyhogy önmagában ez nem hírértékű, ámde most már jött az érzés, hogy hamarosan (1-2 hónapon belül) lesz saját kétkerekűm (amit nem én hajtok). No, most már a TradeMe-n félretett hirdetések közül el is kezdtem hívogatni néhányat, hogy mikor lehet megnézni.

— ** — * * folytatása következik — ** — * *

Barni box

Ha valaki azt gondolná, hogy viszonylag egyszerű dolog egy kutyának költséghatékony módon repcsin szállítható boxot venni, hát téved 🙂

1) a megfelelő méret nagyon fontos; persze lehet nagyobb, biztonsági ráhagyás révén, de az akkor drágább is, meg a szállítása is többe kerül

2) IATA szabványnak feleljen meg (mármint a box, nem a kutya 🙂

3) teljesítsen ilyet követelményeket, mint:

• a kutya tudjon benne úgy ülni, hogy nem veri be a fejét a plafonba,
• a kutya meg tudjon fordulni nehézség nélkül,
• tudjon úgy hasra feküdni, hogy kinyújtja a mellső lábait,
• az eb fel tudjon állni benne úgy, hogy nem veri be a fejét (ez majdnem uaz, mint az első).

4) emiatt ki is kell próbálni személyesen.

Na ez utóbbi nálunk nehézségekbe ütközött, mert nekem nincs kocsim (egy-két ilyen alkalmat leszámítva továbbra is tartom, hogy Bp-en inkább átok mintsem áldás az autó), úgyhogy nehezen sikerült leszervezni a dolgot. Többszöri lefújás után egy állatos webáruházzal történő beszélgetés során kaptam a tippet, hogy vigyem be az ebet a Fressnapf-ba, ott próbáljuk ki a boxokat, és majd utána úgysem ott veszem meg, mert drága az áruház. Ezért is merte ajánlani a hölgy.

Nosza, kaptunk az ötleten, kedden el is mentünk, Barnit a kiképzője hozta kocsival. Bementünk, a végeredmény az lett, hogy a 6-os méretű (nagyjából) szabvány IATA box kell neki. Még nem vettük meg, mondván máshol biztosan olcsóbb (ami végülis nem igaz, mert ez 32e volt, máshol a 6-os méretűek 40 körül vannak).

Hazafelé elvileg nem fértünk be mindannyian a kocsiba, mert hiába nagy kombi, amivel Andi a Barnit elhozta idáig, úgy van megcsinálva, hogy csak az első két ülés maradt benne, a hátsók helyén kutyáknak alakították ki a helyet, és mivel Gabi is eljött, három ember volt jelen.

Én viszont kaptam az alkalmon, hogy ha ez még nem is a csomagtartóban utazás (titkos és eszement vágyam ez is :P), de betelepszem hátulra a kutyák közé. Így is lett, én élveztem legjobban a 10 perces autózást 🙂 Egy törpe snauzer rögtön az ölembe telepedett, Tikett (fekete, nagy labrador fiú) az ölembe hajtotta a fejét, Dede (fekete labilány) rögtön puszilkodni kezdett, Barni is ott kavargott 🙂 Szóval így utaztunk, nagyon jó társaságban éreztem magam! És még a boxot is sikerült kiválasztani 🙂

Utolsó (egy időre) vasutas-találkozó

Ez egy kellemes nap volt 🙂 Hn 11 körül indultam el otthonról, egy kis futással elcsíptem a 47-es villamost, aztán a 103-as buszt. Ez utóbbi komoly dugóba keveredett a Hengermalom úton, de én annyira nem siettem. Inkább olvastam. 11:40-re értem oda a MÁV új székházához a Vajda Péter utcához. Rácsörögtem Bandira, majd 5 perc várakozás után meg is jelentek mind a hárman: Bandi, Imre és Józsi. Benéztünk a helyi kantinba egy ebédre, ahol szerencsére volt összesen egyfajta vega étel, azt ki is választottam magamnak. Fincsi volt, nekem bőségesen elegendő mennyiségű is.

