Esti hangulat

“There’s a stillness
Between the light and me
Nothing, but dreams and decay
And the angel
whose wounds are my lamentation
Oh, just melt away”

Reklámok

Cape Palliser

Egy kellemes, ragyogóan napsütéses szombaton, július 3-án úgy döntöttünk (a döntésben csak az első két tényező játszott szerepet, a szombathoz annyiban ragaszkodtunk, hogy amikor dolgozom, akkor ezt nehéz megvalósítani, de hogy pont eme dátum legyen, az már tényleg csak így jött ki), hogy kimozdulunk valahová messzebb, mint a közvetlen környékünk.

A választás Cape Palliserre esett (Gabi a héten nézegette Csilláék ott készített képeit), ami az északi sziget legdélebbi pontja, és ennek örömére világítótorony is épült onnan. Na jó, az építés lelki hátterébe nem látok bele igazán, szóval lehet hogy nem ennek örömére, hanem a tengerjáró hajók navigációjának segítése volt az ok).

A helyszín egyszerre volt nem is olyan messze, de a kanyargós útszakaszok, a murvás részek és a szembesütő nap miatt a gugli szerinti 145 km-es távot 2.5 órába tellett megtenni (google maps 3.5 óránál is többet becsült, és én lassabb fajta sofőr is vagyok). Mondjuk nem is siettünk túlzottan, hiszen olyan csodaszép részeken hajtottunk keresztül, hogy inkább csak ámultunk-bámultunk.

image

image

Sajnos ma tudtam csak meg, hogy útközben azt a forgatási helyszínt is megnézhettük volna a Gyűrűk urából, amely a 3. részben a Holtak ösvénye elnevezést viselte, amúgy pedig Putangirua Pinnacles az érdekes geológiai képződmény neve. Mondjuk Bencével egészen nem is biztos hogy el tudtunk volna kirándulni odáig, mert ha őkelmének van kedve, akkor legyalogol 5-6 km-t is, de mikor nincs, akkor bizony az én vállamon nyugszik a súlya. Meg ez elég nehéz, köves terepnek is ígérkezik.

image

image

Viszont a világítótorony és a környéke gyönyörű! Életünk első, szabadon lévő fókáit is megtekinthettük, ahogy ott sütkéreztek a hullámok nyaldosta, napfény fürösztötte sziklák meleg felszínén. Nagyon lustálkodtak, az egyik háton fekve ásítozott, ő nagyon hasonlított Barnikára, ahogyan az szokott punnyadni.

image

Miután a parton eltöltöttünk fókanézéssel, hullámfigyeléssel és kavicsdobálással némi időt, a világítótoronynak otthont adó kiszögelléshez vezető lépcső irányába vettük utunkat. 264 keskeny lépcső vezet oda, ketten nem is nagyon lehet elférni egymás mellett.

image

Mikor odaértünk, 5-6 éves gyerekeket is hoztak lefelé háton, de Bence pici léte ellenére is a felfelé vezető út egyharmadát megtette a saját lábacskáján, kézfogós segítséggel. Lefelé már félútig is eljutott, sőt ha nem fogom a kezét, akkor egyedül végigért volna, ráadásul hamarabb, mint mi. Csak a lejutás módja változott volna lépcsőzésről gurulásra.

image

Fentről oltári szép kilátás nyílt, én még a torony mögött induló sziklás gerincre is felkapaszkodtam egy darabig, hogy még szebb legyen, meg nem is tudtam ellenállni annak a gyönyörű, bokrokkal tarkított, szürkéllő sziklának 🙂

image

image

image

A Déli Alpok magas hegyei is tettenérhetőek innen. Innen is, mert Wainuiból is láthatóak szép időben, de most aztán pláne!

image

Kiadós bámulás után visszafelé vettük utunkat a kocsihoz, útközben hazafelé még fényképeztünk egyet-kettőt,

image
(Kár, hogy a tükör belelógott, de a színek annyira szépek…)

image
(Még mielőtt kijutottunk volna, sokszor kerestem ilyen utakat a gugli térképen, amolyan “kint a világ szélén” hangulatúakat, most végre nemcsak nézhetem, hanem át is élhetem!)

aztán a lemenő nap sűrűn szembetűző fényében kanyarogtunk az SH2-es Featherston környéki szerpentinjein, és a szürkület előtt nem sokkal értünk haza, Wainuiomataba.

Hú de jó nap volt ez (is)!

Ebéd a parton

Életem egyik leghangulatosabb ebédjét éltem át nem sokkal ezelőtt. Mostanság rászoktam, hogy amit hozok magammal ebédre, azt megmelegítem, majd összepakolva az eledelt, evőeszközt, könyvet kiballagok a vízpartra, letelepszem egy padra és ott ebédelek.

Ma is így tettem, az ég még mindig szikrázóan kék volt, találtam egy olyan ülőhelyet, ahol a fejemet nem sütötte a nap, de egyéb testrészeimet sugarai kellemesen melengették.

Ahogy lecsüccsentem, azonnal megragadott a hangulat: az időjárás, a tenger, a hegyek az öböl túlfelén, az enyhe szél, a sétáló emberek, a zene … egyszerűen valami varázslatos élménnyé fonódtak össze…

Két fiatal srác gitáron játszott kellemes dallamokat, az emberek jöttek-mentek előttem. Kicsit kívülálló érzés is volt, de ezzel együtt része is voltam a kompozíciónak. Pont előttem, a part peremén ülve ketten beszélgettek, közvetlenül mögöttük az Oriental parade közeli utcája húzódott a maga meredek partját benépesítő házakkal, fákkal. Csodaszép.

Elméláztam rajta, hogy milyen keveset kell tennem, hogy az irodából ilyen helyre jussak, mégis mekkora út (és erőfeszítés) áll amögött, hogy ez lehetővé vált. Most már csak sétálok hozzá 150 métert, de ehhez 18 000 km-t kellett megtennem, annak minden (közel sem távolsághoz kötődő) velejárójával.

Megérte.