Panaszláda – vitanet

Mint azt a gyakorlatias emberek amúgy is sejtik, a különböző szolgáltatók szíve itt sem aranyból van és nem is a fogyasztókért dobog. Persze akkor a legjobb, ha a fogyasztónak is jó, de azért ez inkább kellemes mellékkörülmény, nem pedig kiváltó ok. Hogy mire ez a furcsak bevezető? Nos, a továbbiakban 2+1, nemzeti szinten is igen jelentős céggel folytatott, hosszúra nyúlt panasz-eljárásomat osztom meg az érdeklődőkkel.

Október 29-én épp a Bar Africaba indultunk, mikor egy – belső szóhasználattal élve – „street fighter”, azaz házaló Telecom ügynök kopogtatott az ajtón. Ugyan majdnem késésben voltunk, de gondoltam néhány percet szánok rá, hátha jó ajánlatot mond.

Némi háttérinformáció, hogy akkortájt kb. 105 dollárt fizettünk havonta a vonalasért + 25 GB adatforgalmú netcsomagért. Ezenfelül a hajnali 2 és reggel 8 közötti forgalom nem számított bele, cserébe jó lassú is volt (sokszor amúgy is, főképp mikor F1-et töltöttem le). No, az indiai fazon összehordott hetet-havat (mint utólag kiderült), de amit kihámoztam belőle az annyi, hogy 3 hónapig ha $83-at fizetek, utána meg $93-at, akkor átveszik a Slingshottól a „legkedvesebb ügyfelet” (engem), elintéznek mindent, sőt még kapok $100 jóváírást, hogy fedezze a felmondási költséget (amit akkor nem tudtam, hogy $175) meg ingyen wireless modemet.

Rövid tanakodás után elfogadtam a „csak most” érvényes ajánlatot és kitöltöttünk, aláírtunk egy szolgáltatási szerződést (ami nagyon-nagyon jól jött később!), majd azzal köszöntünk el egymástól, hogy a figura felhív jövő héten egy-két részlet ügyében és elindítja a szolgáltató-váltást.

Hát nem hívott. Mikor két hét eltelt, rácsörögtem a Telecomra, hogy mivanmá! Szabadkoztak így meg úgy, hogy a fickókám azt hitte (nem tudom hogy álmodhatott-e valamit?), mégsem akarom a Telecomot /utólag belegondolva lehet, hogy észrevette a hibáját, de erről majd később/, holott az egyetlen lehetőség a szerződés aláírása után, ha 7 napon belül írásban benyújtom a mellékelt nyomtatványon, hogy köszönöm szépen, de meggondoltam magam. Én pedig ezt nem tettem. Eszem ágában sem volt.

A hívást követően lassan kezdtek beindulni a dolgok, én pedig azt is letárgyaltam, hogy ne adjanak modemet (júniusban kaptam egyet a Telecomtól, ami nálunk maradhatott), inkább adjanak helyette még $50 jóváírást. Következő héten érkezik a modem… rögtön telefonálok, hogy „hékás, én többször világosan megmondtam, NEM KELL a modem, mert van nekem” – egy értelmes technikusig eljutva meg is tudtunk egyezni, hogy visszaküldöm és megkapom az 50 dolcsit.

December 2-ától pedig már a Telecom szolgáltatta a telefont és a netet is nálunk.

Eddig voltak a bonyodalmak, ekkor kezdődtek a problémák. Szerencsére nem magával a technikai résszel, a net gyors, megbízható, a torrentek is jönnek ha van seed 7-800K-val, aminél több nekem nem is kell.

Viszont a Slingshot úgy gondolta, hogy valami furcsa módon csak a telefont vittem át a vetélytársához, de a netet még náluk használom, úgyhogy kiszámlázott nekem plusz 1 havi díjat decemberre. Jeleztem nekik, hogy kicsit furcsa, miszerint 1) ugyanaz a referencia szám van a telefon és az internet lemondásához, 2) hogy a fenébe használhattam ugyanazon a vonalon mindkettejük hálózatát… úgyhogy ha valami gond van, meccseljék le a Telecommal, akinek már fizettem az adott hónapért (a héten, február második felében jutottak el odáig, hogy elhitték végre, nem jár nekik az a pénz).

