Vietnam

2014. Szeptember 11-én indultunk Vietnamba egy 14-15 napos utazásra. Talán a jegy is azért volt kedvező áron, mert azért mégiscsak Szeptember 11. Az utazás, az ottlét részleteit nem ecsetelem, az megvan az útinaplómban, inkább az élményeinket szeretném összefoglalni és azt, hogy miként változtatta ez meg a nézőpontunkat nemcsak Ázsiát, de választott lakhelyünket illetően is.

Röviden, tömören, egyszóval? Ellentmondásos. Számomra ez illik leginkább arra, ahogyan mi megéltük. Oly sok gondolat kavarog a fejemben róla így néhány hét távlatából, hogy biztosan csapongó lesz ahogyan leírom, de magára Vietnamra sem mondható hogy rendezett lenne.

Utcakép

Kezdetként a kultúrsokkon próbáltuk túltenni magunkat, amit az ottani, mindennapi élet miénktől való különbözőségének mértéke okozott. Ebből a szempontból mindegy lett volna, hová megyünk Ázsiában, ez valószínűleg ugyanígy mellbevágó lett volna Thaiföldön, Kambodzsában, Indiában, … talán a nagyon elnyugatiasodott városokban, mint amilyen Szingapúr vagy Kuala Lumpur ott nem, de ez a kérdés biztos nem a közeljövőben kerül megválaszolásra.

A közlekedésről valószínűleg mindenki frászt kap az elején, de tényleg elképzelhetetlen, amíg az ember a saját szemével nem látja, méghozzá testközelből tapasztalva. Kismillió (akár szó szerint, Saigonban 4-5 millió) robogó, a legtöbbön legalább ketten utaznak, de nem ritka a három sem, sőt időnként négyen is előfordulnak egyen: apa vezet, anya mögötte ül, kettejük között a nagyobbik kisgyerek, elöl meg egy sámlin a legkisebb a maga 5-6 évével, a kormányra fektetett párnácskán nyugtatva fejét. És ahogyan minden irányból minden irányba, közlekedési lámpákra, autókra fittyet hányva, az útnak gyakran mindkét oldalán rajzanak… leírhatatlan. Mégsem fordulnak elő balesetek, amit azóta sem értek miképp lehetséges, de valahogyan a jelek szerint működik. Az utcán átmenni valóban hatalmas sikernek érződik az első néhány alkalommal, de csúcsidejű forgalomban később is sokszor megremeg az ember lába egy-egy zsúfolt kereszteződésen való átkelés előtt/után.

Aztán ahogyan az utcák kinéznek: szemét bűzölög és csúfítja el a járda mentét, magán a járdán pedig vagy motorok ezrei állnak, parkolóként használva azokat, vagy a helyiek mindennapi élete zajlik. Ők ugyanis valóban ott élnek. Hideg sosincs igazán, nekünk is 30 fok feletti hőmérsékletek jutottak éjjel-nappal (noha az utazási ügynökünk figyelmeztetett hogy készüljünk a hűvösebb őszre). Az emberek nagy része, akiket láttunk, a mi fogalmainkat tekintve mintha nem dolgozna: mindegyik ház földszintjén valamilyen üzlet van, ahol időnként csak egy üvegvitrinben palackos vizet, sört, cigit, általános bolti cikkeket árulnak, de ezeknél mi sosem láttuk hogy bárki vásárolt volna. Mások turistáknak való csecsebecséket, ruhákat, emléktárgyakat tesznek a kirakatba. Viszont szinte mindannyiukban közös, hogy az üzlet hátulja már lakórész, vagy lépcső vezet a felső részre. Nem egyszer láttunk mosogatókonyhát, fekhelyeket (alvókkal akár nappal is), ülőgarnitúrát és TV-t a háttérben.

Enni kijárnak az utcára, gondolom ott jobban eloszlanak a szagok, könnyebb kilöttyinteni a maradékot, még talán hűvösebb is van egy árnyalatnyival. Alacsony, ránézésre gyerekeknek való piros és kékes-lilás műanyagszéken üldögélnek, az utcán darabolják, szelik, sütik, eszik a húst/zöldségeket/szendvicset… gyakorlatilag mindent.

A mosoly ritka, egymás között sem sok a nevetés, de valahogy mégsem rosszkedv árad belőlük. Az élet nehézségének tudata talán igen, de nem elviselhetetlen nyűgként, hanem inkább elfogadott és megváltoztathatatlan tényként.

Egy más világ.

 

Nemzeti öntudat

Ez ismét egy érdekes kérdéskör, mert a történelem jópár vérzivataros időszaka köthető ezen fogalomhoz. Mik az általános, közszájon forgó tulajdonságok Vietnamról? A legismertebb esemény a jelek szerint maga a Vietnami Háború (amit ők persze a maguk szemszögéből Amerikai Háborúként emlegetnek), a másik pedig szerintem az – legalábbis magyar háttérrel – hogy ha nem is a legvidámabb, de Vietnam is a szocialista tábor egyik barakkja volt, illetve sok tekintetben még mindig az.