Természetesen én végeztem a legkésőbb az ebéddel 🙂 Közben eldumáltunk, láttam Molnár Gyurit is, aki nem sokat változott 😛

Ebéd után felmentem Bandiék szobájába, mert megbeszéltük, hogy megvárom velük a munkaidő végét, aztán elmegyünk egy-két sörre a közelbe. Nosza, mentünk is. Jól elbeszélgettünk, a MÁV-os munkatempó a mai délután kísértetiesen hasonlított arra az időszakra, ami még az én időmben volt 🙂

Még a főnökasszonyuk is bejött, aki később meg is kérdezte Bandit és Józsit, hogy ki a fene ücsörgött ott náluk naphosszat 🙂

3 körül lenéztünk egy kávéra (forró csokira) a második emeletre, ahol régi főnökünkkel, Erzsikével is összetalálkoztunk. Mivel a kávégép pont Jóságos Imre Bácsi szobájának ajtajánál volt, bevonultunk oda. Én itt is maradtam Imrével n5-ig, amikor Bandi csörgött, hogy ő már az épület előtt vár minket. Miután Józsi lehozta a tarisznyámat, kimentünk hozzá.

A Népligetnél egy kellemes, bár hangos (és valszeg rossz levegőjű :)) sörözőbe lecsüccsentünk és kikértünk egy kört. Nagyon jólesett a torkot hűsítő aranybarna ital, de a beszélgetés, nosztalgiázás még jobban.

Negyed 7-ig ücsörögtünk ott megtárgyalva jövőt, jelent, múltat. Aztán elbúcsúztunk. Furcsa érzés volt úgy kezet fogni hármójukkal, hogy talán többé nem találkozunk, de legalábbis csak hosszú idő múlva.

Ennek a 3 embernek köszönhetően (meg van egy negyedik, aki most nem volt jelen) mondhatom el ismét azt, hogy a MÁV volt emberi szempontból a legjobb (munka)helyem. Köszönöm Nektek a veziges éveket! Megérte, mégha munka szempontjából nem is tett hozzá sokat az életemhez 🙂

Ha bármikor jönnétek, és mi ott kint leszünk, tartom a freerange Wellington-szeletes meghívást! 🙂 (Azt nem garantálom, hogy el is készítem, de a hozzávalókat beszerzem :P)

Bringatúra harmadszorra! :o)

Senki többet harmadszor? Dehogynem! Eddigi legnagyobb csapatunk gyűlt össze! De kezdem az előkészületekkel 🙂

Gabi pénteken szerzett egy kölcsön biciklit, hogy Gábor is velünk tudjon tartani. Ennek sajna defektes volt a kereke, de először reménykedtünk, hogy csak oltári mód leeresztett a több évig tartó pihenésben. Gondoltam, majd szombaton megreparáljuk (ha már az előző túra is így indult…)

Na szóval, pénteken este olvasgattam az ágyikóban, amikor (8 óra körül) csörög a telefonom. Nézem: Gábor. Na, kiderült, hogy agyas emberünk rosszul jegyezte meg a dátumot, és már itt van lent a ház előtt (nálunk aludt, mert itt volt a bicaja) :o)

Ha így alakult, azért feljött egyet dumálni (meg a körberöhögés közepébe állni :)) De szerencsére sikerült lerendezni, hogy másnap is tudjon jönni. Kár lett volna, ha nem jön el.

Másnap nagyon lóti-futi napom volt, nem is tudom, hányszor voltam lent kutyát sétáltatni, vásárolni, bringát szerelni, gyereket utaztatni. Mindegy, a vége az lett, hogy este 9 körülre megvoltunk az összes bringával, nagyjából menetkészen. Én még hajnali f1-ig bűvöltem Gábor új gépét, hogy minden rajta legyen, ami kellhet. Éjfél után még vettem online jegyet a vonatra (bár másnap reggel nem emlékeztem, hogy jó viszonylatra vettem-e, de szerencsére igen :))

Szombaton reggel hármasban elindultunk 8 órakor. A 8:11-es FLIRT-tel suhantunk be (nem gúnyolódás, tényleg tök simán ment a vonat, és az idő is kellemes volt rajta) a Délibe, onnan áttekertünk a Nyugatihoz, a már megvett jegyet kiszedtem az automatából. A 9:07-es vonaton már ott voltak jó sokan a csapatból, és szerencsére indulásig mindenki odaért, aki úgy volt, hogy jön.