Közben azonban a Telecommal is zajlott a meccs: a második havi számla $20-ral magasabb volt, mint kellett volna. Ezt jeleztem is nekik, mire azt a választ kaptam, hogy 40 gigát nem adnak ennyiért, ahhoz ezt ki kell fizetni. Beszkenneltem hát a szerződést és elküldtem, azon pedig rajta van, hogy mi jár nekem. Néhány levélváltást követően rendeztük a dolgot, jó szájbarágósan visszakérdeztem az utolsó levelemben, hogy marad-e a $83 és a 40 GB. Marad.

Megnyugodva dőltem hátra, lerendezettnek tekintve a kérdést…

Mígnem január 24-én, hétfőn, a déli szigeten nyaralva valamiért rápillantottam az online fiókra, és látom hogy nem 40, nem 20, hanem 10 giga jut egy hónapra!

Kezdett elegem lenni, a már szokásos módon írtam nekik a levelet rögvest, hogy kezdünk nagyon távolodni az eredeti felállástól:

  • $83 – 40GB
  • $83 – 20GB
  • $83 – 10GB
  • $103 – 10GB (lásd később)

Azért baromira nem mindegy, pláne hogy a fene váltott volna ilyen körülmények között szolgáltatót: többért kevesebbet. Ez a jelmondat nem sok hívet toborozna.

Gondoltam, hogy ha ennyire szabadon értelmezik az általuk aláírt szerződést, akkor én is kicsit rugalmasan állok hozzá, és ha ez így megy tovább, nagyvonalúan elengedem magamnak a szerződésbontás díját és átmegyek a Telstrahoz vagy valahová.

Előtte felkutattam, hogy miként lehet panaszt tenni, van-e itt fogyasztóvédelem. Ráakadtam a Telecommunication Dispute Resolution-re, ami direkt telekommunikációs cégekkel való vitás ügyekben segít. Egy telefonos beszélgetést követően elküldtem a tényállást a hölgynek, majd a javaslatára hivatalosan panaszt tettem a Telecomnál. Innentől számítva 20 napjuk van ennek a kezelésére, és ha nem vagyok elégedett a végeredménnyel, akkor jön a TDR.

Közben kaptunk egy levelet, hogy lejár a 3 hónapos kedvezményes összegű előfizetés, és $103 lesz ezután a 10 giga, de a használati grafikonból úgy látják hogy 40 GB körüli a havi forgalmunk, úgyhogy ha szeretnénk ezt továbbra is, nem gond, csak +$30. Na, ekkor igazán kezdtem bepöccenni, pláne hogy a honlapjukot $105-ért 40GB-t hirdetnek!

Nem húzom a dolgot még jobban, mint a rétestésztát, a lényeg az, hogy panasz benyújtását követő hosszú hallgatás után (az értesítési határidőből ki is csúsztak) egy segítőkész nővel megbeszéltem a következőt:

  • Elismerte, hogy a kopogtatós ügynök nem jól tájékoztatott (ha jól tájékoztatott volna, meg sem fordul a fejemben a váltás).
  • Nincs olyan csomagjuk, hogy $83-ért 40 giga járjon, úgyhogy ezt $103-ért megkapom, de
  • A kellemetlenségek és a félretájékoztatás (valamint az aláírt szerződés ;-)) eredményeképp 12 hónapra kapok havi $20 jóváírást, ami $240, egyösszegben, most.
  • Visszaállítják az eredeti forgalmi csomagot.

Meg kell hogy mondjam ez a végeredmény kedvemre van, és annak is fenemód örülök, hogy lezárult végre a dolog…sokáig tartott, mint ahogy a bejegyzés is elég bőre sikeredett.