Ezen felül még jöhetnek a féligazságok:

  • Úton-útfélen kutyát esznek a nagyvárosokban” – (esznek, de korántsem oly mennyiségben mint egyes útikönyvek vagy utazók azt említik)
  • Az ország jelentős része buddhista és ennélfogva vegetáriánus.” A mindennapi igazság ezzel szemben az, hogy az ország nagy része úgy vallásos, ahogy Európában sokan „vasárnapi templombajárók” – szóval azok, de nem igazán foglalkoznak a buddhista tanok követésével a mindennapokban. Másrészről pedig az ő felfogásukban a buddhizmusnak 5 szintje van, és a hús kizárása az étrendből az csak a 2. vagy a 3. szint. Szóval vannak vegák, de nem köszönnek rá az emberre minden utcasarkon.
  • „Sokan tudnak angolul.” Röviden megcáfoljam? Nem.
  • És így tovább…

Az utazásunk előtt nekem alapvetően nem társult a fejemben Vietnamhoz az ősi kulturális hagyományok mindenütt fellelhető nyomainak bősége. Illetve közvetlenül az utat megelőzően igen, mert az útikönyvek és mindenféle turisztikai parasztvakítás ezt sugallta, de azóta már óvatosan hirdetnék bármi ilyesmit.

Igen, van sok pagoda, ősi emlékek, de – nem egy, hanem több emberrel való beszélgetésre alapozva – ők legalább (sőt sokan talán még jobban) olyan büszkék országuk elmúlt 70 évére, mint az előtte kirajzolódó közel egy évezredre. A kommunista propaganda és agymosás jól működött és működik, mert a Ho Chi Minh mauzóleumot és a szocialista rendszer vívmányait, valamint a hihetetlen léptékű „hazaépítést” sokkal büszkébben mutogatják.

Mikor a My Son (mí szön, nem angol máj szán) nevű templomkomplexum XV. századból származó maradványait néztük, vezetőnk sokszor kihangsúlyozta (talán a lelkiismeretünkre való hatáskeltés szándékával?), hogy a háború során a viet congok (vietnami kommunisták) itt leltek menedékre, ezért bőven hulltak a bombák errefelé, s a 70 templomi építményből mára csak 5 maradt. Mindent félretéve kérdésen felüli hogy az amerikaiak tettei legkevésbé is vitathatóak, de leginkább feleslegesen követeltek megannyi ártatlan életet. Viszont ezeket a romokat a turizmus felpörgetése előtt közel öt évszázadon át senki sem látogatta, mert az építői nem vietek hanem champák (egy feltehetően Indiából erre vetődött népcsoport) voltak, az ő hitükkel pedig a vietek édeskeveset foglalkoznak.

Szóval amíg a turistákról nem lehetett pénzt legombolni a romok mutogatásával, a kutya sem nagyon vetődött erre, annak ellenére hogy gyönyörűszép erdős hegyek vették körül. Gondolhatnánk, hogy talán azért nem, mert Vietnam oly szép, hogy bármerre megyünk, tele van ilyen helyekkel, tehát önmagában ez a természeti környezet nem teszi vonzóbbá. No, ez nem így van. Nagyságrendekkel gyönyörűbb volt, mint a legtöbb hely azok közül, amiket mi meglátogattunk akár átutazva, akár végcélként.

Ellenben amikor arra gondolunk, hogy a legnagyobb városukat Saigonról Ho Chi Minh-re nevezték át, azt feltételezhetnénk, hogy ez egy ráerőszakolt elnevezés és az emberek nem szeretik. Ez a jelek szerint nem így van, sokuk szívvel-lélekkel Ho Chi Minh és az általa képviselt ideológia mellett van. Az más kérdés, hogy a nagy vezér már több mint három évtizede elhunyt, de a köré épített mítosz még mindig kiváló propaganda-alapanyag. Ki is használják. Ez azonban már többeknek visszatetsző. Noha konkrétan csak egy embertől hallottunk a jelenlegi rendszerre vonatkozó kritikát, valószínűleg jelentős számban vannak, akik nem elégedettek a mostani helyzettel. De ez már politika lenne és én sem azt, sem a Vietnamot érintő tudást illetően nem vagyok eléggé felvértezve, hogy ilyen értekezésbe belemenjek. Röviden: azt nagyon gyakran tapasztaltuk, hogy a helyiek büszkék a kommunista Vietnam kommunista eredményeire.

 

Város/falu

Néhány nap nagyvárosi időtöltést követően már nagyon vártuk, hogy kicsit a vidéket is megszemlélhessük, reménykedtünk valami nyugodtabb, kevésbé zsúfolt, csendes-békés hangulatú élményben. No, meg is kaptuk meg nem is. Pedig ha minden igaz, Mátyás király nem járt erre.

Hanoiból kiérni sem egyszerű, de miután ez megtörtént, sem mentünk olyan jellegű tájakon, amihez még Magyarországon, de főképp itt, Új-Zélandon hozzászoktunk: szántóföldek, erdők, zöld mezők – szóval olyan látvány, ami a természet szépségét idézi meg az ember szemében.