Névsorolvasás következik (ezen csapat neve innentől már Bandi bandája :))

• Bandi & Vali
• Lajos, Anikó & Dani (ők Bandi pingpongos barátai)
• Andi és Gábor (rokoni szálak fűzik őket hozzánk :))
• vasutas Józsi
• zöld bringás, korán érkező Gábor
• meg mi ketten.

Szokásos módon hamar megérkeztünk Vácra, áttekertünk a városkán, majd irány a Dunapart! Az elején Andi nagyon belehúzott, kissé szét is szakadt a mezőny, amíg egy magas szúnyognépsűrűségű részen végzett fotózás össze nem gyűjtötte ismét az embereket.

Ezután már nagyjából egy tempóban haladtunk. Egész konvojt alkottunk az út mentén, nem volt egyszerű megelőzni minket Verőcén (ott nem volt bringaút egy szakaszon). Onnantól, hogy ismét a bringaút aszfaltján gördültek kerekeink, ismét kellemesebb volt tekerni. Néhol száraz porcsík látszott a növényeken, a magas belvíz utólagos nyomai. Ha kb. 2 hete jöttünk volna, igencsak nagy kerülőt kellett volna tennünk, mert legalább derékmagasságig porosak voltak az út menti zöldek. Egy-két nagyobbfajta pocsolyán át is kellett gázolnunk, ami kellemesen langyos vízfelverést eredményezett 🙂

Útközben össze-vissza változott a csapatrend, a végére szerintem szinte mindenki beszélgetett mindenkivel egy kicsit.

Nagymaros lett a következő megállóhely, ahol ismét fényképeszkedtünk egyet.

Aztán sereghajtóként mentem egy rövid ideig, amivel nagyon jól jártam, mert egy kanyarban befordulva látom, hogy a többiek a sárban rakosgatják át a bringájukat valami akadályon, úgyhogy inkább visszamentem 10 métert, és az útra térve vígan kikerültem a cuppogós szakaszt 🙂

Egy büfénél, a komptól nem messze ücsörögtünk picit, megdézsmáltuk az Andi által sütött muffinokat (Andi! azóta sem tudnám eldönteni, hogy az almás vagy a csokis volt a jobb :)) A képen úgy néz ki, mintha én ittam volna a sört, pedig nem is 🙂 Én csak később kezdtem ezt a tevékenységet!

A következő szakasz Szobig viszonylag eseménytelenül telt, tekertünk, beszélgettünk, élveztük a kilátást. Szobnál a szokásos vasúti hídon való átkelést választottuk:

Miután a híd túloldalán lementünk, itt is láttuk az áradás nyomait, szóval örülhettünk, hogy nem akkor jártunk erre, akkor bizony úszni kellett volna, ha erre akarunk menni. A földesúton én mentem elöl, aztán mikor az egyik kanyarnál előbukkant előttem egy kb. 30 méteres pocsolya, elgondolkodtam, merjek-e belemenni. Fogalmam sem volt, mennyire lehet mély, de egye fene, belevágtam. Szerencsére a lábamig sem ért, és csak kicsit fröcsögött fel a kerekekről. A következő kanyar után hasonló látvány fogadott, csak picivel hosszabb. Ez mélyebbnek is látszott, de én bátran nekiindultam. Hát, jóval mélyebb volt, de már nem akartam leszállni, mert akkor biztosan csuromvizes lettem volna, úgyhogy áttekertem és el sem vágódtam 🙂 Lábszárközépig lettem csak vizes, de mivel szandál volt rajtam, ez nem zavart igazán.

A többiek a “túlparton” álldogálva tanakodtak, hogy mi is legyen. Állítólag amikor Vali meghallotta az ötletet, hogy forduljunk vissza és tegyünk egy kerülőt Márianosztra felé, azon nyomban megindult mezítláb a “tó” felé, tolva a bringáját. A többiek is követték a példát, mindenki cipőt/zoknit le, aztán voltak gyalogló és voltak tekerő átkelők 🙂

Helembára érve így még jobban esett a várva-várt sör, még akkor is, ha Bandi hozta, nem egy bögyös pincérnő 🙂

Vajon hová mentünk a kocsmát követően? Hát persze hogy megnéztük ismét a temetőt! 🙂 Újra beindult “Keresd a szlovák sírokat!” c. játékunk, de nyertesre ismét nem találtunk. Egy vicces fickó le is fényképezett minket (mármint a kérésünkre, de tényleg jó poénokat mondott 🙂 Ő a családjával Esztergomból érkezett ide, mert a házukból lehet látni az itt megbúvó kis kápolnát.)