Az AirNZ a 3., akinek „áldozata” vagyok, de velük még tart a vita és igazából a mindennapokat nem befolyásolja, és nem is teljesen a saját pénzemre megy a dolog, de kíváncsi vagyok, ők mit fognak lépni. Arról az esetről azonban majd máskor írok. Ha írok. Bár a „repülőgép-pótló busz” kifejezés tán elég érdekes lehet ahhoz, részletezzem majd J Magyarországon csak vonat- meg villamos-pótlók vannak, itt viszont ilyen is! És sokkal tovább lehet “élvezni” ezt a kiegészítő szolgáltatást…

 

Reklámok

Motoros jogsi

A hivatalos dolgok meggyorsítása végett – mert már nagyon akartam motorozni és nem csak úgymond a hátsó udvarban – úgy döntöttem, veszek egy órát a basic handling test elvégzéséhez. Aki nem ismeri még az itteni motoros jogsi megszerzésének folyamatát, viszont érdeklődik iránta, annak röviden összefoglalom a lényeget:

Az ember először úgynevezett tanuló jogsit szerezhet (learner’s licence), amivel 70km a max sebesség, este 10 és reggel 5 között nem lehet közlekedni és utas sem szállítható, valamint legfeljebb 250 köbcentis lehet a motorizált kétkerekű, amire ráül.

Ennek megszerzéséhez szükséges egy basic handling test (kb. mint autók esetében a rutinpálya), illetve egy elméleti totó kitöltése. Utóbbi ugyanúgy 35 kérdés, mint az autós teszt, csak ebből 10 külön motorra szabott kérdés (az egyik kedvencem: Miért jó, ha kicsit szorítod a comboddal az üzemanyagtankot? A) biztosabban egyensúlyozod a motort B) így hatékonyabb a fogyasztás C) melegíti a lábadat)

No, mivel korábban voltak bizonytalan érzéseim az elindulást illetően egy hibából adódóan, szerettem volna gyakorolni egyet, mielőtt a rutintesztet elvégzem. Meg is találtam a RiderTraining honlapot, ahol adnak egy másfél órás oktatást 160 dolcsiért, amiben benne van a teszt 80 dolláros díja is.

Kezdetben még esélyes volt hogy Gabi is velem tart, de aztán visszakozott a lelkem, inkább majd gyakorol egy kicsit robogóval meg az enyémmel egy parkolóban.

A végeredmény az lett, hogy egy esőbe hajló szerdai délutánon (tegnap, előtte-utána napsütés napok hosszú sora) f6-kor találkoztunk az oktatást tartó testvérpárral a Massey Egyetem egyik parkolójában, Albany közepén.

Steve és Dawn először elmagyarázta az alapokat (amiket már amúgy is tudtam, de azért figyeltem, nagyon kezdőként az ember nem tudhatja, mikor hall valami jó ötletet – ki is derült, hogy a lábtartásomra ráfért némi csiszolás), aztán egyenesen kellett mennem lassan, gyorsabban, egy kijelölt négyzeten belül megállni, kanyarodni, kanyarodás közben megállni, vészfékezni, szlalomozni.

A legnehezebb szerintem a helyes, határozott megállás, amikor az ember mind a két féket használja, megáll, majd egy pillanattal később teszi le a lábait oldalt, méghozzá anélkül hogy a motor bármelyik irányba is meginogna. Sokszor sikerült, de voltak alkalmak, amikor nem 100%-osan. Ezt majd még gyakorlom, de anélkül úgysem nagyon lehet motorozni, hogy az ember ezzel ne kerülne szembe sűrűn.

A szlalom érdekes módon elsőre sikerült mindenféle hiba nélkül. Dawn is meglepődött, hát még én! Másodszorra azért becsúszott egy hiba, de utána már teljesen ráéreztem. Nem is tökörésztünk tovább, engedett kicsit gyakorolni, aztán vizsga. Persze élesben jönnek a nem tökéletes megállások, de azért egyik sem volt olyan, hogy ne fogadta volna el, úgyhogy sikeresen teljesítettem a basic handling test.

Ezután a váltást próbálhattam ki, meg a dombnak felfelé indulást (ez utóbbi nagyon kell, mert egy oltári meredek kocsilejáró végén lakunk, szóval mielőtt bármi mást akarok, ezzel dűlőre kell jutnom, különben az utcára sem jutok ki :)). Egyik sem egy ördöngősség, legalábbis maga a módszer, de majd a technikámon még folyamatosan csiszolgatni kell.

Miközben ezeket gyakoroltam, a másik tanulósrác bukott is egyet. Nem tudom pontosan mi volt az oka, de valószínűleg megállásnál a fék mellett a gázkart is megrángatta. Nekem sokat segített, hogy elméletben eléggé felkészültem már.