Ehelyett mindenütt a sok autó-motor, a zsibvásári jellegű falusi utcák, a fakó-poros növényzet… ekkor jöttem rá, mi hiányzik nekem összességében ahhoz, hogy igazán jól tudjam érezni magam: a harmónia, a környezetbe helyezett tárgyak összhangja. Ha a természettel még nem is sikerülne, legalább egymással… de nem. Gondolom a nagyon-nagy népességszámból fakadóan teljesen máshogy alakultak ki a települések és szinte mindenütt emberek vannak. Persze mi hozzászoktunk Új-Zéland tágas lankáihoz, a végtelenig nyúló víztükörhöz, a távolban ködlő hegyláncokhoz, a zöld szőnyegként fodrozódó dimbes-dombos legelőkhöz…

Nehezen tudom megragadni, de nekem ez az összhang hiányzott, ami itt szinte mindig körülvesz. Részben lehet ezt rendezettségnek is mondani, amikor a dolgok a helyükön vannak (és nem mellékesen én is tisztában vagyok ezen helyekkel) de ennél még több.

Ha Long Bay például gyönyörű volt, de miközben élveztük az ottlétet, nem tudtam elsiklani afelett, hogy ők csak használják (vagy kihasználják) a természetet, de nem szeretik: a sok szemét, a környezetszennyezés mindenféle válfaja, a nemtörődömség… mondatjuk ezt egyféle szempontból „megélhetési bűnözésnek” is, de egy ország szintjén ez szűklátókörű hozzáállásnak bizonyul… ami végülis tán minden országnak sajátja, de Vietnamnak – és jó eséllyel szomszédainak is – különösen.

A turizmus valóban önpusztító iparág, és ez valóban látszik is ott, mert bizony nagyban művelik.

 

Árak, borravalók, árubőség

Most jön talán a meglepő rész. A közönség véleményét kérdezem: olcsó hely Vietnam? Bizonyára, de azért mégsem annyira egyértelműen. Aláírom, a sör olcsó és finom. Még a legtöbb sörözőben is (duhajkodós kocsmákat én nem láttam) 15e dongért (kb 150-200 Ft) lehet venni egy üveg (0.5l) helyi főzésűt, amik egész finomak, boltban pedig ennek harmada.

A puccosabb vega éttermek sem vészesek árban, mert 5-10 NZD között elég jókat lehet kifogni. Viszont azért a minőség erősen változékony, a drágaság ezesetben sem szavatolja a minőséget.

A szállások, hotelek feleannyiba kerülnek, mint NZ-n akár a kis motelek, pedig bőséges reggeli is benne az árban. Igaz, nincs NZ szintű környezet és barátságosság :o)

Meg persze a piacon mindenfélét össze lehet vásárolni. Olcsón. Vagy mégsem annyira? Az itthon lévő 100 Ft-os ($2 shop) boltok illetve a Warehouse és Kmart hasonló árban árul ruhaneműket, mint amennyiért turistaként hozzá tudtunk (volna) jutni. Persze egyiktől sem kell minőséget várni, de azt hiszem ez nem meglepetés.

Az éttermek esetében sem a $40 fejenkénti helyekhez viszonyítunk, hanem ahhoz hogy $10-ből a Masala indiai étteremben kijön egy curry+rizs+naan+üdítő együttes, ami laktató, finom és pl. Browns Bayben tengerre néző kerthelyiség jár hozzá.

Mütyürök kapcsán sem sokkal jobb a helyzet, mint ha az ember kiwi szuvenírt vásárol nem eszementen drága helyen.

Technológiai téren még meglepőbb volt számomra, hogy egyrészt egy generációval le vannak maradva például laptopok terén, de az árak egyáltalán nem jobbak, mint ha itthon akarnám a nagyobb elektronikai boltok akcióit kihasználni.

Az meg hogy mindenért borravalót várnak, akármilyen is a minőség amit szolgáltatnak… persze tisztában vagyok azzal, hogy elkényeztetettek vagyunk mi itt Új-Zélandon, ahol borravaló nélkül is alapból barátságos és jókedélyű az eladók, pincérek nagyobbik része.

A reptéri sofőröknél többször gondolkodtunk hogy adni vagy nem adni. De mivel a csomagot sem nagyon segítettek hozni-vinni (volt egy, aki üdvözölt, aztán telefonált végig, amíg a kocsihoz vezetett minket egy kb 5 perces séta után, ahelyett hogy segített volna Gabinak, vagy esetleg közelebb jött volna a kocsival, miután már megérkeztünk). Félreértés ne essék, szívesen cipelem a csomagomat, sőt inkább fura érzés hogy kiszolgálnak, de ha már valaki borravalót vár, tegyen is érte. Másrészt ezek a sofőrök eléggé kiváltságosak már csak azáltal is, hogy autóval közlekednek (ott ez komoly szintnek számít), ez főképp a kisebb városokban érződött. Szóval a turisták (köztük mi) révén kiváltságos helyzetben vannak, de attól még nekik áll feljebb.

Másik közelítésben pedig úgyis annyira lehúzzák az embert ha nem helybéli, hogy csak na. Ezzel szerintem mindenki tisztában van, vagy érkezés után hamarosan rájön. Ha meg amúgy is jócskán túláraznak mindent, akkor legyen még $1-gyel több és ne szórakozzunk itt a borravalóval. Ez hasonló mint a színházi ruhatár, amikor az 5-10e (azóta meg ki tudja mennyi) Ft-os jegyár ellentételezésébe nem fér bele a ruhatár és ott kell vadászni az embernek érméket, ha meg naggyal fizetsz vagy tudnak visszaadni vagy nem, szerintem az is csak valami sznob utánérzése a régi patinának. Vagy – hogy ottani hasonlattal is éljek – közelít ahhoz, mint amikor némely étteremben a nedves törlőkendőért alapból felszámítanak 2000 dongot. Oltári kicsi összeg számunkra, de mégis zavaró, hogy külön megjelenik a tétel a 200 000 dongos számlán, valamint hogy sima szalvétát nem adnak, nehogy véletlenül ne használd el a fizetős kendőt.

Egy esetben adtunk komoly (200e dong, ez az illetőnek nagyjából 2 napi fizetése) borravalót: a túravezetőnknek az egésznapos falusi élménynap végén. Ő megérdemelte, mert végig kedves, barátságos, segítőkész és közlékeny volt. Becsületessségben sem volt hiány, mert nem akarta elfogadni, mondván hogy az túl sok neki. Ettől még meggyőztük hogy szívesen adjuk, és neki többet jelent, mint nekünk.

A sráccal – Tony Bao – azóta is úgy-ahogy rendszeresen levelezem.

A többiek azonban jócskán elvéreztek a barátságos kiszolgálás pellengérén.

 

Végszó

Azt hiszem nagyjából a végére értem a mondandómnak, és bár valószínűleg nyilvánvalóvá vált, hogy nem életem legkellemesebb nyaralása volt ez a vietnami út, mélységesen tanulságosnak bizonyult. Kitágította a világképemet, tükröt tartott elém, amiben kiválóan megszemlélhettem szülőföldem és mostani otthonom hangsúlyos jellemzőit, valamint azt, hogy én miképp viszonyulok mindehhez.

Félreértés ne essék, sem az országot, sem Ázsiát, sem az ott lakókat ezen utazás eredményeképp nem tartom kevesebbre, de az élesen világossá vált, hogy életvitelük, kultúrájuk, elfogadott normáik nagyon távol állnak az általam megszokottól. Ez önmagában egyáltalán nem gond, ha nem kísérlem meg erőszakosan összhangba hozni a kettőt. Nem fogom, és meglehetősen szűklátókörű volnék, ha az adott helytől várnám, hogy idomuljon hozzám, aki mindössze egy elröppenő időtartamot töltök ott.

Ha Vietnam nem megy Istihez (márpedig nem megy, teljesen jogosan), Isti sem megy Vietnamba (még egyszer).

A legvégén még egy apróságot hadd osszak meg (egyeseknek mókás, másoknak arcpirító lesz, vagy akár a kettő együtt): a nyilvános „megkönnyebbülés” itt egyáltalán nem ritka. Számolatlanul láttuk, ahogy a motorosok az út szélén megállva öntözik a betoncsíkot szegélyező gyér növényzetet. Egyik alkalommal egy közkedvelt (de legalábbis sűrűn látogatott) helyről tartottunk visszafelé Saigonba, a környék legforgalmasabb útjainak egyikén, talán épp a délutáni csúcsidőben (ha van ott külön csúcsidő), valamikor 4-5 óra táján. A busz egy hídon várakozott a forgalomban, mikor a mellettünk lévő bekötőúton egy motor állt meg. Vezetője mögül egy 20 év körüli csaj leugrott, rövid körültekintés után pedig odaszaladt a szomszédos – már bezárt – raktárépület előtt elhelyezkedő téglarakások egyikéhez.

„Biztos nem pisilni akar, azért ez túl látható meg forgalmas rész ahhoz!” – gondoltam. No, őt ilyen aggályok nem zavarták. A vöröslő téglarakás mellett leguggolt, majd még csak nem is a raktár, hanem az út felé villantva popóját habozás nélkül letolta a miniszoknyát és a bugyit, aztán hajrá… közben a buszunk továbbhaladt. Kultúrsokk? Van ám! Új-Zélandra érkezve s éveket töltve ott nem volt. E helyen két hét alatt számtalan alkalommal…

Reklámok

“Jó okkal zárva”

Szeptember 4-én, egy borongós szerdai napon érdekes élményben volt részem. Ez ugyan munkanap, én mégsem az irodába indultam reggel, hanem buszra szálltam és Smales Farmig utaztam, ahol egy barátom felvett és együtt reggeliztünk Milford egy kellemes, francia hangulatú kávézójában, a La Tropezienne-ben. Keith-szel most találkoztam először, mióta bankos vagyok, volt tehát mit mesélnem.
Az érdekesség viszont ezután kezdődik, mert kávézóban reggelizni azért nem egy nagy ördöngősség, ráadásul a szokatlan jelző sem igen illik rá.