Andi is kért sok képet, de nem akarta, hogy benne legyenek a sírok. Ezt eléggé nehéz volt kivitelezni, hiszen minden irányban azok voltak 🙂 Ami szerintem egy temetőben se nem zavaró, se nem szokatlan 😛

Garamkövesdig én jobbára Gáborral beszélgettem, ez volt a legtikkasztóbb rész, mert a pihenés után nehéz volt újból ráállni a tekerésre 🙂 Majdnem menetrend szerint, f3-kor érkeztünk meg a kamenica nad hronom-i kocsmába. Andiék – akik jól előrementek – addigra kihozták az első kör sört, ami hogy-hogy nem, ismét jólesett 🙂 Persze ismét ment a Forma 1 bent, de szerencsére a zene meg kint, úgyhogy nem hallottam semmi lényegeset belőle 🙂

Itt olyan jólesett ücsörögni, hogy még egy kört kikértünk! Egy helyi kocsmatölteték is csatlakozott hozzánk 1-1 percre, de aztán szerencsére elment. Ő is bringával volt, és a rutinos részegek magabiztosságával szállt fel a járművére (közben a kocsmáros becsúsztatott egy 2l-es műanyagpalackot teli sörrel a hátsó csomagtartójába, de ő észre sem vette :)), majd szépen legurult a szomszédos utcán…

Innen már hamar Párkányba értünk, ahol Bandi nagy tételben akart Deli csokit venni, ezért nem elégedett meg a kisbolttal, hanem a csapat nagy részét elcsalta a mittudoménmilyennevű áruházba. Gabi, Vali, Gábor, Józsi meg én inkább kihagytuk. Betértünk helyette a főtértől nem messze egy vendéglőbe, ahol megebédeltünk. Több sört már nem ittam, de mikor megérkezett Bandi, előkerültek az alkoholtartalmú üdítők 🙂 Mármint nem részemről, hanem a többieknél. Gabi is kért egy becherovkát, de nem sok csúszott le belőle…

Fél 6 tájban indultunk tovább, lendületesen teperve, hogy elérjük a 18:08-as vonatot. Sikerült is mindenkinek. Az utat most sem volt egyszerű megtalálni, mert egy bokor által félig elrejtett bringás tábla jelzi csak a vasútállomás hollétét.

Ezt a vonatot is jól megraktuk bringával 🙂 Ez alkalommal nem akartunk leszállni Klotildligetnél 🙂

Szerintem f8 körül érhettünk Acquincumhoz, ahol Gabi, Gábor, Józsi meg én szálltunk le, könnyes búcsút véve a többiektől 🙂 Gabi itt bosszankodott egy sort, de hamar lenyugodott. Józsi hamar lekanyarodott, mert neki már közel volt az otthona. Nekünk még odébb 🙂 Át kellett vágnunk majdnem egész Budán. Egy helyen (az Árpád hidat követően) a bringaút felmegy egy gyalogoshídra és átvisz az úton meg egy kerítésen. Én mentem elöl, rendesen fel is tekertem ott, Gabi meg elhúzott a híd mellett. Utána nézte, hogy én bizony nem jövök le a másik oldalon, úgyhogy amikor visszafordult és ő is felért, megkaptam a magamét, hogy miért nem szóltam, ő azt hitte csak poénból megyek fel… nők… mit kezdjen az ember az ilyen helyzettel? 🙂 Csak nevetni tudtam már…  (Meggyőződésem, hogy a nyuszikás viccek egy része igazából a női gondolkodásmód alapján íródott, mert ez tipikus esete volt a “ha van rajta sapka akkor azért, ha nincs akkor azért” viccnek.)

A különböző útjavítások, építkezések miatt a Margit hídtól az Erzsébet hídig a bicikliút eléggé nehezen járható, de azért átvészeltük. Sajna vizünk már nem volt, de megálltunk az Infoparkban, felugrottam az irodába vízért, majd ücsörögtünk egy kicsit a szökőkutak mellett. Mikor a szúnyogok már nagyon ránk kaptak, továbbálltunk…ill. továbbtekertünk.

20 perc múlva haza is értünk, Gábor pedig egy kis lábadozás után felcihelődött, autóba szállt és ő is hazament.

Nagyon jó kis nap volt ez is, jó társaság, jó útvonal, jó idő 🙂 Semmi sem hiányzott, igazán élveztem minden részét.

A teljes képállomány (ami hozzám eljutott) megtalálható itt: http://picasaweb.google.hu/MartinIsti/BringaturaVacEsztergom#

Alkohol statisztika

Bandi: 1 sör a vonaton, 1 valahol útközben, 1 Helembán, 2 Garamkövesden, 1 Párkányban, 1 a vonaton visszafelé

Andi: becherovka – 1 Helembán, 1 Garamkövesden, 2 Párkányban 🙂

Kérdezem az ügyeletes statisztikust, Józsit, hogy helytállóak-e az adatok? 🙂

Ismét bringatúra volt! :o)

Egy mindenkiért és mindenki (a résztvevők közül) egyetért abban, hogy nehezen jött össze a mai túra, viszont végül minden jól jött ki 🙂

Az én bénázásom révén a péntek késő délutáni defektet és a sikertelen beszerzési, javítási kísérleteket követően még úgy tértünk nyugovóra Gabival, hogy ebből bizony nem lesz semmi. Éjszaka Bence is sokszor keltett fel, mert szegényke ugye kapott oltást a hét elején, aztán jön az egyik foga is, meg szegényke furamód takonykóros is lett 😦

Szombat reggel 5-kor ébresztett hát minket őkelme, ami végeredményben előny lett, nem hátrány, mert így – éjszaka megszállt az isteni sugallat – volt idő még az ötletek kipróbálására. Hogy aztán miért toltam el kétszer is a biciklit a benzinkúthoz, arról már inkább nem számolnék be 😉 annyira nem szeretném, hogy romoljon az észbeli képességeimre vonatkozó előzetes becslésetek (lehet, hogy nem indult magasról, de ez lehúzná, higgyétek el :-P).

Bandiék oldaláról azért hiúsult meg majdnem az esemény, mert az édesanyja jött hozzájuk látogatóba, de aztán mégiscsak eljöttek ők is (mármint nem az anyukájával!)

Szóval a vonat 10:07-kor indult a Nyugatiból, részünkről pedig hn 9 körülre vált biztossá, hogy műszaki okok immár nem korlátozzák a részvételünket! Eltekertünk a pályaudvarra (a budai bringaúton az építkezések miatt távolról sem kellemes mostanság közlekedni), vettünk jegyet, aztán felmálházódtunk a vonatra. Jó hosszú volt, alig voltak rajta, a bringákat is simán be tudtuk állítani a helyükre.

Bandit felhívtam, de ők elmentek egy korábbi, ám nem zónázó vonattal, úgyhogy majd Vácott megvárnak, úgysem érnek sokkal hamarabb. Kb. fél óra alatt már meg is érkeztünk, a várost átszelve Nepomuki Szent János szobránál csörögtem rá Bandira ismét.

Vajon hol is vártak? Persze, hogy a legközelebbi kiskocsmában 🙂 Volt vagy 500 méterre, úgyhogy néhány perc elteltével lelkesen üdvözöltük egymást, és végre együtt volt a mai 5-fős csapat: Márti (őt eddig nem ismertük, de érdemes volt ezt a hiányt ma bepótolni :)), Vali, Bandi meg mi ketten.

Nekivágtunk hát az egyszer már bejárt útvonalnak! Időnként (elég gyakran) hatalmas széllel kellett szembenéznünk (szó szerint), és akármilyen irányba mentünk, az mindig szemből fújt. Így némileg nehezebb volt tekerni, de azért ez nagyon nem szegte kedvünket! (Hátha Wellingtonba kerülünk majd, a Szeles városhoz pedig jó kis bemelegítés egy-egy ilyen alkalom ;-))

Mivel nem nagyon változtattunk az útirányon, a részleteket nem írom le ismét, a következő képek úgyis magukért beszélnek:

 

Gabi gólyája

Én és a paripám, háttérben vár

Zebegény előtt nem sokkal

Jó hangulatban telt az egész kirándulás, az időre igazából nem lehetett panasz, kellemesen sütött a nap, a Duna mentén nem volt rekkenő hőség sem, örömmel kerekeztünk végig. Na jó, Márti időnként már azt sem tudta, hogyan szálljon le a bringáról, két élve nem ült nyeregben. De azért ő is hősiesen tekert és tekert és tekert (ha ő írná a bejegyzést, még hozzájönne legalább 15 “és tekert …” :o))

A határon lévő vasúti hídon most úgy fényképeztünk, hogy látsszon a határt jelző táblácska is!

 

Bandi a hídon a határnál 🙂

Ezután pedig már nagyon hamar Helembára értünk. Gabival előretepertünk, kikértük a jól megérdemelt, gyöngyöző söröcskét, hogy a megfáradt, lemaradt sporttársak még nagyobb örömmel csüccsenjenek le a kis teraszon.

A temetőt is meg kellett látogatni újra, mert hát Márti még nem látta :o)

Garamkövesd (asszem Kamenica nad Hronom, jól írom, Bandi? – megnézhetném neten is, de az nem az igazi :o)) most messzibbnek tűnt mint múltkor, de gyakorlatilag (10 perc eltéréssel) ugyanannyi idő kellett az idejutáshoz a túra elejétől számítva, mint múltkor. Itt most szerencsére nem hallottam a Forma 1 időmérő végét! :o) (Csak este a hírekben, mielőtt letöltöttem volna 😦 ). A jóleső sör itt sem maradt el 😉

Párkány már nagyon közel volt innen, szerintem negyed óra alatt oda is értünk. Áthajtottunk Bandival az “élet vizén” még egyszer, a Dunaparton megebédeltünk egy kellemes kerthelyiségben. A többiek sztrapacskát ettek, én meg az egy szem rántott sajton kívül nem találtam semmi vegát az étlapon, de azt most nem kívántam (a Kung Paoval is szemeztem, de aztán a pincérlány felvilágosított, hogy az csirkés), úgyhogy maradt a sima sült krumpli sörrel.

Gabi és Bandi a sztrapihoz kértek savanyúságot, amivel hagyományt teremtettek, mert ott még senki sem kért ilyet, úgyhogy megalapoztuk azt, hogy következő alkalommal már emlékezzenek ránk :o) (“Na, megint itt vannak a h.lye magyarok, akik savanyúsággal eszik a sztrapacskát…” :D)

 

A Mária Valéria hídon

Mivel kicsit elhúztuk az ebédet, nagyon kellett sietni a vasútállomásra. Gabi + én előre is tekertünk, mert mindenképp el akartuk érni a 18:08-as vonat. Sikerült is 11 perccel hamarabb odaérni (most nem kerültünk úgy, mint múltkor Bandi és Józsi vezetésével), de aztán – már a vonaton ülve – felbukkant Márti is az ablak külső oldalán, Vali a nyomában. Bandi még vett jegyet meg sört meg csokit, aztán szépen komótosan, 18:07-kor feltette bringáját a vonatra és lezöttyent mellénk 🙂

Én több sört már nem kértem, de amit kaptam, azt másnap ittam meg a Forma 1 közben, és Bandira gondoltam, amikor kibontottam! (ahogy ígértem is, Bandi!)

Összességében nagyon jól sikerült ismételten a kerékpáros túra, még júliusban megejtünk egyet búcsúzásképp!

Remélem Márti azóta regenerálódott, és nem szegte kedvét a következő alkalomtól ez a kis fáradtság 😛

Bringatúra (Vác – Esztergom)

Szépjóreggelt mindenkinek ezen a szép vasárnapon, ami pláne úgy szép, hogy mögöttünk áll egy csodálatos bringatúra szombaton. (Persze a még szebb az lehetne, ha még előttünk állna, hiszen olyan jó volt, de majd májusban ismétlünk ;-))

Tegnap kellemesen korán keltünk (f7 felé, a kölök is már ébresztett), levittem Barnabást egy sétára (találkozott is Bingó kutyával, úgyhogy jól indult az ő napja is 🙂 ), közben Gabi itthon elkészítette az elemózsiánkat, 8-kor pedig irány a vonat! Rövid flörtölés (FLIRT) után beértünk a Délibe, majd onnan átkerekeztünk a Nyugatihoz (ez nem volt leányálom, de hétköznapi rémálom sem ;-)), ahol már vártak ránk a többiek. Kellemetes meglepetésemre nem csak a fiúk, hanem Bandinak az 50 felettiek sármjával sikerült elcsábítania az asszonyt és egyik lányát is ezen a szép napon! (Persze mint utólag kiderült, inkább a napsütésnek és a kellemes melegnek köszönhető ez, de a lényeg hogy jöttek.)

Fél óra alatt már Vácra érkeztünk, ahol rövid kerekezés után már a Dunaparton voltunk (közben szerintem felmenőinket is emlegették az egyirányú utcában szembejövő autók sofőrjei, majd meginterjúvolom az ősöket, hogy csuklottak-é :))

Ekkor jött végre a java: csodálatosan kiépített a kerékpárút (néhány rövidebb szakasztól eltekintve, de annyi simán belefér) és még csodálatosabb környezet. Én őszintén szólva nem vagyok annyira folyómániás, mint a többiek, de a jobbról-balról dombos-hegyes vidék lenyűgöző látványt nyújtott legalább 40 km-en! keresztül.

Összesen hatan mentünk, a széles bringaúton elfértünk ketten is egymás mellett (amikor be lehetett látni az előttünk lévő részt akkor mentünk is így), a párok össze-vissza rendeződtek, talán mindenki beszélgetett is mindenkivel. Visegráddal szemben megálltunk egy rövid bambulásra, volt ott egy félős lány kutyuska is.

Nagymarosról kiérve egy “rosszindulatú” oszlop a bringaút közepén sérelmezte, hogy Gabi pont azon a helyen szeretett volna áthaladni, ahol ő állt, így összemérték erejüket. Sajnos (noha nem meglepő módon) az oszlop volt az erősebb, Gabi pedig hamar KO-val a földre került. Szerencsére egy felületi horzsoláson még két kisujjának meghúzódásától eltekintve nem lett baja, és ami még fontosabb, a kedve sem lanyhult!

Továbbhaladva hamarosan elértük a Szobi Szörp hazáját (kisgyerekként nem tudtam, hogy ezt Szobról nevezték el, úgyhogy emiatt megérte felnőni egy kicsit ;-)) majd egy jelöletlen elágazásnál elkanyarodtunk balra. Én magamtól sohasem mentem volna erre, hiszen 50 méter után megszűnt az út, elhagyott vasúti kocsik között emelgettük át a bringákat, amíg egy hídhoz nem értünk:

Ezen áthaladva láthattam az MK|SR határtáblát, majd a híd alá menve (a vizet azért elkerülve) haladtunk tovább Helemba felé, ahol várt ránk a várva várt helyi főzésű Arany Fácán! Sima falusi kiskocsma volt, de csodaszép környék, kellemes kerthelyiség, finom itóka (internetes szgép bent!), jó társaság.

A többiek zsíros deszkát faltak, ami Gabinak meg nekem nem járható út (vegák volnánk vagy mi ;-)) tehát maradtunk az általunk hozott (szerintem jóval finomabb!) babpástétomos szendónál.

Kis ücsörgés után felcaplattunk a közelben lévő temetőbe, ahol örök nyugalom helyett mesés kilátásra leltünk.

Továbbkerekezve hamarosan Garamkövesdre gurultunk be, ahol Bandi komoly dilemmát vetett fel: a kétfajta csapolt sörből (Arany Fácán és Kelt) melyiket válasszuk? Végül mindannyian (legalábbis a sörözők) a második mellé tettük le voksunkat, én biztosan nem bántam meg 😉

Kint ücsörögve sajnos a Forma 1 időmérő hangjait is hallottam a benti TV-ből (még 10 perc volt hátra belőle), úgyhogy győztem befogni a fülemet, hiszen másnap reggel le akartam tölteni és megnézni. Nehezen sikerült Czollner Gyula kiabálását kizárnom a hallójárataimból, de szerencsére a VIP vendégek részére bekapcsolták kint a zenét 🙂

A következő szakaszon már végig az esztergomi bazilikát szemlélhettük, de csak a túlpartról. Kb 6-8 km után beértünk Párkányba, aminek igazán kellemes a főtere, szökőkúttal, napsütéssel (ez mondjuk nem az önkormányzat érdeme), fincsi fagyizóval (ahol a srácok zsonglőrködve dobálták a gombócokat egymásnak a tölcsérbe), jó kis hely az, na!

Ezután Esztergomban megnéztük Makranczi Andor volt középiskoláját és 1975-ös tablóját, majd tepernünk kellett, hogy elérjük a bp-i vonatot és még egy “szelet” folyékony kenyér is beleférjen indulás előtt az indóháznál.

Belefért 🙂

A vonaton nem ment sem a légkondi sem a fűtés (ezúton üzenem mindazon félretájékoztatásért felelős embereknek, hogy ezek szerint NEM IGAZ, hogy valaminek mennie kell ezeken a modern vonatokon!) és kellemes hőmérséklet uralkodott végig.

Közben Bandi próbálta rábeszélni Lillát és Józsit egy Piliscsaba-Budapest hosszabításra, de süket fülekre talált. Nálam is próbálkozott, én pedig rövid vonakodás (és asszonyi jóváhagyás) után beadtam a derekam, Józsi nevét pedig majd kisbetűvel bevéssük az őrsi naplóba! (De én megkönyörültem rajta, láthatjátok, most is nagybetűvel írtam 😉

Klotildligetnél sebtében elköszöntünk a többiektől, lerángattuk a bringákat a kalauz rosszallása közepette (pedig ha jól tudom, a vonat azért áll meg a megállóban, hogy az utasok le tudjanak szállni, ha ez a szándékuk), majd a GPS útmutatását követve nekiindultunk a nagyvilágnak!

Nem mondom, hogy végig a helyzet magaslatán voltunk, mert gyakorlatilag nem tudtuk, merre megyünk, csak bíztunk a technikában (mondjuk én a munkám során is ezt csinálom, tehát nem volt nagy újdonság).

Piliscsaba – Tinnye – Perbál – Budajenő – Telki útvonalon mentünk, és csak akkor tudtuk igazán beazonosítani hol vagyunk, amikor Budakeszi tábláját láttuk. Addigra meg a GPS merült le, de onnantól már könnyű volt 🙂

Útközben kellemetlen emelkedők cakkozták a kellemes lejtőket, de összességében jó volt. Csak a budakeszi (vagy ezt budakeszii-nek kell írni úgy mint Hawaii-t?) uccsó emelkedő volt olyan, amit nem kívánok vissza, de főképp a hatalmas forgalom miatt (nem tudom, miért kell szombat délután ennyi embernek autóba ülni :)) Viszont utána a Budakeszi úton végig lefelé döngettünk (vagy 5 km-t)! Közben a torkom is megfájdult, pedig az orromon szedtem a levegőt!

Hamar leértünk Budagyöngyére, ahonnan kellemes tempóban legurultunk a Moszkva térig. Ott elköszöntem Banditól (kb. 90 km-nél tartottunk ekkor), majd eltepertem a Délibe, ahol épp lekéstem (19:40-kor a 19:38-as) vonatot, de sebaj. Innetől már 10 km nem fog hanyatt vágni!

Egész jó tempóban döngettem hazafelé, és amikor már az ismerős Infoparknál jártam, csak akkor kezdett sötétedni. Lámpám nem volt, csak kukásmellényem, úgyhogy abban virítottam a lámpák fényében. Egy-egy teperős résznél már éreztem, hogy combjaim bizony elfáradtak, de amikor fél 9 körül hazaértem, kellemes fáradtsággal gondoltam vissza erre a jó kis napra!

Ennyi volt a móka mára (tegnapra), zárult Bandi (a szervező) mókatára, de ha tetszett, kommentezzetek és járjatok vissza! 🙂