A tanóra végeztével begyűjtöttem a teljesítést igazoló papírt, illetve a kedvezményre jogosító kuponokat (erre vártam a sisakvásárlással ;-)), majd irány haza, jóleső érzéssel a kellemes másfél óra után.

Este otthon egy kicsit átnézegettem a tesztkérdéseket (76 motoros kérdés van, ezek 90%-a egyszerű józan ésszel és minimális hozzáértéssel megfejthető), de őszintén szólva nem túloztam el. Másnap, azaz ma, csütörtökön az AA-nél ott voltam már nyitásra, mindent papírmunkát lerendeztünk és kaptam időpontot du. 1:15-re.

snitt

1:10-re már ott is voltam, negyedkor indult a vizsga, végigzongoráztam a kérdéseken (egy volt, amit még nem láttam előtte és nem ismertem a fő szót a kérdésben), 10 perc alatt helyesen válaszoltam mind a 35 kérdésre, úgyhogy bevonták a régi jogsimat, kaptam egy ideigleneset papíron, az újat meg majd postán!

Úgyhogy hivatalosan már tudok motorozni, ezután jön az, hogy a gyakorlatban is megtanuljak!

Állok elébe, és készülök a szombatra, amikor végre közúton is kipróbálom a Banditot.

 

Egy hétköznap(i) délután

Egy, a szokott módon némileg undok hétfői munkanapot követően a „hagyományos”, 60 perc körüli buszozásom következett, aminek végeztével kellemes pihenésnek néztem elébe otthon. Gondoltam játszom egyet a kölökkel, ő szinte mindig jókedvű, úgyhogy élvezetes időtöltésben reménykedtem. Ezzel együtt viszont olyan szépen sütött kint a nap, hogy a Glamorgan Roadon lefelé haladva (kb itt – nem olyan mint egy saját fénykép, de egész jó kis streetview), az elém táruló kilátás egy sétára csábított, de leginkább Gabival édeskettesben tettem volna ezt meg. No, bár mindkettő nem teljesen lehet, ahhoz túl hamar elröppen egy hétköznap este, Bence megoldotta nekem a dilemmát: olyan nyűgös volt, hogy mikor hazaértem és üdvözölni próbáltam, miközben a fotelból nézte a Magyar Népmeséket, nyavajogva eltolt magától. Innentől adott volt a másik megoldás.

Aztán mégis kicsit módosítottunk rajta, mert megpillantottam a bringámat kint, kerekek nélkül árválkodni. Vasárnap hoztuk haza Whangaparaoa, ahol Kori vette kezelésbe és szakértésének hála egyrészt kiderült, hogy „nagyműtétre” nem volt szükség, csak egy hozzáértő kéz „gyógyító érintésére”. Miközben megköszöntem Korinak (ezúton is ezer köszi!) és elmesélte mi volt a gond, nézegettem a kerékpárt és újra megtetszett. Nem tudom, mi lesz a pedálos jövőm, de az biztos, hogy akkor szívesen rápattantam volna, de már későre járt, indultunk hazafelé.

Szóval kerekek nélkül ott álldogált – a csomagtartóba így fért be, Gabi pedig csak kivette, de az összerakását okosan rámhagyta –, én pedig hirtelen úgy döntöttem, le kéne gurulni a Long Bay partra. Nosza, az elhatározást – az asszony általi kedvező fogadtatás után – tett követte, és néhány perc múlva már nyeregben voltunk!

Első utunk egy benzinkúthoz vezetett, mert Gabi járművére bizony ráfért egy kis levegőfújás. Torbay egyik sajátossága, hogy nem nagyon létezik sík része, tehát mindig vagy felfelé, vagy lefelé megy az ember. Ez főképp bringával okoz nehézségeket, amíg nem elég edzett hozzá az ember – mi nem vagyunk azok – de kellemes meglepetésként tapasztaltuk, hogy a dombok nem olyan vészesen magasak, és az előző lejtőn összegyűjtött lendület bizony majdnem a következő domb tetejéig felvisz! Secperc alatt a benzinkúthoz értünk, onnan pedig csak lefelé kellett gurulni Long Bayig.