Hn 9-kor a St Paul templom és opshop (Van erre jó magyar szó? Talán a vöröskeresztes bolt ami legközelebb áll hozzá, ilyen téren meglehetősen szűkös magyar élményeim alapján.) parkolójában találkoztam egy bankos társammal. Ezen a napon ugyanis a teljes bank bezár az egész országban (Closed for Good jeligére, ezt próbáltam a címben is jelezni, de angolul jobban kijön a szójáték), csak nagyon minimális személyzettel működnek a bankfiókok meg a telefonos központok, de az irodisták egyáltalán nem dolgoznak. Ehelyett közösségi programokon vettünk részt, ami magában foglalt a tengerpart és parktakarítástól kezdve az iskolákban való ügyes-bajos dolgokba besegítésen át az irodai segédmunkákig mindenfélét.

Én – két társammal egyetemben – az opshopot takarítottam, majd dobozokat hordtunk, könyvespolcot szereltünk, tetőt mostunk, ablakot pucoltunk stb. Mindent, amire épp szükség volt, a templom gondnokainak irányításával. 5-6 idős néni/bácsi volt még ott, kivétel nélkül teljesen más világban élnek mint én, de nagyon aranyosak, barátságosak, segítőkészek voltak.

A közös hangot nem találtam meg, de egy élmény volt segíteni nekik illetve nem a gép mögött ülni hanem munkaidő keretében llyen tevékenységet végezni. Kaptunk 10 óraira teát, kávét, sütikét, ebédre finom tökkrémlevest készített az egyik bácsi, nagy szerencsémre teljesen vegetarianus módra. Nagyon ízletesre sikeredett neki.

Bár nem sokat szóltam a nap folyamán, jól éreztem magam közöttük. Szerintem mindegyikük nyugdíjas volt már és a templom karbantartását teljesen önkéntes alapon végzik. Szeretnek ott dolgozgatni, társaságban lenni, kellemesen elfáradni. Egyszóval szép életet élnek. Mint ahogy anno Papám-Mamám a csirketartással, kerti veteményessel foglalták el magukat. Nem azért mert annyira szükségük volt pl a házi tojásra, hanem maga a csirkékkel való munka volt sokkal kellemesebb, mint tétlenségben tengetni a napokat.

Már negyedik alkalommal került sor erre a napra, minden évben egyszer. Értékelendő kezdeményezés, mert közel 5000 ember ha a világot megváltani nem is tudja egy nap alatt, szerintem nagy segítséget tud nyújtani a kis közösségeknek.
Vajon szülőhazámban miként vélekednének egy bank ügyfeleli ha bezárna egy normál hétköznapon, és folyó banki ügyeiket leegfeljebb online tudnák intézni? Itt a mérleg a jó irányába billen, az emberek értékelik és átsiklanak az esetleges kellemetlenségek felett.

Másnap az élet megy tovább a normál mederben, mindenki visszatér a szokásos munkájához, de új, másfajta élményekkel gazdagodva, megőrizve szívünkben egy kellemes, rendhagyó nap emlékeit.

Mosógép-szerelés IT módra

Kb. 3 héttel ezelőtt úgy nézett ki, hogy a mosógépünk beadta a kulcsot: Gabi bekészített egy mosást, indította volna a programot, de a szerkezet nem volt hajlandó beindulni, azt jelezte mintha nyitva lenne az ajtó, holott nem volt. Olyannyira nem, hogy a nyitógomb nyomkodására sem akaródzott neki visszaadni a torkában rekedt falatokat.

Ez pedig több szempontból is problémás volt, egyrészt ugye alapból  nem örülünk ha a mosógép nem szolgál minket rendesen, másrészt Rebi egyenruhái is bennmaradtak, holott azokat másnap hordania kell, de így még kézzel mosásra sem látszott esély.

No, nekiláttam hát az internetes kutatásnak, először modell-specifikusan, majd általánosságban. Kerestem annak az okát hogy mitől ragadhat be az ajtó, hogyan lehet kézi módon kinyitni, a gombot kiiktatva. Találtam mosógép-szerelős fórumokat, szerkezeti ábrákat, mindenfélét, de csak nem jött az igazi megoldás… egészen addig, míg youtube-on rá nem leltem egy brit webáruház videó-sorozatára, amelyek pont ilyen esetekben nyújtanak segítséget:

  • Hogyan nyissuk ki a mosógépet kézi úton, ha a gomb nem működik: meg kell dönteni legfeljebb 45 fokban, benyúlni alulról és a nyitószerkezeten van egy kézzel meghúzható kallantyú, amitől kinyílik az ajtó. Neki is gyürkőztem, de az első nehézség már rögtön adódott is, amikor – a videóban mutatott példánnyal ellentétben – a miénknek bizony jópár, már berozsdált csavarral rögzített alja volt. Ez szerencsére csak időben hátráltatott, és rövidesen mi is hallhattuk a „szívmelengető” kattanást és nyílott az ajtó!
  • Következő videó: ajtónyitást vezérlő alkatrész cseréje. Ez már nehezebb volt, de főképp azért mert egy mosógép belsejében elég kevés hely van kotorászni, pláne tapasztalat nélkül, egy 60 kilós, élén egyensúlyozott kocka alatt fekve. Azért sikerült a kis alkatrészt megtalálni, lecsavarozni és lehúzni róla a műanyag kábel-csatlakoztató aljzatot. Ehhez már nekem kellett kesztyű mert vágta a kezemet rendesen, ahogy simán próbáltam, és rendesen nem tudtam a helyszűke miatt nekigyürkőzni.

A következő lépés az volt, hogy megkockáztatom a gyaníthatóan ludas alkatrész beszerzését, reménykedve hogy elegendően alacsony költségű tétel ahhoz, hogy érdemes legyen úgyis beszerezni, hogy esetleg nem oldja meg a problémát.

Mivel a mosógép már megvan vagy 4-5 éves, így ezt az alkatrészt már nem gyártják, adta hírül nekem az egyetlen hivatalos LG márkaszervíz. Következő kérdésem, miszerint van-e másik lehetőség új mosógép vásárlása helyett, megválaszolatlanul maradt részükről. Közben túrtam a netet újabb, de visszafelé kompatibilis modell után. Csak nem lehet olyan bonyolult egy mosógép-ajtó nyitó, műanyag tokba bújtatott nyomtatott áramkör.

Egy ausztrál webáruházat megkérdezve kb. 1 órán belül kaptam választ, árajánlattal együtt. Ez 70 AUD körül volt, de mivel az illető megadta a pontos típust is, utánakérdeztem a helyieknél, és másnapra megkaptam tőlük is a megnyugtatást hogy az LG visszaigazolta az alkatrész és mosógépünk kompatibilitását, valamint hogy postaköltséggel 45 NZD-ből megvan az egész.

Nosza, meg is rendeltem, és bár eltelt lassan egy hét amíg ők beszerezték és én megkaptam, rövid aláfekvős menet J után remegő kézzel nyúltam az ajtónyitó gomb felé… és a zár kattant, a mosógép kinyílt!

Éljen a net és örülök hogy IT-sként még mosógép-szerelésben is terem babér a világháló böngészése révén!

Víztisztító

Sok-sok évvel ezelőtt Magyarországon volt egy víztisztítónk. Na jó, ez így nem teljesen állja meg a helyét, mert tárgyilagosan nézve korántsem volt ez annyira régen, viszont szubjektív időben mérve bizony nagyon sok élmény fűződik ehhez az idestova 3 évhez, amit szülőföldünktől távol töltöttünk.

De a lényeg bár inkább más élményeken van, jelenleg a víztisztító rendszer kapcsán én is saját bőrömön tapasztaltam, amit már mások is sokan, hogy nagyságrendekkel drágább a Földnek e jobb alsó csücske, mint némely másik.

Szóval nagyon szerettük azt a vizet, amit ama rendszer révén tölthettünk poharunkba, s guríthattunk le a torkunkon. Itt NZ-n jobb a csapvíz mint nekünk anno Budapesten volt, de azért a klór meg a hasonló „finomságok” bőszen kifejezésre juttatják jelenlétüket az ízvilágban.

Már egy ideje nekiláttam ily szerkezetet vadászni itt is, de az árszint kicsit elvette a kedvemet, viszont hosszú hónapok vízvásárlása – és egyéb, e bejegyzést szervesen nem érintő tényezők – feltette a koronát döntésem nemes folyamatára, mely családom egészségét hivatott elősegíteni. Ismét körbenéztem a helyi piacon, gyászos eredménnyel. Viszonylag kevés cég foglalkozik fordított ozmózisú vízszűrő rendszerekkel, azoknak pedig a honlapja nem nagyon tartalmaz még közelítő árat sem, de emailek alapján nagyjából 1000 dollár körülre árazható be a szerkezet. Ezt kicsit soknak tartottam, tekintve hogy a szomszédos Ausztráliából barkácsolós alapon rendelhető kb. 550-ért, mindez postaköltséggel. Ugyan a távol-keleti verzió, de ezzel sok ellenszenvem nincs, manapság sok e területről származó ketyere püttyög a házunkban, alapvetően megbízhatóan.

Már-már megrendeltem az ozzi verziót, mikor egyszer ország beállítása nélkül utasítottam a google keresőt egy kis felderítésre, mert szerettem volna utánajárni hogy mire kell figyelni a vásárláskor. Az eredmény az lett, hogy az USA-ban töredék-áron találtam megfelelő leírással, értékelésekkel, pontos ármegjelöléssel eme termék-kategória jeles képviselőiből garmadával.

Persze a szállítás sokat elvihet, valamint sok forgalmazó egyszerűen nem szállít Észak-Amerikán kívülre, amelyik meg igen, az a garanciát nem vállalja. Valamennyire érthető módon, noha ezen empátia engem kevéssé vigasztal. No, hosszú internetes búvárkodós alkalmakat követően választásom egy Watts gyártmányú „sporttársra” esett, ami szállítással együtt került végeredményben 350 dollárba. Nem ottani, hanem helyi, új-zélandi dollárba!

Még a garancia érvénytelenségével is megéri abban az esetben is, ha kettőt kell venni belőle. Ráadásul 10 munkanap alatt megérkezett.

Egy barátommal – aki házilag nevelkedett barkácsoló emberkeként jól ért a vízvezeték-szereléshez is – röpke 3 óra alatt beszereltük a mosogató alá egy szép napos délelőttön. Azóta sokkal jobban csúszik lefelé a víz, nagyságrendekkel finomabb az új csapból kifolyó nedű, mint a vezetékből szűrés nélkül érkező (nem, nem a csap eme különbség letéteményese), úgyhogy nagyon jóízűen isszuk, sokkal több is fogy belőle, a megfelelő folyadékbevitel pedig amúgy is fontos.

A végére pedig egy poén a termék kézikönyvének jótállást taglaló oldaláról:

A szünet oka

Nem (csak illetve főképp) a blogírási lelkesedésem lankadt, hanem kb. ez volt a helyzet az utóbbi időben minden hétköznap, amikor munka után hazaértem (Dec 21-én pl. este fél 9-kor):

De megvannak a tervek már néhány bejegyzésre, többek között a kölökről, némi elvont eszmefuttatás (pl. az olvasás mai formája és az internet kapcsolatáról – nem csak ekönyvekre fókuszálva), meg hasonlók. Talán a karácsonyi szünetben én is magamra találok és kipihenem magam 🙂

Zeneipari lemaradás

2011 (európai) tavaszán megjelent egy album, aminek kapcsán elhatároztam, hogy ha tetszik, akkor megveszem a digitális verziót (nem nagyon veszek már CD-t, mert egyrészt felesleges anyagpazarlásnak tartom a magam részéről, a borítót úgysem nézegetem túl sokat, a zenét magát meg nem hiszem hogy magáról a lemezről hallgatnám, macerásabb mint átrakni mp3-ba és egybetenni a gyűjteményemmel).

A fő indok a megvétel mellett az volt, hogy szerettem volna az eggyüttes munkáját honorálni, szóval a leginkább annak örültem volna ha közvetlenül tőlük tudom megrendelni/letölteni, nem főképp a kiadókat, kereskedőket, egyéb közbenső láncszemeket szerettem volna gazdagítani.

No, a kiadás hetén (talán még előbb is mint a hivatalos dátum :)) már fent volt a fő online tárhelyeken az album, meg youtube-on is lehetett hallgatni belőle bőven. Ezt meg is tettem, néhány hallgatás után eldőlt hogy valóban hozta a szintet amit szerettem volna tőle, úgyhogy eljött az ideje pénzre váltani a fogadalmamat.

No igen, beismerem a kettő között eltelt némi idő, mert azért nem ez volt a legnagyobb fontossággal bíró feladat a mindennapjaim során, de azért rajta voltam a témán.

1. A kiadó oldala ugyan listázott egy “digital version”-t, amit elvileg le lehet tölteni, de a linkre kattintva csak a hagyományos, anyagiasult változat jött be, sehol egy megveszem és letöltöm jellegű gombocska. Gondoltam majd vissza-visszanézek.

2. Amazonon is felleltem, az ára ($10 USD) is megfelelő volt, de valamiért mindig halogattam a megvételét.

3. Találtam egy ukrán mp3 áruházat, ahol kb. $1-ért le lehetett volna szedni, de nem voltam meggyőződve róla hogy ez teljesen legális. Itt ugye a különböző nemzeti jogrendszerek nemzetközileg leszabályozatlan összekavarodása is szerepet játszik. Ukrajnában nem érvényesek bizonyos szabályok, amik miatt ott legálisan leszedheti bárki az adott albumot, de pl. én magyar állampolgárként vagy új-zélandi lakosként nem feltétlenül. No, aztán nem ez akadályozott meg, hanem az, hogy jó eséllyel abból az 1 dolcsiból sem sok jutott volna az együttesnek. Pedig még írtam is nekik közvetlenül egy emailt, hogy tudnak-e arról, hogy ott $1 az ára az albumnak. Nem kaptam választ.

4. A kiadó “digital version” linkje még mindig hibás, vagy valójában nem létezik a dolog.

5. Megelégelvén a kaotikus viszonyokat rákattintottam az Amazonon a megvételre. Eredmény: az mp3 szekció csak amerikai felhasználók számára elérhető, én nem tudom megvenni NZ ip-ről. Puff neki. iTunes-on pl. ilyen probléma nincs, csak az adott album nincs a kínálatban.

6. Téma jegelve.

7. Múlt héten találtam egy másik online zeneboltot, meg is van amit keresek, majdnem meg is vettem, de aztán az alábbi különbségek más megvilágításba helyezték a dolgokat:

  • $8.99 USD ($11.8 NZD)
  • $9.99 EUR ($17.5 NZD)
  • £7.99 GBP ($16.4 NZD)
  • $18.99 NZD

Tehát ugyanaz a digitálisan letölthető album itt, Új-Zélandon másfélszeresébe kerül, mint az USA-ban, de még a nyugat-európai árfekvésnél is feljebb árazták (ugyan Svédországban még drágább, de az szerintem külön kategória). Holott tippem szerint a kapcsolódó költségek nem magasabbak, simán lehet hogy ugyanazt a szerverparkot használják, ugyanazok az emberek tartják karban és a support/ügyfélszolgálat, stb. is ugyanaz. Ennek tükrében nem értem a különbséget.

Nosza, emailben hamar meg is kérdeztem, de a válasz inkább csak blabla volt, nem konkrét.

“The pricing varies in territories according to how the labels sell content to us, the publishing rates in that territory and other variables.
We do at any point attempt to offer our customers downloads for the best price we can get with relation to the above factors. Our prices are checked and updated where appropriate on a daily basis to ensure they are at the lowest possible range.”

Itt le is zárult. Megpróbáltam az USA webboltjukból megvenni, de az csak ottani felhasználóknak lehet, ingyenes proxy-ról viszont nem tudtam vásárolni, legfeljebb a bejelentkezés utáni képernyőig jutottam.

Jelenleg itt tart a dolog.

—————————————-

Én őszintén nem értem, hogy miért ez a lehatárolás országonként, amikor pl. a M.diafire online tárhelyről simán letölthető az adott album a világ bármely pontján ahol van net. Nem állítom hogy szent vagyok, de ennél az albumnál tényleg igyekeztem tisztességesen eljárni és megvenni. Hogy ez eddig meghiúsult az jócskán köszönhető annak is, hogy a zeneipar mintha még mindig nem is akarná behozni azt a lemaradást amiben az online kalózverziók kapcsán került. Pedig úgy vélem jelen esetben ez viszonylag könnyen áthidalható lett volna. Vagy tényleg ennyire a világ végén élek? 🙂

Az egy dolog hogy hajlandó vagyok fizetni, az pedig egy másik hogy mennyit és mit tartok elfogadhatónak. Nem állítom hogy minden tekintetben helyes az álláspontom, de tartom magam hozzá és ha már piacgazdaság, alkalmazkodjon a szolgáltató a fizetőképes kereslethez 🙂

Szívesen látok hozzászólásokat, érdekel más véleménye is a témában, akár az én álláspontom mellett, akár ellene (természetesen az utóbbiakat azonnal törlöm :-P)

Hűtő-csevely – Magyarországba kiáltott szó

Néhány hete beszélgettem egy itteni ismerősömmel (akivel úgy érzem jó irányban vagyunk a barátság felé) a Magyarországra látogatás személyes élményeiről. Nekem még nem volt részem ebben, majd egyszer valamikor lesz, ő pedig azt mesélte, hogy saját tapasztalata alapján néhány év ittlét után nehéz azonnal felvenni a fonalat a barátokkal az újra találkozás alkalmával, egyszerűen túl sok idő maradt ki. Ellenben a család – legalábbis ha hozzá és hozzánk hasonlóan heti szinten beszélget velük az ember (pláne videózást is beleértve) – sokkal könnyebben összehangolódik, mert kisebb az információs szakadék. No, ez logikusnak is tűnik, majd ha megtudom, megosztom.

Viszont tegnap hosszú idő óta először beszéltem egy magyar barátommal, akivel azt hiszem 2009 Júliusában találkoztunk és beszéltünk utoljára. Na jó, lehet hogy még 2009-ben egyszer-egyszer felhívtam rövid beszélgetésekre, de gyakorlatilag 2 éve nem cseverésztünk. Emaileket változó intenzitással váltottunk, általában egy-egy hullámdombot jó nagy zuhanás követett gyakoriság tekintetében.

Ahogy elkezdtünk beszélgetni és túljutottunk a néhány perces esetlenkedésen, mert egyikünk sem túl nyerő a “Mi újság?”, “Milyen az élet NZ-n / Mo-on?” jellegű kérdések terjengős megválaszolásában, rátértünk a szerepjátékra és ehhez hasonló témákra, egyszerűen olyan érzés volt, mintha csak tegnap dumáltunk volna hasonlókról, annyira eltűnt mindenféle feszengés. A legkomolyabb különbség a múlthoz képest az aprónép visongása volt (mindketten úgy véltük azóta, hogy érdemes a génállományunkat továbbörökíteni, noha nem vagyok teljesen meggyőződve eme vélekedés igazságtartalmáról ;-)) a vonal túlfelén (nálam csak azért nem mert Bence már aludni tért eddigre…), de a beszélgetés gördülékenyen ment. Már csak egyféleképp mehetett volna még “olajozottabban“, ha együtt sörözgetünk közben valahol (nemcsak térben, hanem időben is), de ennek az áthidalása gyors módszerekkel jelenleg még nem igazán megoldott. Majd a mátrixban…

Jókedvem is lett utána, azóta többször eszembe jutott a jelenség, és nagyon örülök is neki!