Én kevésbé húzom a féket lejtőn, úgyhogy tetemes előnnyel érkeztem a park bejáratához, de mentem egy kört a buszfordulóban és Gabi is megérkezett (aranyosan feszített a lányos színvilágú sisakjában :)) A park területén már csak nézelődve, alapsebességen gurulászva haladtunk, majd egy tetszetős pontnál lekanyarodtunk a part felé, odatámasztottuk a bringákat egy fához, mezítlábasra váltottunk és irány a homokos, hullámok nyaldosta partszakasz.

Belegázoltunk bokáig-térdig a vízbe, sütött a nap, morajlott a tenger, a hullámok lankadatlan törekedtek a kagylók szárazra hordására… séta közben jót beszélgettünk, kiélveztük a környezetet, és ismételten rácsodálkoztam, milyen helyen lakunk: az ember egy hétfői, fárasztó munkanapot követően hazaérve gondol egyet, bringára ül és 10 percen belül elérkezik egy olyan helyre, ami korábban csak gondosan megszervezett nyaralások alkalmával vált elérhetővé. Most meg egy hirtelen ötlettől vezérelve már ott csámborogtunk a vízben, csodáltuk a Rantitoto lemenő nap fényében fürdő erdeit és élveztük hogy ott lehetünk.

Igaz, nem minden rózsaszín Új-Zélandon sem – a tenger kék, a fák mélyzöldek, a fű is zöld és élettől duzzad (és mindig lenyírják, ugye Péter? 😉) –, de az biztos, hogy nagy élmény itt élni, a maga nehézségeivel együtt is, melyekhez sok öröm és kellemes élmény párosulhat, ha az ember hajlandó ezeket élvezni, és nem arra vágyik amit maga mögött hagyott vagy amit máshol találhat meg.

 

Bence bringái

Január utolsó hétvégéjének vasárnapján elérkezett a pillanat, mikor Bence megkezdte 2-kerekű pályafutását (gurulását): kapott tőlünk egy amolyan egyensúlyozó biciklit (amin nincsen pedál meg semmi ilyesmi, csak úgy ül rajta a gyerök és igyekszik nem elesni). Ez szép zöld volt. Igazából már előző nap kipróbált egyet, és utána vigasztalhatatlan volt, mikor nem kapta meg. /Elaludt a kocsiban hazafelé menet, és mikor hazaérve felébredt, sírni kezdett – először azt hittük, a szokásos módon ilyenkor nyűgös, de aztán egyre kivehetőbben mondogatta hogy „Hol az új bicikli?” A kis betyár!/

Nagyon tetszett is neki, a lakásban több kört ment estére, mint egy Indy 500-as verseny, meg voltunk kint, éles terepen is:

Aztán másnap mégis visszavittük a cangát, de nem magával a kis járművel volt a baj, hanem mi nem gondolkodtunk előre: ha veszünk egy normal, pedálos bringát ugyanilyen méretben, leszerelem a kerekeit és akkor megvan ugyanaz a funkció mint a másikkal, de majd később pedálozhat is. No, azt tudtuk hogy ugyanilyen árban van az adott Bike Barnban a hétvégén pedálos kétkerekű is, úgyhogy próbálkoztunk. A csaj nagyon rendes volt (hozta az NZ format – de hogy a vészmaradak is majd örüljenek a közeljövőben, folyamatban van két intenzív reklamációm is bizonyos szolgáltatók felé, majd az ügyek lezárultával azokat is megírom; a nem vészmadaraknak cask szórakozás- és érdekességképpen), secperc alatt kicserélte.

No, délután már tekert-tekert a kisember (mondhatnám hogy pedálozott nekünk J), ha lehet mondani még jobban komálta az új szerzeményét, mint az előzőt. Persze attól is érzékeny búcsút vettünk, mert mégiscsak a miénk volt egy roved ideig, bekerüolt a családba, és Kis herceg módra gondját viseltük lelkiismeretesen még azon az egy napon keresztül is.

Most már szépen fordul, elindul, a sisakot is nyavajgás nélkül a fejébe nyomhatjuk és ilyen aranyosan cselekszi mindezt: